Marius Lazăr
Erdélyi "szubjektivizmusok" az utópiától a tudományig
(Alina Mungiu-Pippidi: Transilvania subiectivă, Humanitas, 1999)
Ismerjük el: a közvéleménykutatások nálunk kialakult közlési módja nem teszi kötelezővé a kivitelezők számára, hogy kommentálják is eredményeiket. A semlegesség látszatának megőrzése érdekében a szociológusok kerülik a nem kimondottan technikai, szakmai megjegyzéseket, holott az olvasónak, a közönségnek a számokkal való megismertetése során éppen ők lehetnének az igazán feljogosítottak arra, hogy következtetéseket fogalmazzanak meg. E védekezés természetesen érthető, hiszen a mediatizált politikai környezet agresszivítása, a manipulációt feltételező gyanúsítgatásba való végzetszerű áthajlás - mint általában bármilyen alaptalan vádaskodás - valósággal elfojtja a társadalomkutatók nyilvánosság előtti kezdeményezéseit. Megjegyzendő, hogy az érvelésen alapuló diszkurzusnak a meggyőzővel szembeni hátránya nehezen hozható be a meggyőzést és nem a magyarázatot szolgáló beszédmóddal szemben. A szakma eme viszszahúzódásának az állandósulása hosszú távon nyilván károsan hat. Éppen ezért a kommunikációs csatornákat elöntik a frissen megjelenő "politikai elemzők" írásai. Ez a viszonylag újkeletű műfaj társadalmilag elfogadott, ám rutinszerű "naprakész" kommentárokat tartalmaz, és egyre inkább átveszi a tényleges elemzések helyét. Ezen a szinten a teljesítmények minőségileg kétségtelenül különbözőek: találunk újságírásba áthajló politológusokat, és politikai "szakértővé" kikiáltott újságírókat. Mivel az elemzések a professzionalizmus fogalmához való különböző viszonyulásoktól, de néha az adott szakma elismertségétől is függnek, ezek nyilvánvalóan egymástól nagyon eltérőek is lehetnek. Viszont mindkét esetben működik egyfajta önkorlátozás, nevezetesen az az igyekezet, hogy a társadalomra vonatkozó hiteles információk termelése ne keveredjen az értelmező újratermeléssel. Ha ez mégis megtörténik, akkor bejáratott klisékkel és a társadalomkutatás egyfajta láthatóvá válásával találkozunk, ezen belül pedig azzal a ma meglehetősen elterjedt hibás vélekedéssel, hogy a szociológus kedvenc tevékenysége a közvélemény-kutatások készítése.

Ezeket az eszméket Alina Mungiu-Pippidi Szubjektív Erdély című könyvében (Transilvania subiectivă, Humanitas, 1999) egészen határozott formában megtaláljuk. A szerző e művében arra a nehéz feladatra vállalkozik, hogy leértékelje a nagyon sok kutatásban használatos mennyiségi módszereket, miközben a szociálpszichológia sajátos eszközeivel megpróbálja az erdélyi román és magyar nacionalizmusokat megalapozó "szubjektivizmusokat" (ezek valójában etnocentrizmusok, de Alina Mungiunak ez nem jutott eszébe) dekonstruálni. Itt meg kell jegyeznünk, hogy a pszichiátriai végzettséggel - és az egyéni viselkedés lélektani motivációinak beható ismeretével - rendelkező Alina Mungiu az Opinia studenţească és 22 című lapokban megjelenő, lényegretörő, végletesen személyes hangvételű, a román értelmiségi eliten belül az Iliescu-ellenes (ellenzéki) korszakban tapasztalható konformista tendenciákkal gyakran szembeszegülő cikkeivel vált az 1989 utáni politikai publicisztika sztárjává. Az újkeletű újságírás fenegyerekeként a szerző időszerűtlen és előreláthatatlan magatartásával is kitűnt, s a vitákban, amelyekben részt vett fantáziadús villongásait és véleményének hevességét cáfolhatatlan adukként állította be.

A Románok '89 után (Românii după '89) című könyvével egyidőben jelentkező újszerű és ambiciózus értelmiségi szerepe azonban olyan területre sodorta, ahol az intuíciónak a rendszerszemlélettel, a gazdag megfigyelőképességnek pedig a nagyobb lélegzetű elméleti felkészültséggel kellene kiegészülnie. A polgári aktivizmus - és az ebből származó politikai eszmefuttatások iránti igény, illetve a szakértői státus kivívására irányuló szándék, - valamint egy olyan területen való professzionalizálódási kényszer között vergődve, ahol az eredeti akadémiai képzés jó esetben csak előtanulmány jelleggel bír (hiszen az újságírás gyakorlása önmagában nem tesz tudóssá, mint ahogy a csak átélt élet nem avat filozófussá) Alina Mungiu szükségét érezte annak, hogy a véleményformálásból származó szimbolikus tőkéjét tudományos tekintélyű intellektuális tőkévé konvertálja. Ez az átváltás, kettős stratégiát követve, sikerült: egyrészt "opinion leader" szerepét felhasználva megerősítette a társadalom állapotára vonatkozó állításainak hitelességét, másrészt önmagát mintegy előléptetve, eredeti szakmájában szerzett sajátos jártasságát felcserélte gyakori (és feltételezhetőleg értékes) külföldi kutatási időszakaira vagy saját korábbi írásaira való hivatkozásokkal.

Ebből az - inkább tekintélyre, mintsem bizonyításra alapozó - érvelési helyzetből a szerző a hazai szociológiai kutatások ellenében (és általában a szociológiai módszer ellenében, amelyet a szociopszichológiai módszernél kevésbé megalapozottnak tart) olyan diszkurzust dolgoz ki, amelyben a szakma általános bírálata váltakozik saját műveinek önreklámával. Mivel a szociológiai kutatást összetéveszti a közvélemény-kutatással - és még fogalmi szinten sem tesz különbséget a szociológiai felmérés és vizsgálat között -, szemrebbenés nélkül állíthat például ilyeneket: "Egyetlen olyan iskola sem létezik nálunk, amely elemzés céljából végezne felméréseket, csupán leíró felmérésekkel vagy bizonyos kérdések kapcsán megfogalmazott válaszok egyszerű mérésével találkozhatunk - ezeket az összesítéseket azonban a legtöbb esetben nem nevezhetjük attitűdöknek, meggyőződéseknek, »becsléseknek«, társadalmi képzeteknek vagy értékeknek. A választói és az ehhez hasonló (?! - ezek az én ámulatbaesésem jelei, M.L.) magatartásokat leszámítva a felmérések mindeddig nem mondtak igazán lényeges dolgokat kultúránkról, különösen azért nem, mert nincs elég tapasztalatunk ahhoz, hogy valamit egy későbbi elemzés számára előbb megkonstruáljunk." (20. o.)

Igaz, ezeknek az állításoknak van némi alapja: a hit, miszerint a mintavételen alapuló vizsgálatnál megfelelőbb módszer a csoportos interjú (a focus-group) - illetve hogy a felmérésnek csak a leírt módszerek alkalmazása során felállított hipotézisek utólagos ellenőrzésében, és nem a kutatási terv felállításban van szerepe. Alaposan végiggondolva, ennek az álláspontnak lehet létjogosultsága. (De nem állhatom meg, hogy ne idézzem a szerző rábeszélő stratégiájának egy másik szimptomatikus állítását: "Romániában A Románok '89 után című könyvemben... - írja a 17. oldalon - én alkalmaztam először tudományos vizsgálat céljából a fókusz-csoportok módszerét"! Ehhez már nem tudok semmit hozzáfűzni!) Alina Mungiu elméletét 15 csoportinterjú elkészítésére alapozza, és ő maga is beismeri "a vizsgált lakosság szempontjából az eredmények nem reprezentatívak, hanem csak szemléltető jellegűek". Az eredmények reprezentativitását tehát különálló vizsgálatnak (ahogyan ő szereti használni, "felmérésnek") kell elvégeznie. Az adatgyűjtés eme második szakaszát a Szubjektív Erdélyben a következőképpen írja le: "1998. júliusban Erdély lakosságának reprezentatív mintája alapján saját felmérést végeztem. A vizsgált lakosság Kolozs, Fehér, Kovászna, Hargita, Maros, Szatmár, Szilágy, Szeben, Bihar, Beszterce-Naszód, Brassó, Máramaros és Hunyad megyékből került ki. A minta 597, 15 évesnél idősebb személyt foglalt magába, és az életkor, a település jellege, illetve az etnikai és nemi megoszlás tekintetében reprezentatív volt a fent említett megyék lakosságára vonatkoztatva. A felmérést 1998. június 18 és 24 között önkitöltős, postai úton elküldött kérdőívek módszerével végeztem. Az eredményeket összevetettem nagyobb mintákon végzett felmérések eredményeivel, és minden esetben azt találtam, hogy ezek összecsengenek... Az egész mintára számított hibaszázalék 3-5%" (19-20 o. - kiemelések tőlem - M.L.).

Ezzel a részlettel érdemes kicsit foglalkozni, mert nyilvánvalóvá teszi az Alina Mungiu tanulmányát belülről szétrobbantó improvizációt. Ez az egyetlen rész, ahol a vizsgálat technikai leírásával találkozunk. A szakirodalomban az ilyen leírások arra szolgálnak, hogy meggyőzzék az olvasót az elemzés adatainak helyességéről, illetve hogy a megfogalmazott következtetések ellenőrízhetőségét lehetővé tegyék. Vizsgáljuk meg tehát a fenti idézetet:
1. Hogy hogyan lehet az 597 személyből álló minta reprezentatív "a fent említett megyék lakosságára vonatkoztatva" nem tudjuk meg. Vajon mindegyik megye tekintetében reprezentatív? (Ez voltaképpen nem lehetséges). Vagy a megyék összességére, azaz egész Erdély vonatkozásában reprezentatív? (Ez a második változat elfogadhatóbbnak tűnik)
2. Az 597 megkérdezett Erdély egészére vonatkoztatva talán reprezentatív, de az itt élő két meghatározó etnikum tekintetében semmiképpen sem az. Valójában az sem derül ki, hány magyar került a mintába. Erdélyben körülbelül 20-21 százalék magyar él, ez a minta szerint mintegy 120-125 személyt tenne ki. Azonban ez a minta túlságosan kicsi ahhoz, hogy szociológiai értelemben érvényes statisztikai eljárásokat alkalmazzunk.
3. A megkérdezettek kiválasztásakor használt "önkitöltős, postai úton elküldött kérdőívek módszere" nem a legmegfelelőbb, különösen mert semmilyen utalás nincs arra, hogy hány kérdőívet küldtek el, illetve hogy mekkora volt a válaszadást megtagadók aránya. Az ilyen jellegű adatok torzítják leginkább a reprezentativítást, és éppen ezekről tudunk a legkevesebbet.
4. És végül: vajon mit jelent az a megjegyzés, hogy "az egész mintára számított hibaszázalék 3-5%"? Mi az, hogy "hibaszázalék"? Mivel valamilyen százalékról van szó, lehet hogy azok számát jelöli, akik 100 megkérdezett személy közül rosszul válaszoltak? Nem hinném, hogy erről lenne szó... De lehet, hogy "mintavételi hibáról", vagy "hibahatárról" van szó, ez pedig egészen mást jelent. Ha erről van szó, akkor illene tudni, hogy a hibahatár egy pozitív és negatív értékekkel rendelkező számtengely intervallumát jelenti (pl. +/-3%), és azt fejezi ki, hogy a minta százalékos értékei mennyire térhetnek el az egész vizsgált viszonyítási lakosság hasonló értékektől. Mindehhez azt is hozzá kellett volna tenni, hogy a mintából kiindulva hány százalékos megbízhatósággal (95%?, 97%?) terjeszthetjük ki következtetéseinket az alapsokaságra. Ha elfogadjuk, hogy Alina Mungiu mintavétele helyes, akkor 95%-os megbízhatósági szint mellett a hibahatár +/-4%. (Ha a románok és magyarok közötti arány a mintában megfelel a valóságos adatoknak, akkor ugyanazon megbízhatósági szint mellett a hibahatár a románok esetében +/-4,6%, míg a magyarok esetében +/-8,9%!). A könyvben ilyen számításokkal nem találkozunk, pedig az ilyen típusú tanulmányok összeállításának egyik leglényegesebb, kötelező érvényű szabálya éppen a kutatás módszertani-technikai adatainak közlése.
*
A fentiekből következik, hogy az Alina Mungiu vizsgálata alapján tett kijelentések nehezen támaszthatók alá, és nem véletlen, hogy a legtöbb statisztikai adat nem saját forrásból, hanem az IMAS-tól vagy a CCRIT-től származik (ez utóbbi kapcsán meg kell jegyeznem, hogy a Centrul de Cercetare a Relatiilor Interetnice din Transilvania - Erdélyi Etnikumközi Kapcsolatokat Kutató Központ - nevet a szerző egyetlen egyszer sem írta le helyesen). Azt mondhatnánk, hogy, a "reprezentativitás", a "hibahatár", a "vizsgálat" vagy "felmérés" csak amolyan technikai semmiségek, amelyeket az értelmezés során mellőzhetünk. Igen ám, de ezek után van-e még valamilyen értelme bármilyen általánosításnak?

Sajnos a szerző a kérdéskör szakirodalmában bejáratott fogalmakat, fogalompárokat (mint például a primordializmus vs. instrumentalizmus, esszencializmus vs. relacionizmus) is hasonló módon kezeli, és a fogalmi pontatlanságot csak fokozzák a felületes, zavaros mondatszerkesztések. Ez a felületesség rányomja bélyegét a könyv legérdekesebb részeire, nevezetesen a megkérdezett személyek gazdag beszámolóira, illetve a válaszok elemzésére is. A szerző ezeken a helyeken intuícióról és a román-magyar kapcsolatokat befolyásoló bonyolult kérdések lényegének gyors érzékeléséről tesz tanúbizonyságot. A kutatás központjában az identitás kérdései, az erdélyi múlttal és történelmi térrel kapcsolatos reprezentációk, a két etnikum viszonyai, illetve az etnikai konfliktusok során tapasztalható viszonyulások percepciói állnak. Külön kérdéskör foglalkozik a politikai elitekkel, illetve ezek saját csoportjuk nacionalizmusának meghatározásában és irányításában játszott szerepével.

A kutatási program végülis nagyon kihívó.

A csel azonban a konfliktualista megközelítés: központi helyen a román-magyar viszálykodás, illetve a két erdélyi etnikumot elválasztó határvonalak szerepelnek. A konfliktus témája nem csak újságírói, hanem kétségtelenül Erdély politikai stabilitásának, illetve az egyensúlyzavarokat előidéző csúszások kiiktatásának fontosságához tartozó kérdés is. Érződik azonban, hogy a régióval szemben tanúsított érdeklődés során a - vidék árnyaltságát mellőző, rendszerint centralizáló, és ezért önkorlátozó kultúrából táplálkozó - "központi-bukaresti" perspektíva összevegyül a vidék kérdését "tanulás által felfedező" naív rácsodálkozással. Ennek hatására a szerző önépítése során használt eszszencialista nyelvezet méginkább egyszerűsítővé válik. Érdekes megfigyelni, hogy a könnyebb behatárolás érdekében a két etnikai csoportot sokkal homogénebbnek tartja, mint amilyenek azok a valóságban. Az erdélyi románok tekintetében nem tér ki különösebben a köztük létező lényeges különbségekre, és annak ellenére, hogy megemlíti az intraetnikus "konfliktust", a poltikai kultúra és mentalitás vonatkozásában gyakorlatilag két különálló "nemzetről" beszél. (Az intraetnikus konfliktus működésének erdélyi szintű megválaszolása gyökeres átértelmezésekhez vezethetne). A magyarokat szintén úgy állítja be, mintha a magyar civil társadalmon belül nem léteznének egymásnak ellentmondó véleménytömbök. A "politikai korrektség" személytelenségébe burkolózva ilymódon nem nehéz a magyarokat, mint egyöntetű politikai szándékkal rendelkező szubjektumot enyhe megróvásban részesíteni. Az ajtón kitessékelt előítéletek (mint például a magyar irredentizmus állandósága) mintha visszatérnének az ablakon, hogy "rendbetegyék" a másik fél illúzióit.

Nyilvánvaló tehát, hogy objektivitásra való törekvése ellenére Alina Mungiu számára Erdély továbbra is olyan egzotikus világ marad, ahol mindenféle furcsasággal találkozhatunk. A könyv címében szereplő "szubjektivitás" egyre inkább az erdélyi perspektíva "illuzórikus, torz", "helytelen" jellegére utal, szemben az elemző nézőpontjával, amely - ugye? - egyben a helyes is... A románok és magyarok gyakran olyan azonnali és megelőző büntetést érdemlő nevetséges képzelgések rabjaivá válnak, mint például a regionalizmus. A szerző hangsúlyozza, hogy "az, amit Erdély a történelem során végérvényesen elveszített, és ami a legélénkebb nosztalgiát élteti, nem más, mint a kulturális, szellemi, politikai központ eszméje. Budapest és Bukarest viszonylatában Erdély marginális marad." (74. o.) E kettős hátrányából adódóan Erdély már nem képes az "etnikai/nemzeti elemen túlmutató" újraépítkezés gerjesztőjévé válni, és így "Románia regionális szempontokat jobban szem előtt tartó adminisztratív megszervezésének" esélyei megszűnnek. (67. o.) Ez a megállapítás pedig azt jelenti, hogy Erdély mindörökre provincializmusra van ítélve.

Nem tudnám pontosan megmondani, hogy ez-e a fő kérdés. Azt azonban mindenképp észre kell venni, hogy mögötte a jelenlegi központosítás megreformálása irányába tett kísérletek iránti diszkrét félelmek húzódnak meg. A könyvvel szembeni kifogásokon túlmenően nem lehet kétségbevonni a szerző jóhiszeműségét. A nacionalista mentalitás, illetve az ebből származó önbecsapások alapos lebontására tett kísérlete kétségtelenül merész vállalkozás. Az ilyen tanulmányok meg nem válaszolt kérdése azonban a megfogalmazott következtetések instrumentalizálódásához járul hozzá, és ezért szükséges, hogy általuk a részletekre is odafigyeljünk. Sohasem tudhatni, hogy a következtetések végülis a nacionalizmus semlegessé tételét eredményezik-e, vagy egyszerűen újrafogalmazzák, és "tudományos" patinát adnak neki. Más szóval, felmerül, a kérdés hogy túljutok-e a nacionalizmuson vagy, mint ahogy bizonyos jelekből látni lehet, csak szalonképesebbé teszem?


Forditotta: Papp Z. Attila
2000.06.01.

a cikk *.pdf formátumban