Ágoston Hugó
Bukarest mint provincia
Bukarestet megszeretni - a hetvenes évek legelején, amikor kacsintásként a Nyugat felé a kriptogyűlöletes rendszer a romániai magyarság olyan kulturális intézményeit hagyta létrehozni, mint a Kriterion Könyvkiadó, a televízió magyar adása és minden lapok legjobbika, A Hét - egy pillanat műve volt. Kiábrándulni, "kiszeretni" belőle egy évtizedig tartott.

Mitől lehetett beleszeretni? Elsősorban a színházától. Ciulei, Şerban, Pintilie… Aztán a filmmúzeumától. Jancsó, Vajda, Fellini, Bunuel, Bergman… Ezeket bizony sem a székely fővárosban, Marosvásárhelyen, sem Erdély amúgy kincses fővárosában, Kolozsváron nem "apukáltam".

De hát ezek esték voltak. Egy különben szürke, ingerszegény nagy falu világvárosi estéi, melyek után az éjszaka társasági része rendszerint a Berlin (vendéglő) bevételével, az élmények és az orosz vodka "feldolgozásával" folytatódott.

A nappal - az volt a vidék Bukarestje. E sorozat bevezetőjében megindokoltam, miért tekintem Bukarestet szubjektíven vidéknek: nyugatibb városokkal összehasonlítva, meg az én polgári világomhoz képest. Most elmondhatok egy viszonylagosságával együtt objektívebb okot is. Hogyan fogalmazzam meg kíméletesen? A tömbházban, ahol egyfajta szolgálati garzont kaptam, a lakók szinte mind elsőgenerációs bukarestiek voltak. Vidékiek, jobbára nemrég beköltözött falusiak. Az Obor piacon, ahova bevásárolni jártam, az árusok és a vásári nép, de még a zsarvak és a háziasszonyok többsége is: megannyi erősen vidéki levegőt árasztó ember. Egyik oltyán kolléga, a legelitebb értelmiségi lapnak számító România literară szerkesztője mesélte, hogy az apja, amikor először meglátogatta őt Bukarestben, a felvonóba lépve sírvafakadt, hogy a fiának milyen szép szobája van, tükörrel a falon. (Félénken azért megkérdezte: "Fiam, ne hozzak neked a padlóra egy gyékényt?" Ez az ötvenes években történt.)

De nem csak én tekintettem vidékieknek őket - ők is magukat. S fővárosinak engem, az újságírót. Volt tehát, minek tagadnám, megvolt bennem egy nem le-, de nem is elnéző szereptudat, amely magabiztosságot adott. Két-három évszaknyi itt-lakásom után felismertem, hogy magyarként is "fővárosibb" vagyok környezetemnél.
Ami persze nem azt jelentette, hogy sikerült szervesen belakni ezt a környezetet; ellenkezőleg, a többrendbéli különbözőség inkább elszigetelt tőle. A szigetlét viszont lehetővé tette számomra, hogy mintegy kívülről és "felülről" (úgy hatvan fokos szögből), figyeljem meg a bukarestiek viselkedését.Íme, mutatóba két korabeli feljegyzés arról, hogy vizsgálódásaim során mit tapasztaltam.

Tíz kicsi asztal
A Tíz asztal nevű utca a Tűzoltótorony terét köti össze az Ősök vagy Vásárosok útjával. A név feltehetően arra utal, hogy ebben az utcában kevés a ház, kevés az "asztal". Szebb így mondani, mint "tűzhely"-nek (ezt is jelöli a vatra). Gyakran végigmegyek a Tíz asztal utcán, semmi különös.
A Tűzoltótorony mellett, a buszmegállóban működik egy újságárus. Mi sok kipufogógázt lélegezhetett be ott, a sajtót árusítva! Jó nagy pultja van, járműre várva az ember elolvashatja a napisajtó legfontosabb híreit. (Nem tudom, megfigyelte-e a kedves olvasó, hogy a román lapok mennyi hírt közölnek beszélő címekben a fejléc fölött; lassan a fejlécük az oldal aljára kerül.)
Egy nap megszólított az újságárus, és elmondta szomorú történetét. Kiderült, hogy a Tíz asztal utcában lakik. ("Az jó, mert közel van." "Ühüm.") Mondom, nagyon tetszik nekem az utcájának a neve. Igen ám, válaszolja, de már csak Kilenc asztal kéne hogy legyen. Hát már miért? Mert a minap az ő udvari lugasából ellopták a nehéz tölgyfaasztalt. Ellopták? El. S kire gyanakszik? Olyanok vihették el, akik tűzifának használták.
Elgondolni is rossz, hogy mi lesz ennek az utcának a nevével.

Baleset
A buszban azon a verőfényes reggelen a sofőr mellett ültem, továbbá középen, az ajtóval szemben, leghátul pedig a rúdba kapaszkodva álltam. E három helyről, valamint fentről egy negyedikről - amit nem tudok meghatározni, mert egyszerre volt benn és kinn - mindent jól láttam.

Úgy történt, hogy egy templom előtt mentünk el, az utasok szaporán vetették a keresztet, amikor a busz körülbelül mínusz tíz gés gyorsulással hirtelen lefékezett. A széksorok között mint mellbedobással győzni akaró rövidtávfutók suhantak el az utasok: egy borostás arcú nagyon sovány öreg, egy izzadt tarkójú alacsony kövér nő kezében rafiaszatyorral, két rövid szoknyás, hátitáskás lány, egy karjaival verdeső, ámde teknősbéka kinézetű közgazdaságtudományi egyetemi előadótanár (vele azt megelőzően a felmenőinkről beszélgettem), egy kamaszbanda, fülében fülbe-, orrában orrbavalóval, egy papagájszerű, vékony ajkú nő ölebbel, egy sorkatona poros bakancsban, és végül egy leírhatatlan valaminek a szivárványszerű csíkja.

A busz azért fékezett, mert különben összeütközött volna egy lila tűzoltóautóval. A tűzoltóautó balról jött, és az utolsó pillanatban ő is fékezett. Emiatt a tetején lévő koporsóból - kereken és sebesen, mint egy ágyúgolyó - kirepült egy görögdinnye. A görögdinnye vállon találta a másik járdán a tökmagárusnővel vitatkozó hatalmas mellű koldusnőt, aki ettől fejre ejtette karjában tartott gyermekét.

Mindez másfél, legfeljebb két másodperc alatt történt. A vezetők sápadtan néztek egymásra és az égre, aztán kölcsönösen előreengedték egymást. Folytatódott minden, mintha forgása közben a Föld átugrotta volna azt a pillanatot.

… Most Sandro Botticelli két képe van előttem: a Vénusz születése és a Szent Ágoston. Mindkettő az időről, megragadásról szól - a pillanatéról és az örökkévalóságéról. Nézem őket, és nem érdekel, hogy mi történt, mi történik és mi fog történni. Rtlmtln mndn.

Divatbemutató
Nemrég a Traian vásárcsarnok előtt divatparádénak is beillő fel s alá járkálást tartottak környékünk reprezentatív öltözködésű hölgyei és urai, ama seregszemlék egyikét, aminők alkalmasint más járdaszigeteken is végighullámzanak a fővárosban. Révülten néztem a felvonulást, s most elmesélem, milyen trendeket figyeltem meg. Persze tudatában annak, hogy egy ilyen divatshow mindig a jövőnek szól: a következő szezon fazonjait, modelljeit, kreációit, darabjait, vonalait és színeit, anyagait mutatja be.

Egy távolról Naomi Campbellre emlékeztető próbakisasszony viselete alapján például meg merem jósolni, hogy idén nyáron a keblet kidomborító szűk, fekete plasztik csillámos blúz, az eperszínű hordószoknya, a drapp térdzokni és a (valamikor) fehér, lapos sarkú csatos cipő lesz a sikk. Fiúknál-lányoknál hódítani fog a repedt bőrkabát, alatta végiggombolt kockás flanelinggel; kedveltek a bő fazonú ruhaköltemények, különösen a kinyúlt, a térdet elfedő horgolt pulóverek, amerikai egyetemek nevével feliratozott pólók.

A piac híres topmodellje, Didina is fellépett: csábos konyakszínű cicanadrágban sétált végig az aszfaltemelvényen, álmatagon cigarettázott, s a szét-szétnyíló vörös posztó lódenkabát néha kivillanni engedte ágyékának kirajzolódó vonalait.

Gigel, a mészárszék-tulajdonos unokaöccse lila zakóját és fekete csíkos sárga ingét vette fel, mindkettőt "megpattintva" viseli, mellén a tetkó sellőt mintáz, de hogy a kétéltű a szájából eredő buborékban mit mond, az csak a meleg évszakban derülend ki. Gigel egyébként - nagy kópé ám a kápé! - tele van aggatva testékszerekkel, lábán a februári minimálbéreknél 180 fokkal többet érő motoros bakancs, abban rója kevélyen a járdaszigetet.

Egy jelenségértékű jelenségre is felfigyeltem, persze hallottam már róla: a nők a férfiöltözéknek mind több darabját sajátítják ki (ezt itt "juni"-nak becézik, feltételezhetően a "június" szóból). Tudományos értékű észrevételemet füles szibériai sapkával támasztom alá: egy disztingváltan dülöngélő fellinis hölgyön figyeltem meg, akin remegett a pufajka. És viszont: a jelzőoszlopnak lezserül nekitámaszkodva (vagy támasztva, mindegy) divatosan borostás, üresüveges tekintettel maga elé meredő úr vesztegelt, fején rózsaszín fészeksapkával.
Láttam még egy régen feledésbe merültnek hitt, lábszárra simuló, térden felül érő cipzáras műbőrcsizmát (nyilván, kettőt), de viselője tévedésből kerülhetett a divatvilágot jelentő aszfalt-mólóra, mert kicsi volt, kövér és karikalábú (van ilyen), fellépésén alig javított a trapézos miniszoknya.

Behunytam a szemem, s minden képzelőerőmet és vállizmomat megfeszítve azon igyekeztem, hogy felidézzem az éteri Claudia Schiffert (nyilván mint műegészet), amikor zörögve megjelent a 33-as villamos, és elvitte az egész divatbemutatót az Obor piac irányába. Ezért nem tudok most beszámolni a kisfiú- és kislány-manökenekről és a szintén mindkét nemhez tartozó bácsikákról mint a jövő divat hírnökeiről.

Tárgyunknál maradva még csak annyit jelzek előre, hogy - már ha hinni lehet a nálunk mindig bizonytalan ki-bejelentéseknek - figyelemreméltóan tartósnak ígérkezik a laza szabású csíkos öltözék divatja. Nem csoda: a bőr szabadon lélegzik benne, nem akadályozza a testmozgást, tehát nemcsak karakteres, de kényelmes is. Sokan valósággal bolondulnak érte, hogy másokon lássák, zártkörű sétákon-divatbemutatókon.


2000.06.02.

a cikk *.pdf formátumban