>
Iorga Lincolnja avagy ki az úr a házban
Tunjék bármennyire vérlázítóan föderalistának amit mondandó vagyok, határozottan és a tények ismeretében álltítom, hogy Románia pluralista ország, szónokias absztrakciókban beszélni róla pedig a sajátosság elleni merénylet, primitív egyszerusítés, a kultúra gyászbeszéde. Az élet igazol(ja), íme, egy dobrudzsai, egy Caracal környéki, egy Hargita, egy Buzău megyei vagy Nagyvárad melletti falu képével. A mindennapi életben Románia nem létezik, csak Románia provinciái léteznek. Általuk, sajátosságaik szabad kimuvelésével valósulhat meg, épülhet ki a maga természetességében a változatosság szabad akarattal elfogadott, közmegegyezésen alapuló egysége, összhangban a közös európai jövővel. A központosító politikák merényletet követnek el az ország (ma még) eleven sokszínusége és ezzel járó gazdasága ellen, amikor igyekeznek eltörölni arculatát. A „muvelet" során az ideológia ama csendőrei, akik soha nem bóbiskolnak el holmi albumba illő Románia határainál tabuvá nyilvánítanak bármely eszmecserét a regionalizmusról. Néma és összemosódott Románia az ilyen. Példa erre, hogy bármely eszmecserét arról, miszerint néhány történelmi országrész (Erdély, Bánság, Észak-Bukovina) számára már a XVIII. századi jozefinista felvilágosodás korában megadatott egy magasabbrendu közigazgatás esélye, az ország többi része iránti engedetlenségként értelmeznek. Amiértis, folyományait tekintve ez a szukkebluen helyiérdeku „büszkeség" területi elszakadásra gyanakszik. Másrészt, a Kárpátokon túli értelmiségi elit az „igazságtalanul lebecsült balkanizmussal" szolidarizál (és jól teszi!). Ugyanezt az értelmiségi elitet bosszantja viszont az erdélyiek úgymond nevetséges "Európa-orientált felsőbbrendusége". Én pedig, az elit engedelmével, másvalamit mondok: az ilyen fogalmakkal folytatott vita irreveláns és naiv, mivel saját rajtaütését készíti elő és elősegíti a Románia vidékeiről folytatható eszmecsere tabuvá tételét. Jómagam a „balkanizmus kifejeződésének" híve vagyok, mi több, úgy vélem, Bánság részben annak köszönheti sajátosságát, hogy százhatvannégy éven át török fennhatóság alatt állt. Egy másik történelmi példa: 1605 májusában az européer Németi Gergely, Bocskai István egyik követe, Szarhos Ibrahim pasa oldalán verte fel lova patáival Bécs tájékát, és ahogy a török krónikás, Ibrahim Pecsevi mondja, „úgy lerontották ama vidékeket, hogy ha elmesélnék is, nem hinné azt senki" (lásd: Török krónikák a román fejedelemségekről, Akadémiai Kiadó, 1966).
Milyen következtetés vonható le ebből? Kivel tartsunk, az erdélyi Németivel vagy kenyerestársával, Szarhos Ibrahimmal? Azt javaslom, szubjektív fellángolások nélkül tekintsünk mindkettőjükre, és maradjunk meg a pragmatikus diskurzus közelében.

Ennek egyik témája az a kérdés lehetne, vajon azoknak a provinciáknak a feltételezett felsőbbrendusége, melyek 1918 után váltak Románia részeivé, ma is realitás-e, és milyen általános előnyök származhatnak ebből? Léteznek-e ilyenek, vagy az egész csak néhány vidéki fickó fikciója? Nem kívánok határozott választ adni erre a kérdésre, mivel nem akarok részt venni a fentebb emlegetett rajtaütésben. Minden országrésznek a lehető legjobbakat kívánom, következésképpen azt tartom, hogy a hatékony decentralizáció szavatolhatná a Bánság és Erdély gyarapodását. Azt hiszem, érthető, hogy éppen ez a két országrész érdekel, hiszen itt élek, és a sors rendeléséből szüleim révén mindkét tájékhoz tartozom: egyikük Óradnán, a Maros jobb partján (Erdélyben) élt, másikuk a bal parton, Lipován (vagyis a Bánságban). Őszintén hiszem ugyanakkor, hogy az én együttérzésem (és másoké is, akik hozzám hasonlóan gondolkodnak és éreznek) a világgal, amelyben megszülettem, nem táplálja össznemzeti szinten a szomszéd kecskéjének mítoszát. Hadd magyarázzam meg. Semmiképpen sem kívánom, hogy amennyiben az Ókirályság gyarapodásának kecskéje netán kevésbé kövérre sikeredne, a költségvetési befektetések központosítása miatt az erdélyi is ugyanolyanná váljon.

Szólni kell arról is, mert hozzátartozik az igazsághoz, hogy Románia története az egyesülés után nem volt mentes bizonyos román-román ellentétektől. Íme, például, a temesvári Vestul (Nyugat) címu napilapban - amely a Nemzeti Parasztpárt hivatalos szócsövének számított, és amelyet a Bánság kormányzójának nevezett Sever Bucur alapított - jónéhány cikk a „botrányos" felcímet viselte, és ezek egyike említésre méltó: „Az idecsatolt országrészek kizsákmányolása". Az egyik cikkben (Vestul, 1931. szeptember 17.) a tudósító amiatt háborog, hogy a központi költségvetést (akárcsak ma) tiszteségtelenül osztják el. A szöveg a provincia utcáin máig hallható: „Hét éve - mondja a hetven évvel ezelőtti nyilatkozó - a Bánság évente milliókat ömleszt be (a romániai szakiskolák támogatására - a szerző megj.), a legtöbbel járul hozzá - mivel áll még hajdan virágzó ipara és kereskedelme - az inasképzési alap fenntartásához. A huszonöt milliót meghaladó összegből (melyet a költségvetésnek juttat - a szerző megj.) egyetlen egyszer adtak pottom 200.000 lejt az inasok ruházkodására" (Temesváron - a szerző megj.).

A kiadvány oldalain meglepő az a mód is, ahogyan újraértelmezik az egyes provinciák viszonyát és megváltoztatnak bizonyos önazonosságon alapuló eggyüvétartozást a központhoz viszonyítva. A temesvári lap 1931-ben a turnézó Iasi-i Színházat köszönti, lelkesült alcímmel ékesítve cikkét: „Mi bánságiak mindig is a moldvaiakhoz éreztük legközelebb magunkat, hozzájuk fuzött a legszorosabb lelki kötelék". Kiérezhető ebből némi távolságtartás az ókirályság-beliekkel, ugyanakkor az erdélyiekkel szemben is. Az utóbbiakról azt tartották a korabeli bánságiak, hogy elszigetelődnek és csak saját érdekeiket tartják szem előtt.
Ma más a helyzet. Időközben Bánságban a román-román együttélés valóságos „történelme" zajlott le. Megpróbálom röviden vázolni. A Vörös Hadsereg romániai előretörésekor a front elől menekülő besszarábiaiak telepedtek meg ott, majd arománok vándoroltak be a Kvadriláterről, miután azt átengedték Bulgáriának. A román bevándorlók háború utáni első hulláma az Oroszországba hurcolt németek házait kapta meg. Viszonyuk az őslakosokkal éppen olyan konfliktusmentes volt, mint a hagyományos interetnikus együttélés a németekkel, a magyarokkal, a katolikus bolgárokkal, a szerbekkel, horvátokkal, szlovákokkal. Aztán 1951-ben a besszarábiaiak, az arománok, az őslakos bánságiak tömegét deportálták a Bărăgani-ra.

Bánságban a románok között a hatvanas évek után jelentkeztek a feszültségek, amikoris megjelentek az oltyán betelepülők. Ezeket a feszültségeket nem az őshonos bánságiak, hanem az újonnan érkezettek gerjesztették, akik úgy viselkedtek, mint egy idegen országban, és a különbözőségeket a konfrontációig fokozták. Azzal, hogy kinyilvánították intellektuális felsőbbrenduségüket, a csoport-szolidaritás érzését, az oltyán ember veleszületett képességének mítoszát, amivel eligazodik és érvényesül az életben: az őslakos népesség frusztrációjának adtak tápot. Mókázó megvetéssel mondogatta a bánsági ember a régi rendszerben, hogy „az oltyánnak muszáj igazgatónak lennie". Az újonnan jöttek gyakran közel sem hízelgő jelzőkkel ócsárolták az őslakosokat, miszerint azok meglehetősen korlátoltak, sőt egyenesen ostobák, nehézfejuek, individualizmusuk erkölcsi torzuláshoz vezet, és a spájz buvöletében élnek. Az 1989-es forradalom kirobbanása előtt hírhedtté vált a párt egyik - nyilván oltyán - elsőtitkárának kiszólása, aki állítólag azt indítványozta, ürítsék ki a bánságiak élelmiszerrel dugig tömött kamráit. Emezek reakciója sem váratott magára: az oltyánokat (az ókirályságiakat általában) szószegő, furfangos, felületes munkát végző embereknek tartották (és tartják mindmáig). Meg kell említeni, hogy a negatív kizárólagosság folytán kialakult azonosságtudat ellenére az együttélés (paradox módon) harmonikus végbe torkollt, amikor a hetvenes-nyolcvanas években moldvaiak újabb hulláma érkezett a Németországba kitelepült svábok falvaiba. Bánságban mára tetőztek a román-román ellentétek; a bánságiak szemében a moldvaiak primitívek, iszákosak, az társadalomra veszélyes összes cselekedet elkövetői. A helybéliek szerint ma a Bánságban lakó moldvaiak a régió lezüllésének okozói.

Másfelől, ez a brutális feszültség szolidarításra késztette a bánsági etnikumokat, egyfajta etnikum-fölötti elkülönüléshez vezetett az őslakosok és/vagy a telepesek viszonyában. A helyi felfogás szerint a bánsági román, szerb, német vagy magyar szolidárisnak érzi magát, mivel kötődik a provincia hagyományaihoz és értékeihez, azoknak a részese, nem úgy a bánsági oltyán és moldvai.

Az összeférhetetlenség agresszív feszültsége egy Varies községben folytatott beszélgetésben „világosodott meg" számomra. A falut szerbek és németek lakják, és egykor gazdagságáról volt híres. Ma a helység német része betelepülők által lakott romhalmaz. Ez a tény csikarta ki Radovancából, a helybeli sikeres szerb üzletasszonyból azt a jellemzést, melyet a mezőgazdasági megbízottal, a német Tibi Neu-jal osztott meg a maga vérbő módján. Annál őszintébb volt, mert nevemből ítélve engem magyarnak vagy szlováknak vélt. Következésképpen az alábbi megjegyzést tette előttünk: „Né, hogy néz ki a német falurész a szerbhez képest; ezek a románok a világ legelmaradottabb népe, nem valók egyébre, csak budihordásra". Tibi, a német, aki tudta, hogy román vagyok, a következő magyarázattal állt elő: „Jó, jó, de ezek moldvai telepesek, nem bánságiak". Keseru megállapítás, szomorú igazság ez! Olyan realitás, mely fölött szemet húnyunk a homogenizálás ernyője alatt, miközben Románia ideológiai absztrakciók mélyére süllyed. Végül is ezek a telepesek nem bunösök, amiért vandál módon lerontják a sváb falvakat, hiszen átmenetileg, bizonytalanságban élnek ott, s ezt az állapotot a központosító politika tartja fenn, amely nem képes számot vetni az általa igazgatott provinciák valós állapotával.

*

A két háború között a decentralizálás, a helyi szabadságjogok bíztosítása alig néhány éven át, a Direktórium alatt intézményesült. Egyfajta helyi önkormányzatiságot jelentett ez, amelyet Iuliu Maniu ígért meg választási programjában a Romániához csatolt területeknek. A Bánságban Sever Bocu vezette a Direktóriumot - példaadó alakja ő a decentralizáláson és az egyre szélesebb köru szabadságjogokon munkálkodó politikusoknak. Bocu kormányzó máig érvényes elveket vallott: „A központosításnak - mondta - nincs nemzetisége; akár magyar, akár román volt is az, ugyanarra a logikus következtetésre jutott: kizsákmányolás és szegénység" (Sever Bocu: Utak és keresztutak, II. kötet, 234. old.). Bocu elképzelése szerint „az államszervezésnek a jövőben szélesköru helyi szabadságot kell biztosítania, egyedül ez képes véget vetni az egyik régió kizsákmányolásának a másik, a provinciáknak a központ által" (lásd: Ioan Munteanu: Sever Bocu, Mirton Kiadó, Temesvár, 1999.).

Ezt a politikát ellenezte gyászos elszántsággal a Iorga-kormány, kiváltva a Vestul c. lap tiltakozását egy 1931. május 16-i cikkben, amely a gyújtó hangú „Ébredj, bánságti román nép!" címet viselte. Egyetlen mondatot idézek csupán: „Tedd fel (román nép - a szerző. megj.) a kérdést, mennyire becsül téged Iorga úr, aki éppen ezen a nyáron írta le, hogy 'EGYETLEN BUKARESTI UTCA TÖBBET ÉR AZ ÖSSZES BÁNSÁGI, ERDÉLYI FALUNÁL' ".

Iorga miniszterelnök olyannyira hitt igazában, hogy miután I. Károly kíséretében Temesvárra látogatott, úgy döntött, rekvirálja a központi kormány számára azt a Lincoln gépkocsit, amelyet a helybeliek vásároltak a nemrég megszüntett Direktórium reprezentációs és protokoll-céljaira. Ennyit és ne többet a központosítás kapcsán. Elég ez!

Forditotta: Csiki László
2000.06.02.

a cikk *.pdf formátumban