Bakk Miklós
A szétfejlődés logikája
Nemrégiben a gyergyói medence egyik, teljes egészében székelyek által lakott falujában, Gyegyócsomafalván a helyi RMDSZ-szervezet meglepő döntést hozott: nem kíván jelöltet állítani a közelgő helyhatósági választásokon. Az RMDSZ központi vezetősége meglehetős rosszallással fogadta a hírt, és a Szövetség hivatalos nézőpontjából igaza is volt. Az RMDSZ-nek, mint a román pártrendszerbe integrálódott politikai szervezetnek ugyanis nem érdeke, hogy szavazatokat és helyi képviselői mandátumokat veszítsen, még akkor sem, ha alapvető feladata tekintetében - ami nem más, mint a magyar nemzeti közösség érdekeinek védelme - nem kell azzal a veszéllyel szembesülnie, hogy Gyergyócsomafalván nem a helyi magyarság köréből származó helyi képviselő (consilier) kerül az önkormányzati testületbe (con-siliu local).
A történtekre több magyarázat is van. Beszélnek - például - a faluközösség megosztottságáról, a helyi RMDSZ-szervezet tekintélyvesztéséről. Ami tény: az RMDSZ nem tud választ adni - legalábbis eredeti programja értelmében - mindazokra a helyi kihívásokra, amelyekkel a magyar többségű településeknek mint lokális helyi közösségeknek szembe kell nézniük.
E válság némiképp emlékeztet a román politikai rendszer válságára. Egyre világosabb ugyanis, hogy a romániai pártok nem tudnak megfelelő választ adni arra a regionális kihívásra, amelylyel az országnak szembe kell néznie. E kihívás kettős gyökerű: egyrészt abból az integrációs nyomásból ered, amelyet az Európai Unió felől érkezik, és amely a fejlesztés és a finanszírozás uniós - központi elosztási mechanizmusokat nagymértékben mellőző - logikájából következik. Másrészt abból a "felszabadított különbözőségből", amely a most körvonalazódó román önkormányzati rendszer következménye.
Ezt a rendszert ugyan sok kritika éri, azonban bizonyos, hogy a modern Románia történetében előzmények nélküli. Minden, még meglevő centralizációs béklyó ellenére a romániai települések kezdenek autonóm fejlődési pályára állni, mi több, a helyi közösségek kezdik e lehetőséget tudatosítani. Teljesen új típusú szétfejlődés indult meg az országban, a kérdés tehát az, hogy a következő években, évtizedben mi a teendő a keletkező különbözőségek kezelésére. Úgy gondolom, Románia történelmi és társadalmi adottságai mellett a regio-nalizmus politikája lehetne az az eszköz, amely - a centralizmus helyett, azt felváltva - sikeresen kezelni tudná a szétfejlődésből származó feszültségeket.
Ennek a felismerésnek ma elsősorban ideológiai akadályai vannak. Az európai integrációt támogató mai kormánypártok - a Kereszténydemokrata Nemzeti Parasztpárt, a Nemzeti Liberális Párt és a Demokrata Párt - álláspontja röviden a következő: támogatjuk a decentralizációt, de ellenzünk minden olyan regio-nalizmust, amely az ország közjogi szerkezetének átalakítását eredményezné. Ez az álláspont azonban a polgári nacionalizmus álláspontja.
Kétségtelenül: európai örökség ez is. Államideológiaként az 1648-as vesztfáliai békére vezethető vissza, amely az akkor létező államok közötti területi hatalommegosztásként jött létre, s a territoriális érdek maximalizálásán alapult. A "vesztfáliai paradigmá"-nak nevezhető egyensúlyi rendszerben az államok formailag egyenlőek, ők a politikai cselekvés abszolút alapegységei a nemzetközi porondon. A formailag egyenlő államok biliárdgolyóként ütköző, de egymás "kemény héján" át nem hatoló területi egységek voltak. A "kemény héjon" belül viszont - a szuverenitás nevében, azaz a politikai közösségek védelmében - az államok komoly "rendteremtő" kompetenciákkal rendelkeztek társadalmaik felett: a nacionalizmus történeti szerepe tehát nem volt más, mint a "kemény héj" védelme érdekében megfogalmazott lojalitás-követelmények legitimálása. A védelem szempontjai legitimálták azt is, hogy az állam struktúrájának teljesen homogénnek kellett lennie. A tizenkilencedik századi polgári nacionalizmus tulajdonképpen e homogenitást és a neki megfelelő lojalitást egyeztette öszsze a demokrácia működésével, intézményrendszerével.
A polgári nacionalizmus nem is olyan váratlan értelmiségi divatja a mai doktrínaszegény román politikai életben azonban mindenképpen külön magyarázatot igényel. A hagyomány - melytől egyébként olyan kiváló analitikus gondolkodók sem tudnak elszakadni, mint Horia Roman Patapievici - meglehetősen makacs, de történelmileg értelmezhető. Annak következménye, hogy a modern román állam "kemény héja" és belső demokratikus intézményrendszerének alapjai gyakorlatilag egyazon történelmi pillanatban jöttek létre, s így a politikai gondolkodás egymást legitimáló hagyományelemeivé váltak. Az már külön elemzés tárgya lehetne, hogy e - XIX. századot idéző - polgári nacionalizmust a fentebbi hagyomány mellett miként konzerválja egy sajátos intézményi adottság: a mai román pártrendszer. Az arányos listás választási rendszer, amely rendkívül nagy befolyással ruházza fel a pártbürokráciákat, az elmúlt tíz esztendő során gyakorlatilag a centralizmus rejtett csatornájának bizonyult.
A gyergyócsomafalvi kihívással szembesülő RMDSZ-nek minden bizonnyal azt is meg kell vizsgálnia, hogy miként viszonyul a polgári nacionalizmushoz, valamint a centralizmus éthoszát újratermelő román pártrendszerhez. A kérdéseket - talán nem meglepő módon - éppen az RMDSZ koalíciós szerepvállalása veti fel. Az a szerepvállalás, amely kétségtelenül hasznos volt Románia számára, ugyanis a Nyugat előtt bebizonyította, hogy a román politikai rendszer meg tudja teremteni a politikai stabilitásnak azt a szintjét, amely az integrációs folyamatba való belépéshez szükséges. Ennek eredményeképpen azonban az RMDSZ belesodródott egy kormányzati csapdába, amelynek könnyen fogjává válhat. Mégis ezt az utat (stratégiát) szorgalmazzák egyre többen, elsősorban ismert bukaresti publicisták és politikai elemzők. Köztük találjuk - nem véletlenül - a polgári nacionalizmus egyik neves képviselőjét, Alina Mungiu-Pippidit is, aki az RMDSZ-nek a mindenkori kormányba való bevonását tekinti a "magyar kérdés" egyetlen lehetséges megoldásának.
Amennyiben ezt az utat választja, az RMDSZ a felvilágosult polgári nacionalizmus víziójának megvalósulását támogatja. Ezzel beteljesedni látszik válsága: miután "nemzeti programja" alapján képtelen politikailag hatékony, megvalósítható válaszokat megfogalmazni a helyi magyar közösségek felől érkező kihívásokra, "demokratikus programja" alapján annak az állammodellnek válik támaszává, amelyet választói előtt ő maga sem tart elfogadhatónak.
Van-e kiút a válságból? Egyre többen gondolják úgy, hogy van: a Szövetségnek új szintézisbe kell foglalnia programja két meglévő - "nemzeti" és "demokratikus" - összetevőjét, amit egy "regionális stratégia" kidolgozásával tudna megoldani.



2000.06.01.

a cikk *.pdf formátumban