Hadházy Zsuzsa
Régió - házi használatra
Régiók világában élünk. Eurorégió, közép-európai régió, kelet-európai régió, kelet-közép-európai, közép-kelet-európai régió, hogy a kisebbekről ne is beszéljünk, azokról, amelyek közvetlenül meghatározzák mindennapi életünket, és amelyek rányomják bélyegüket magatartásunkra, viszonyainkra és viszonyulásainkra, utcáinkra, házainkra, piacainkra, ruházkodásunkra, hogy csak a legelemibb dolgokat említsem. És ezeket a bélyegeket akarva sem tudjuk lerázni, magunkkal hordozzuk őket mindenfele, hiszen identitásunk legfőbb jelei közé tartoznak.

Mindez akkor jutott eszembe, amikor jómúltkorjában egy ismerősöm (az ember manapság nemigen válogathatja meg ismerőseit) dühödten hadonászva szidta a regátiakat és a bukarestieket (csak így, kerek perec), akik „teljesen különböznek tőlünk, erdélyiektől és akik lehetetlenné teszik, hogy tisztességes munkával, tisztességes pénzt keressünk". Mindennek végkicsengése: a két régió közötti minőségi különbség olyan nagy, hogy soha nem lehet majd áthidalni, s legjobb lenne, ha „a bukarestiek hagynák, hogy mi, erdélyiek intézzük magunk saját dolgainkat".
Ilyen és ehhez hasonló beszédet persze elég gyakran hallani mostanában, senki nem csodálkozik már rajta, s ebben is csak az volt a furcsa, hogy aki mondta, bukaresti származású. Magyarul vagy németül persze egy szót sem tud, s nem is érzi szükségesnek, hogy megtanuljon. A régió előnyeit azonban kiismerte, s kihasználni is ki tudja őket, újabban pedig már kolozsvári születésűnek vallja magát. Ami nem volna baj, ha úgy is viselkedne.

A szomszédomban lakik, egy olyan lakásban, amelynek tulajdonosa Magyarországra költözött, s amelyet Funar személyesen utalt ki számára. Éppen ezért, mint bevallotta, csupa hálából, nagy nyugatbarát ismerősöm mindkét alkalommal Funarra szavazott, hiszen, mondotta, más biztos nem adott volna neki ilyen jó helyen ilyen jó lakást.
Így hát ő, s hozzá hasonlóan még sokan, egy hosszú ideje tartó és még mindig aktuális politikai megfontolás alapján kerülhetett egyik régióból a másikba, ugyanilyen megfontolás alapján jutott lakáshoz, és vált a kisrégió „őshonosává". Mindez persze nagyon empirikus megközelítése a régióhoz való tartozás kérdésének, dehát én éppen azokról a kisebb régiókról akarok beszélni, amelyek, mint írtam, meghatározzák életünket és magatartásunkat, házainkat és utcáinkat, kapcsolatainkat és viszonyainkat.

Nézem a szomszédomban levő, lassan romossá váló lakrészt (miért is törődne vele az, aki most benne lakik, hiszen nem dolgozott meg érte, egyszerűen egy politikai konjunktúra következtében lett az övé), nézem a gaz-felverte, sörösüvegek tarkította tenyérnyi kertet, a másfél éve kitört ablak lyukasan tátongó keretét, eszembe jut a küszöbig érő félméteres hó, amelyet önmagát immár kolozsvárinak valló ismerősöm még véletlenül sem takarít el soha, s a régiók közti határok elmosódásáról elmélkedem. Arról, amit legfőbb céljául jelölt meg a mindenáron való egyneműsítésre törekedő politika. Ez volna hát a cél? Elhanyagolt házak, koszos utcák, házba behordott hólé? Tudom, nincsenek vegytiszta régiók, az emberi különbözőségek is csak nagyobb távlatból nézve mosódnak többé-kevésbé egybe, s mennél inkább közelítünk a kisebb egységek felé, annál szembetűnőbbek, s olyanoknak is kell lenniük, éppen a nagy egység érdekében. Éppen ezért meggondolkodtató, miért annyira fontos az egyneműsítés, hogy bármilyen eszköz igénybevételét megérje? És miért fontosabb a mindenáron való egyneműsítés, mint a bármilyen jellegű minőség valamilyenfajta megőrzése? Legalább és egyelőre - házi használatra.



2000.06.01.

a cikk *.pdf formátumban