Mircea Boari
Egyszerű igazságok a nacionalizmusról

Az alábbi érv a következő mondatból vezethető le: amennyivel több hatalom kerül a politikai intézmények kezébe, annyival kevesebb szabadság áll az egyén rendelkezésére. A nacionalizmus egyike azon hatékony eszközöknek, amelyek révén a hatóságok hatalma az egyéni szabadságok ellenében gyarapszik.

A nacionalizmus rövid összefoglalása
A magyarázat egyszerű: minden nacionalista diszkurzus középpontjában valamilyen fenyegetettség-eszme áll. A nacionalizmus, mint minden nyájszellem, a félelemmel kezdődik. A nacionalisták többféleképpen érzik fenyegetettnek önmagukat. A Vadim Tudor-félék a veszélyt "életük ellen irányulónak", a "románok" biológiai létét megkérdőjelezőnek fogják fel, s a fenyegetés más biológiai entitások - például "a magyarok" - felől érkezik. A Paler vagy Pruteanu urak által képviselt nacionalisták emocionális létükben érzik veszélyeztetettnek önmagukat, abban, amit a saját román nemzeti "sajátosságuknak", "szellemiségüknek" vélnek. A Jobboldali Erők Szövetsége és a Nemzeti Egységpárt által képviselt nacionalizmusban a többség korpo- ratista jogaival szembeni fenyegetettség nyilvánul meg, azoknak az előjognak a védelme, amelyekkel a románok "természetes" módon rendelkeznek, abból következően, hogy ők többségiek. Ugyanilyen természetességgel tagadhatják "ők", a románok bármely kisebbség jogait, azokét például, akiknek az a történelmi balsors jutott osztályrészül, hogy közöttük éljenek. A Társadalmi Demokrácia Pártja által képviselt nacionalizmus számára a fenyegetés kívülről jön, a külföldi tőke, a multinacionális vállalatok, a nemzetközi pénzintézetek - egyszóval a kapitalizmus "világrendje" - felől; szerintük ez az, ami a "nemzeti szuverenitást" veszélyezteti. Egyszóval, ha vázlatosan, didaktikusan osztályoznánk, a nacionalizmus lehet: vitalista, érzelmi alapú, korporatista és autochton-szuverenitáspárti. A valóságban azonban a nacionalisták félelmeiket egymástól kölcsönzik, s ez elkerülhetetlen fejleménye a dolgoknak, hiszen ami őket összeköti fontosabb annál, mint ami elválasztja. A különböző ihletettségű nacionalisták számára a "veszélyek" egyszerre léteznek, bonyolult rajzolatú egységben jelennek meg. Minél számosabbak és minél körvonalazottabbak az elképzelt veszélyek - annál agresszívebb és paranojásabb nacionalizmusuk. Vagyis annál valóságosabb veszélyt jelentenek az egyéni szabadságra nézve.

Hatalom élet és halál felett
Egy klasszikus aforizma szerint, akinek hatalma van valaki halála fölött, annak hatalma van az illető élete fölött is. Amikor valamely politikai hatalom feljogosítva érzi magát azt kérni az emberektől, haljanak meg érte, akkor de facto feljogosítva érzi magát arra is, hogy megszabja, hogyan éljenek. Aki egyetért a kijelentés első felével, az eszközt ad a politikai hatalom kezébe, hogy a kijelentés második felének értelmében kényszert alkalmazzon. A hatalom, amellyel a nacionalisták rendelkeznek, a saját élet feletti egyéni jogból ered. Ezt a jogot kiragadja az egyén hatásköréből és átfogalmazza kötelességgé: az áldozathozatal kötelességévé, amely a nyájösztön ideáljából fakad. Az önfeláldozás kötelessége mellett pedig több apró, mindennapos áldozathozatal is kikényszeríthető - ez a nacionalista hatalomgyakorlás alapeszméje, amelyet időnként érvényesíteni kell a nyájszellem fenntartása érdekében. Idézzük fel az Iliescu-korszakot: periodikusan kisebb vagy nagyobb "események" kirobbantásá- ra került sor, mert csak így volt fenntartható az alávetettség nyájszellem-őrző köre. És olykor még a halálos végű események sem hiányoztak...
A taktikai kiélezéseken túl, a nacionalizmus krónikussá vált kormányzási módszert jelent. Logikailag a krónikusan nacionalista kormányzás hatásai előfeltevéseiből következnek. A burkolt "fenyegetettség" folytonos jelenléte, a nacionalista politikai légkör arra szolgál, hogy gyengítse az egyéni szabadság természetes reflexeit. A folyamatos veszély, amire a nacionalisták hivatkoznak, korlátozóan hat az egyéni jogok követelésére, az embereket e jogok megsértésére és sérülésére szoktatja, és a bizonytalanság légkörét alakítja ki mindig, amikor a legjobb politikai eszköztárat kell megkeresni. A sarlatánság és a politikai rosszhiszeműség mindenkor levezethető a "nemzeti érdek" elsőbbségéből. Ennek következtében a polgárok hozzászoknak ahhoz, hogy igénytelenek maradjanak politikusaikkal szemben, gyengül polgári jogtudatuk, a jogok gyakorlása pedig veszít kritikai éléből, és a polgárok elfelejtik, hogy a szuverenitás végső forrása az ő szabadságuk. Így átengedik jogaik gyakorlását azoknak, akik e szabadságokat nem szeretik. Végül pedig olyan jogköröket is átengednek a politikai hatalomgyakorlóknak, amelyekkel azoknak sohasem volna szabad rendelkezniük.
Harc az öntudatért
Ekként megnő az egyén fölötti politikai hatalom: az ellenőrzés lehetősége. A nacionalizmus lehetővé teszi a politikai hatalom számára, hogy mind mélyebben beavatkozzon az egyéni autonómia szférájába. Megakadályozza, hogy egyes jogok gyakorlásáról - így a katonai szolgálat megtagadásáról - nyilvános vita folyhasson. Lehetővé teszi, hogy a véleményszabadság gyakorlását nagyobb büntetéssel sújtsák, amennyiben azokat az érvényes törvények nem ismerik el: például a szexuális preferenciák kinyilvánítása. A nacionalista politika kedvez a politikai identitás központosításának: az egyéni lét számos, teljesen privát területe - a szabadság megannyi sérthetetlen szentélye -, például a vallási hovatartozás, a nacionalista irányzatok közötti összecsapás színterévé válik. Azoknak a harcoknak szinterévé, amelyek az identitások egymáshoz való közelítéséért folynak. A "nemzeti öntudat" az egyén egyszeri, megismételhetetlen szubjektív identitásának élősködője, "növekedésének" ára az öntudat gyengülése. A nemzeti öntudat monopolizálóvá válik, megcsonkítja az identitás személyes és egyedül valós forrásait. Igy az önmagára valamit is adó nacionalista számára a románok négyfélék: ortodoxok, unitusok, katolikusok és protestánsok. Azonban közülük csak az első kategória "igazán" román, s meglehet, az egyedüli román, főleg ha nem homoszexuálisról van szó.
De ne ragadjunk le másodlagos kérdéseknél. A téma elméleti ismerői számára - minden konvencionális bölcsességük ellenére - az identitás kérdése nem központi, hanem a nacionalizmus származékos vonatkozása. Az identitás az egyének privát tudatának tartozéka: amikor törzsi, közösségi jellegű és nyájösztönt segítségül hívó tárgyalásmód részévé válik, amikor - ekként - a törvényhozás napirendjére kerül, akkor a dolgok már nagyon rosszul állnak.

Polgármesterek és adók: a centralizmus kérdése
Amióta az emberek politikai társadalmakban élnek, a hatalom lényegében két dolgot jelent: komfortot, mely mások munkája nyomán élvezhető, és elégtételt, amelyet a kreatív erőfeszítések haszna nyújthat. Minden alkalommal, amikor egy kormány túllépi azt a minimális hatáskörét, mellyel felruházták, biztosak lehetünk abban, hogy ilyesvalamiről van szó. Minél jobban eltávolodik egy kormány e hatalmi minimumtól, annál több - és önkényesebben kihasznált - lehetőséggel rendelkezik ahhoz, hogy rendelkezzen a mások által megtermelt gazdagsággal. A nacionalizmus megteremti a privát gazdagsághoz való hozzáférés eszközeit, s egyben azt is, hogy e folyamat teljesen ellenőrízhetetlenné váljon. A nacionalizmus nemcsak az identitást központosítja, hanem a hatalomgyakorlást is a köztársaság területén, az egyéni hozzájárulásokat a közköltségekhez és az erőforrások elosztását. A nacionalizmus tehát közigazgatásilag és pénzügyileg is központosít.
A közigazgatási centralizáció eltávolítja a döntéshozókat a polgároktól: minél távolabb vannak az előbbiek az utóbbiaktól, ez utóbbiak döntések befolyásolását célzó erőfeszítései annál hiábavalóbbak. Talán emlékszik még az olvasó arra a tévériportra, amelyben egy parasztasszony az Erdélyi Érchegységből egyenesen a kormányhoz fordult, hogy az javítsa meg árvízrongálta pallójukat. Sok román értelmiségi gondolkodás nélkül azt a következtetést vonja le, hogy e példa is a románok "etatista mentalitását" igazolja. Azonban helytelen erre a következtetésre jutnunk: a románok sem etatistábbak másoknál. Bárki, bárhonnan hasonló módon viselkedne, ha megvonnák tőle a cselekvés hatalmát. Amikor a polgármester "elidegenedik" választóitól, és minden autoritása az állami bürokrácia függvényévé válik, felelőssége pedig a pártbürokrácia alá rendelődik, akkor eltűnik az embereknek az a hatalma, amellyel dolgaikat segítségével megvalósítják. Az elsodort pallót nem lehet megjavítani, mert a polgármesternek nincs hozzá döntési jogköre vagy mert nem érdekli őt, esetleg a polgármesteri hivatalnak nincs pénze hozzá.
Látható tehát, hogy a közigazgatási centralizáció együtt jár a pénzügyivel. A megrongált pallóhoz nincs pénz, mert az e célból beszedett adók a központi költségvetésbe kerültek és - soha vissza nem tértek. Vajon miért? Mert másra használták fel őket. Lássuk, mire.
Mivel nem objektív számítások alapján működik, és nem azon, hogy profitot hozzon, egy kormány költekezése ellenőrízhetetlen. Gazdasági szempontból teljesen önkényesen költekezik, bármilyen számviteli rendet állítson is fel. Hogyan állapítható meg egy hivatalnok vagy egy képviselő fizetése? Milyen alapon? Semmilyen alap nincs ehhez; és mivel megállapításuk esetlegesen történik, ezért önkényesen is, amit egyébként nagyon jól tudunk. A költségvetési intézmények alkalmazottjainak fizetése csupán egyetlen dologtól függ: a költségvetés nagyságától. Ez utóbbi pedig szintén egyetlen dologtól: a dolgozó egyének megtermelt vagyonából adók útján történő, törvényes eltulajdonítással. Minél több pénze van a költségvetésnek, annál több pénze van a közalkalmazottnak. Minél több pénze van a költségvetésnek, annál nagyobb a költségvetési alkalmazottak száma. A kormány polgárok feletti hatalma azoknak számától függ, akiknek jövedelmét közvetlenül a kormány önhatalmú döntései határozzák meg. Ha azt akarjuk, hogy korrupciómentes kormányunk legyen, el kell vennünk tőle azt a két hatalmi jogosítványt, amely a korrupció forrása: minél kevesebb pénzt és minél kevesebb hatalmat kell hagynunk neki ahhoz, hogy "költségvetési" állásokat teremtsen.
Amikor politikai lopásról és korrupcióról beszélünk, nem e szavak közvetlen jelentésére kell gondolnunk. Bár ez is megtörténik. Viszont van biztosabb módja is ennek, mégpedig törvények útján. Olyan törvények segédletével, amelyek megvonják az emberektől azt a hatalmat, hogy - például - megjavítsák a pallót. S e hatalmat a kormányok kezébe helyezik, a kormányok működését szabályozó, a területi és helyi igazgatásra vonatkozó törvények révén: olyan jogszabályokon keresztül, amelyek meghatározzák az adózás módját és szintjét. A kormányok hajlamosak így növelni hatalmukat. Egy nacionalista kormány méginkább, mivel a "fenyegetettség" érve külön is igazolja e törekvést.
A "veszély" tehát, melyre a nacionalisták hivatkoznak, több mint "emóció", "tisztánlátás" vagy politikai józanság. Még mielőtt racionális félelemmé válna, a "fenyegetettség" az erőforrások - hatalom és pénz - újraelosztásának a hatékony eszköze. És ez meglehetősen racionális dolog, amennyiben pontosan értjük mikéntjét. A "fenyegetettségre" hivatkozva vonják el az emberektől az ügyeik intézéséhez szükséges pénzt és hatalmat, és adják át a "nemzeti érdek" éppen szolgálatos "védőinek". Valójában egyetlen nemzeti érdek létezik: hogy mindkettő, a hatalom is és a pénz is visszakerüljön azokhoz, akikhez jog szerint is tartozik - a szabad és konkrét egyénekhez, azokhoz, akik a gazdagságot megteremtik és felhasználják, legjobb tudásuk szerint.

Az "erős állam" paradoxona
Érthető tehát, hogy a nacionalizmus miért állampárti. Csak egy erősen etatista, központosított rendszer képes arra, hogy az erőforrásokat lecsapolja, elvegye azoktól, akik rendelkeznek vele. Az "erős állam", az "állam tekintélyének növelése" minden nacionalista célja, függetlenül attól, hogy miről akar meggyőzni. Ez azonnal nyilvánvalóvá válik, ha figyelünk beszédmódjukra; példák akadnak bőven, csak ki kell választanunk a legszemléletesebbeket. Az "erős állam" mindenekelőtt megdöbbentő paradoxon. A paradoxon azonban eltűnik, és marad az eszme a maga csupasz mivoltában. Amerika erős ország - az elmúlt évszázad során kétségtelenül a világ legerősebb országa volt -, de ha közelebbről megnézzük, az állam maga a világon a legkevésbé erősek közé tartozik. És ez még inkább így volt az amerikai hatalmi szervezet kiépülésének időszakában. Másrészt, Kína vagy India hetedrangú országok, és híveik minden törekvése ellenére, éppen az említett érvekből adódóan - azok is maradnak. Viszont erős államok.
Így válik érthetővé a paradoxon, melyről beszéltem: "az erős állam" nem nagyságot, nem dicsőséget jelent a nemzetközi politika színterein. Egy állam nem más államokhoz képest "erős", nem azokkal szemben, akiknek a fenyegetése esetleg nagyon valóságos formát ölthet - egy államról saját polgáraival szemben állítják, hogy "erős". A nacionalistáknak, amennyiben becsületességet tulajdoníthatunk nekik, igazából erős országot kellene kívánniuk a többi erős ország között. Ők azonban a politikájuk középpontjába helyezett "fenyegetést" nem kívülről jövőnek, hanem belülről származónak érzik. A veszélyt - ahogy ők látják - nem "más országok", hanem saját országuk "honpolgárai" jelentik. A nacionalisták "erős állama", amint láttuk, az az állam, amely megfosztja polgárait azon elemi hatalmuktól, hogy dolgaikat rendezzék-intézzék. Hatalmuk tehát nem a szabad egyének hatalmának összege, aggregátuma - hanem annak a bürokráciának a hatalma, amely a polgárok helyébe lép, és azok pénzén gyarapszik. Egyszóval, az "erős állam" az egyéni szabadságok kollektivizálásával és államosításával jön létre. Holott a szabadság nem államosítható, csak egyféleképpen: megszüntetésével. A szabadság felszámolása pedig, amint alább látni fogjuk, az emberek önvédelmi lehetőségektől való megfosztásával következik be: az alkotás hatalmának megszüntetése révén.

Jobbnál jobb románok: kliensi előjogok
Gondolatmenetünk itt következő részében arra mutatunk rá, hogy egyáltalán nem véletlen az, hogy az "erős" nacionalista állam, amint a gazdaság kérdése kerül szóba, korporatistává és szocialistává válik. Mert az egyének hatalmának és szabadságának végső forrása ama természetes képességük, hogy gazdagságot teremtsenek szabad munkával. De a szabad munka csak szabad piacon teremt gazdagságot, ott, ahol a termelői vagy szolgáltatói képességek és javak természetes módon megmérettetnek és tökéletesednek. A jólét az, amivel a javak és szolgáltatások fogyasztói a termelőket kárpótolják, differenciált módon, annak függvényében, hogy milyen mértékben elégítették ki igényeknek. És mivel a piacon mindenki termelő is, meg fogyasztó is, a piac az a mértani hely, ahol az egyének között kiegyensúlyozott és szórt hatalom jön létre. Ezzel a hatalommal - természetes módon - minden ember rendelkezik, azaz rendelkezik a termelés hatalmával és - ennek következményeképpen - azzal a hatalommal, hogy saját jólétéért tevékenykedve mások jólétét is szolgálja.
De ez a vízszintes hatalom nincs a nacionalisták kedvére, mert nem egyezik az "erős állam" koncepciójával. Igaz, hogy erős országot teremt, de mint láttuk, nem ez a nacionalisták alapvető gondja. Ezért államuk mindig szabályozó, beavatkozó lesz, ha nem éppen piacgazdaság-ellenes. Ha a nacionalisták erős állama csak arra szorítkozna, hogy a munkaerő és a termelés piacát szabályozza, csupán egy maximalista és beavatkozó állam lenne, a szó bevett értelmében. A képlékeny, rugalmas, egységes piac helyébe a beavatkozó állam korlátozásaival elszigetelt enklávékat hoz létre, egyfajta al-piacokat, amelyek csak részben érintkeznek egymással. Vagyis megosztja a piacot, és - következésképpen - zavarokat okoz a pénzforgalomban. A tőke növekedési irányai egy szabadpiaci alapon működő gazdaságban természetesek: a szabályozással létrehozott fejlődési irányok azonban mesterségesek, véletlenszerűek és önkényesek. Vagyis pont úgy történnek a dolgok, ahogy a közigazgatás szférájában a centralizmus hatásaképpen. Az önszabályozó piac helyébe a központi irányítású gazdaság kartelleket, monopóliumokat, sajátos érdekcsoportokat hoz létre.
Az "egyszerű" beavatkozó államhoz képest a nacionalista állam új elemet vezet be, amely éppen magából a nacionalizmus definíciójából ered. Míg az "elméleti" nacionalista általában nyájszellemű, a konkrét, testi, hús-vér mivoltában megjelenő nacionalista éppen így - konkrétan, testi (hús-vér) vonatkozásokkal - nacionalista más, konkrét személyekkel szemben. A nacionalista állampártiság tehát a kartelleket, a monopóliumokat és az előjogokat erősen megszemélyesítve, és nem formálisan alakítja ki. A személyes alapon működő kartellek klikkek, a megszemélyesített monopóliumok pedig kliensi rendszerek. A sajátos érdekcsoportok kiváltságos csoportokká válnak. A nacionalista alapú etatizmus lényegében maffióta jellegű. A nacionalista állam a törvényhozás eszközeivel teremti meg gazdasági támaszát, és ebből csak a nacionalista elit nyer.
Tehát az "erősen" nacionalista állam nem egyszerűen, úgy általában van "a polgárok ellen": egyesekkel szemben ellenségesebb, mint másokkal. A nacionalizmus mesterséges eliteket hoz létre: ahogy az ortodox románok jobb románok a protestáns románoknál, úgy az ortodoxok között is egyesek "hazafibbak" lesznek másoknál. És ezek lesznek - az adminisztratív jellegű központosítás jegyében - az állam által létrehozott állások kedvezményezettei, illetve annak a profitjövedelemnek a haszonélvezői, amely a gazdaság túlszabályozásából és/vagy a központosításból adódik. Ha a szabadpiacon saját jólétünket úgy teremtjük meg, hogy mások jólétét szolgáljuk, akkor a nacionalista oligarchia a saját jólétét mások jóléte elszabotálásával teremti meg.

A nacionalizmus logikája: grimaszok fantomokra
Jó lenne, ha a nacionalista gazdasági etatizmus problémája csupán a jövedelmek különbségeként merülne fel. Valójában azonban a dolgok ennél jóval súlyosabbak, mert a gazdasági klientelizmus a nacionalista beavatkozási változatban zsákmányszerző jellegű. A nacionalista hatalom logikája nem a klasszikus elosztó állam sémája szerint működik: vagyis pénzt von el azoktól, akik sokat termelnek azok számára, akik kevesebbet. A nacionalista állam pénzt vesz el azoktól, akik valami keveset termelnek, azok számára, akik semmit nem termelnek, vagyis az "erős állam" bürokratái és a hatalomgyakorlók kliensei számára. Egyszerűbben fogalmazva: nem "pénzt von el a gazdagoktól a szegények számára", hanem "pénzt vesz el az egészen és viszonylag szegény emberekől a nemzetvédők meggazdagítására".
A gazdasági nyomorúságot és a nacionalizmust már többször öszszefüggésbe hozták egymással. De ezt a megfigyelést ritkán sikerült helyesen értelmezni. Mert nem a nyomorúság váltja ki a nacionalista gyűlölködést; a nyomor, a szegénység csupán egyetlen dolgot vált ki: a törekvést, hogy megszabaduljunk tőle. Ezt is csak akkor, ha van erre lehetőség. De az egész fentebbi gondolatmenetből az derül ki, hogy éppen ez a dolog válik lehetetlenné egy nacionalista jellegű politikai berendezkedés esetén. A nacionalizmus logikája: a dolgok és a pénz megtermelése hatalmának átruházása az egyénektől az "erős", nacionalista állam apparátusára, és ez az, ami megfosztja az egyéneket a nyomortól való megszabadulás képességétől. Elrabolja tőlük mindazon eszközeiket, amelyek segítségével egyedül is megszabadulnának a nyomortól. Vagyis a nacionalista elit prosperitása nem csupán mások jólétének elszabotálásával jön létre, amint azt fentebbi - bevezető - okfejtésünkben elmondtuk, hanem a jólét de facto betiltásából is. A "veszély", amelyre a nacionalisták hivatkoznak, olyan a posteriori ok, amelyet a nacionalizmus valódi arcának elleplezésére találtak ki, annak elleplezésére, hogy olyan oligarchikus rendszer, amely megfosztja a magánembert attól a jogától, hogy jólétet teremtsen a maga számára, és amelyben egyetlen szabadsága marad az egyénnek: dühödten vicsorogni az elképzelt "ellenségre".

A nacionalisták anti-hazája
Végső elemzésünkben megállapíthatjuk: a nacionalizmus az egyén ellen irányul, mert megfosztja az önmegvalósítás eszközeitől, azoktól, amelyeknek segítségével, szabadon munkálkodva saját jólétét megalapozhatja. Korlátozzátok az egyén termelő szabadságát, csökkentsétek felére olyan megszorításokkal, amelyek másoknak kedveznek, vegyétek el - adó formájában - maradék jövedelmének is a felét, irányítsátok át az állami költségvetés mechaniz- msainak segédletével a tőle származó pénzt egy "fővárosi" hivatalnoknak, vagy valamelyik kliensének, majd kényszerítsétek rá, hogy fizesse egy olyan polgármester fizetését, akinek hatáskörét a bürokrácia és pártja korlátozza, végül pedig a zsákja fenekén még megmaradt szemeket használjátok fel egy "nemzet-megváltó" katedrális építésére, olyanéra, amely formát ad a közös hallucinációknak! Mindezek után, az egyén nemcsak hogy nem állítja helyre az árvíztől elsodort pallót, hanem - épeszű ember lévén - egyszerűen dolgozni sem fog tovább.
Az emberek szerencsére nem önfeláldozó, idealista lények. És mivel nem ilyenek, nem fognak vidáman és lendülettel dolgozni másokért, pláne nem a "nemzetnek" nevezett demagóg "absztrakciókért". Az emberek azt a helyet nevezik "hazának", ahol fejlődni tudnak, ahol saját boldogság-ideáljukat elérhetőnek tartják, ahol a jövőre vonatkozó elképzeléseik anyagilag is körvonalazódnak - és nem azt a helyet, amelyhez a megszületés - olykor átoknak érzett - fatalitása köti. A "nemzeti, nyelvi tudat" nem veleszületett tulajdonsága az embernek, ahogy a mindenféle meggyőződésű nacionalisták gondolni szeretik. Inkább a morális kötelesség érzése egy olyan közösség politikai struktúrái iránt, amelyben mindenki szabadon alakítja saját identitását és jövőjét, úgy, ahogy azt jónak gondolja. A "haza" ott van, ahol elismerik az emberek eme alapvető érdekét, amelyet elidegeníthetetlennek tartanak, és amelyet a szabadság kifejeződéseként ünnepelnek. A nacionalisták "hazája" mostoha haza, anti-haza, mert ezen alapvető érdek tagadásán, tiltásán alapszik, és e szabadság felszámolására tör.


Forditotta: Bakk Miklós
2000.06.01.

a cikk *.pdf formátumban