Ágoston Hugó
Bukarest mint provincia


Az előzményekhez tartozik, hogy volt már egy sorozatfélém Bukaresti élet, képek címmel A Hétben, 1996 és 1999 között, kötet is készül belőle, azt hiszem, post mortem fog megjelenni. Mivel a könyv egymagában túl vékony lenne, tizenkét előszava van/lesz; amint ezek egyikében olvasható: "Ágoston Hugó szélhámos. Ellopott és kifosztott egy várost, majd felépítette máshol, kénye-kedve szerint." Ezt a legfiatalabb előszóíróm vágja a szemembe, aki Kolozsvár központjában lakik, még sohasem járt Bukarestben, és azt mondja, nem is fog, mert szerinte "vannak helyek, ahova eredendően nem jut el az ember, érezni ezt már a születés pillanatában". Mindezeket csak azért írtam le, hogy óvjam a magyar és a román olvasót: ne számítson valamiféle városszociológiai, netán népességtudományi fejtegetésre - ezek személyes kis futamok, amolyan naplójegyzet-szerűségek leendnek egy iróniával és részvéttel, közösségvállalással és mélabús elnézéssel szemlélt világról.

Éreztem-e "születésem pillanatában", hogy huszonhat évesen Bukarestbe kerülök? Dehogyis éreztem! Az én meghitt, gyerekkoromban még patriarkális, háromnyelvű erdélyi kisvárosomból - via Nagyenyed, Marosvásárhely és Kolozsvár - a zajos, zsúfolt fővárosba? De hát az ember ma már egy héttel, egy nappal sem látja előre az életét, nemhogy esztendőkkel…

A sorsom úgy hozta, hogy harminc éve fővárosi vagyok. Életemnek több mint a felét Bukarestben éltem le, itt alapítottam családot, itt ért az 1977-es nagy földrengés s az utána következő kisebbek, és nagyon számítok a beharan-gozott ideire. Itt éltem át 1989. decemberét, s élénken emlékszem a bányászjárásokra.

A családom tizenkét éve Budapesten lakik. Igyekszem gyakran velük lenni, időmet a két főváros között megosztani (vö. összehasonlítási alap). Az utóbbi négy-öt évben március idusát Budapesten töltöttem.

Idén március 16-án egy Thököly úti sörözőben, a Keleti pu.-hoz közel Molnár Gusztávval a Provincia beindításáról beszélgettünk. Ő nagyon szeret tervezni, s én is szeretem, immár harminc éve hallgatni őt, amikor tervez. Fejében már részletesen megvolt az első - és főbb vonalaiban a második - lapszám terve. Ideadta átültetésre Sabina Fati írását, és azt mondta, jó lenne, ha nemcsak fordítóként, hanem szerzőként is jelen lennék a Provinciában.

Az utóbbi időben elég sűrűn veszek részt lapindításban, tudom, hogy sosem az lesz belőle, aminek eredetileg eltervezték (ezen elméláztam). Azt azonban mégsem gondoltam volna akkor, hogy általam oly nagyon tisztelt román és magyar szerzők társaságába kerülök, méghozzá ezzel a címmel/témával, sőt sorozat formájában, így mindig megbízhatóan megtalálható leszek ezen az előkelő utolsó oldalon. És íme, most éppen ez veszi kezdetét…

Bocsássam hát mindjárt előre, hogy amikor Bukarestről mint provinciáról beszélek, egyáltalán nem lekicsinylő értelemben teszem - furcsa is lenne egy olyan mellékletben, amelyben a provincia erőteljesen és egyértelműen pozitív, igenlő érték-konnotációjú. Ám legalább két vonatkozásban Bukarest csakugyan provinciának tekinthető: 1. a nyugatibb európai fővárosokhoz képest (ez "objektív" dolog, gondolom, senki sem kérdőjelezi meg); 2. Erdélyhez képest, ha ifjúkorom régióját tekintem lelki, ha úgy tetszik, transzcendens "fővárosomnak" (ami már kifogásolhatóbb, erosen szubjektív dolog, de hát számomra ez a valóságosabb).

Tehát a sorozatom egy olyan közíró feljegyzéseit tartalmazza majd, akinek lelki fővárosa máshol van, de szívébe fogadta azt a helyet is, ahol harminc évig laknia adatott - mert nem tehetett mást.

Arról, hogy körülbelül milyen hang lesz megütve, álljon itt egy első epizód.

A lakóhely betájolása. Azt mondják, Bukarest a Szabad Sajtó házáról nézve a legszebb, mert onnan nem látszik a Szabad Sajtó Háza. Tény, hogy a Lomonoszov Egyetemre emlékeztető épületmonstrum, a Scânteia-ház, ahogy megépítésétől, 1951-től 1989 decemberéig nevezték, nem a legízlésesebb munkahely. Mégis azt hiszem, több olyan épület van Bukarestben, amelynek tetejéről a főváros kimondottan festői. Ezek egyike a Tűzoltótorony. Ahány bukaresti vagy Bukarestbe vető-dött magyar emberrel beszéltem, mind furcsállotta ezt a nevet. Kezdetben magam is, mert a "foişor"-t "foaie mica"-nak, lapocskának gondoltam, holott a román értelmezo szótár szerint megemelt, oszlopokon nyugvó tetozetu teraszt, elszigetelt udvari vagy kerti pavilont és - igen - tornyot, jelent, a szó pedig, a "foişor" - fogóddzunk meg! - a magyar "folyosóból" jön.

Itt lakom, a torony közelében, amely valamikor a város legmagasabb épülete volt, onnan lesték, ha tűz ütött ki valahol. A Traian utcában, lakásom homlokzati ablakával szemben nyílik a Timpului utca, amit sorsszerűnek tartok, mert mindig foglalkozott az idő, s mindig bajom volt vele. Amikor 1970 nyarán ifjú redaktornak feljöttem a fővárosba, a Tűzoltótoronyhoz szintén közeli Oborul nou (Újvásár) utcában volt a legénylakásom, a magyar iskola háta mögötti nagy tömbházban: vidám provincia-sziget, átutazó fiúk és lányok, erdélyi újságírók, képzőművészek, tanárok és sportolók menhelye. Laza kis önfeledt vagy inkább felelőtlen élet folyt ott. "Román" környezetünkkel nem sokat foglalkoztunk. Különben "szerkesztőségemet" megelőző szászrégeni tanárkodásom idején többet beszéltem románul, mint Bukarestben. Hanem a helyiekkel azért jól kijöttem. Mily otthonos volt (pedig Erdélyben sosem hallottam), amikor beköltözésem első reggelén az utcáról dallamos kiáltások ébresztettek: virágföldet kínáltak eladásra ("Pămînt de flori! Pământ de flori!"), üres üvegeket megvételre ("Sticli goali cumpărăăăm!") és Heine-műveket nem tudni, hogy előbbire vagy utóbbira ("Haine vechi! Heine vechi!"). Nagyot derültem, és felette meg voltam magammal elégedve, amikor kezdtem megérteni ezt a világot, amikor eljutottam oda, hogy néhány szó alapján felismerték, erdélyi vagyok, de azt nem, hogy magyar.

Csakhamar rájöttem, hogy az egész sokkal bonyolultabb.


Forditotta: Papp Z. Attila
2000.06.01.

a cikk *.pdf formátumban