Daniel Vighi
Tájkép vonattal
Az már egyetemistaként nyilvánvalóvá vált számomra (írtam is róla), akkor amikor egy Bukarest felé tartó vonatban Livius Ciocârlie azt mondta, az íróknak valamelyest „butáknak" is kell lenniük, hogy az irodalom az eszméhez képest (még ha tudós politológia képében portáz is az) inkább összezavar, semmint tisztáz, inkább kuszál, semmint szétszálaz, inkább sugall, semmint értelmez.
Az erdélyi kérdéssel ugyanígy állunk, azt hiszem, az irodalom butasága segíthetne felfogni, mennyire romlandó mindaz, ami sajátos színt ad neki. A különbség és a megkülönböztetés elmesélhető. Nemkülönben az egyneműsödés a romlásban. Erdély és a Bánság (amelyet központilag adminisztrálták a dicső évtizedekben) olyan vonattá változott, amilyeneket az endékásoktól kaptunk a nyolcvanas években, és amelyek az Óradna-Temesvár mellékszárnyra kerültek, a fülkék pedig megteltek napraforgómag-héjjal, a Kandia nápolyi szelet csomagolópapírjával, a megyei lap foszlányaival, verejtékszagú ingázó munkásokkal, és a málló budiajtóból áradó bűzzel.
Csodaszámba megy, ami ezekben a vasúti kocsikban történik, ahogy a suttyók huszonegyezés közben egymást szidalmazzák, vastag hangon üvöltik, hogy tromf, makk, tök alsó, valami csak általuk értett katyvasz nyelven, és a vonat közben Gomilla felé mászik az emelkedőn, ami egy megálló Temesillésd után, útban a Maros völgye felé.


Forditotta: Csiki László
2000.06.01.

a cikk *.pdf formátumban