Végel László
Vajdasági retró
A berlini fal ledöntése új arcú Európát vetített elénk, de hamar kiderült, hogy a szemünk előtt zajló átalakulás nem merülhet ki csak a politikai rendszerváltásban. A rendszerváltás feltárta az adott kulturális és civilizációs paradigmákat, amelyek nem csak fékezték a politikai átalakulást, hanem sokszor szembe is kerültek vele. Nem csupán egy rendszer, egy évszázad megoldatlan gondjai törtek felszínre. A boszniai háború ennek a jelképe. Mindez azt jelenti, hogy e térségben hosszú vívódásra és vajúdásra kell felkészülni, ha meg akarjuk előzni az újabb és még nagyobb tragédiákat.

Ennek a hosszú vívódásnak és vajúdásnak a kezdetén Jugoszlávia, illetve Szerbia északi tartománya, a Vajdaság paradoxális helyzetbe került. Miközben a köztes Európa számos, kulturálisan, etnikailag vegyes régiójában hirtelen felerősödtek az európaizáló tendenciák, s az adott államkereten belül kezdeményező erővel bírtak - ezek közé sorolható Erdély előremutató példája -, a Vajdaságban ellenkező előjelű folyamat játszódott le: a többpártrendszer által biztosított lehetőségek az Európától való radikális eltávolodást idézték elő. Nem Vajdaság európaizálta Szerbiát, hanem Szerbia balkánizálta Vajdaságot.

A vegyes régiók úttörő szerepe a volt szocialista országokban nagyon fontos tényezővel magyarázható: az európai integráció éppen a keresztezett értékrendet, a heterokozmoszt részesíti előnyben. Az is kiderült ugyanis, hogy az európai csatlakozást nem biztosítja a megosztó jaltai világrenddel való szakítás, mint ahogy nem egyengeti a versailles-i világrend nemzetállam-eszményéhez való visszatérés sem, amire egyébként az új politikai elitek hajlamosak, amikor azt gondolják, hogy ott kell folytatni a történelmet, ahol a kommunizmus megszakította. A volt szocialista államok tanácstalanul vették tudomásul, hogy a nyugati világ már maga mögött tudja a központosított nemzetállami berendezkedéseket, s különböző színtű, nemzetalatti és nemzetekfeletti integrációs fogalmakban gondolkodik. Ennek alkotóeleme az európai regionalizmus is. Európaizálódásuk kulcsa tehát saját szétroncsolt múltjuk mozaikszerű elrendezésében van.

Európában a hatvannyolcas emancipációs mozgalmakat követő emberjogi mozgalmak a pluralizmus jegyében létrejövő másságok és különbözőségek elismerése, a multikulturalizmus nagy gondjai mellett kötöttek ki. Ezek az értékek egyre jobban érvényesülnek a nyugati társadalmakban, amelyek immár olyan komplexek lettek, hogy csakis egy mozaikos szerkezetben képesek működni. Még a hagyományosan központosított Franciaország is a decentralizáció és a regionalizáció útjára lépett. Miközben azonban a Nyugat kelet-európai határvidékén elhelyezkedő országok és régiók összhangba kívánnak kerülni a Nyugat plurális és multikulturális jelenével, kénytelen-kelletlen felismerték, hogy ugyanezek az értékek immár több száz éves, sok traumát és konfliktust előidéző hagyományt jelentenek saját társadalmukban. Regionalizmusuk és multitkulturalizmusuk megkerülhetetlen európai normaként tárult fel előttük. A jövő olyannak tünt, mint egy „retroelbeszélés".

E tekintetben Vajdaság esélyei elméletileg igen ígéreteseknek mutatkoztak. Vajdaság Közép-Európa és a Balkán közé ékelt, a Kelet és a Nyugat egybefonódását jelképező, etnikailag, valamint civilizációs és kulturális szempontból is megosztott régió. A török hódoltság utáni telepítéspolitika szerkezetileg soknemzetűvé tette. Geopolitikai helyzete, kulturális és politikai hagyományai, etnikai összetétele azt feltételezte, hogy Kelet-Európa vegyes régiói között kiemelt szerepet játszik majd a pluralista átalakulás folyamatában, hiszen a pluralizmus érvényesülése rendszerint erősíti a regionális identitás érvényesülését. Mindezt nyomatékosította az a tény is, hogy Vajdaság egészen 1918-ig közvetlenül kapcsolódott a közép-európai térséghez, vagyis a balkáni világhoz viszonyítva itt már beindult a polgárosodási folyamat, másféle jogrend eresztett gyökeret és másféle kulturális kódok érvényesültek.

A többpártrendszer bevezetése azonban éppen az ellenkező folyamatokat, vagyis a nemzeti homogenizálódást erősítette fel Vajdaságban. Ez nem írható az éppen uralkodó rend számlájára, hiszen a nyolcvanas évek végén lezajló jugoszláviai tömegmozgalmak során éppen Vajdaságban erősödtek fel különösen a populista mozgalmak, amelyek szembekerültek a vajdasági érdekeket képviselő és bizonyos elemeiben reformizmusra hajló pártnomenklatúrával. A szerbiai populizmust ugyanis jellemző módon nem az elmaradott vidék kezdeményezte, hanem az iparilag fejlettebb, a modernizáció útjára lépett városok: elsősorban és mindenek felett Belgrád, s kisebb mértékben a vajdasági városok. Nem a közép- és dél-szerbiai lakosok voltak a mozgalom kezdeményezői, hanem a gazdasági, kulturális, politikai elitek, továbbá a szocialista körülmények között megerősödött állami középosztály. Joggal vetődik fel a kérdés, miért vettek az események ilyen fordulatot?

A két világháború közötti időszakban a vajdasági szerbek között - akárcsak Erdélybent - érezhetően felerősödött az autonómiapárti ressentiment, amely eszmeileg a vajdasági szerbek múlt századi elszakadási törekvéseihez kötődött, illetve a be nem váltott ígéretekhez és a Szerbiához való csatlakozás illúzióromboló jellegéhez. Ez a mozgalom természetesen ellentmondásos volt, hiszen olyan politikai programra épült, amely megvalósult, s mivel nem tudta átértékelni hagyományát, modern regionális tervezettel sem tudott előállni. Ezzel magyarázható, hogy a két világháború között a vajdasági kisebbségi pártok, elsősorban a magyarokra és a németekre gondolunk, nem tudtak bekapcsolódni az autonómia-mozgalomba. Ezt akkor sem tehették volna meg, ha nagyon akarták volna. Így gyökeret eresztett a jellegzetes balkáni paradigma: az etnikai alapú szerb területi autonómia politikai koncepciója, amelynek hívei az 1989. évi változások után a közéleti viták során többször is kifejezésre juttatták, hogy a Vajdaság autonómiájáról szóló vita valójában a szerb nemzeten belül folyó vita.

Ezt a hagyományt keresztezte a Tito nevéhez fűződő autonómia-koncepció, amely 1974-ben Koszóvó és Vajdaság kettős kötődésű státusának alkotmányos megfogalmazásával kristályosodott ki. A kettős kötödés azt jelentette, hogy mind Koszovó, mind Vajdaság Szerbián belüli, saját alkotmánnyal rendelkező és törvényalkotói joggal felruházott autonóm területi egységet képviselt, s ilyenformán a néhai jugoszláv föderáció szintjén is szubjektumként képviseltette magát. Ez az elképzelés a szovjet mintából indult ugyan ki, idővel mégis kamatoztatta a közép-európai tapasztalatokat is, annál inkább, mert az egykori Jugoszlávia több nemzetének, föderális egységének politikai hagyományai ennek történelmében gyökereznek. Elsősorban Horvátországra és Szlovéniára gondolunk. A Tito által megalkotott önigazgatású szocializmus ezt a hagyományt is felhasználta, s olyan egyensúlyt biztosított, amely megakadályozta Szerbia hegemóniáját a jugoszláv föderáción belül. Erről ugyanis már 1918-1941 között bebizonyosodott, hogy működésképtelen, s olyan szélsőséges eszméket termel ki, amelyek okvetlenül véres polgárháborúhoz vezetnek.

A regionális alapokon nyugvó mozaikos jugoszlávság viszonylag kedvező helyzetbe hozta az országot: nem csak gazdasági fellendülést biztosított, hanem a kommunista totalitarizmust is a felvilágosult abszolutizmus irányába lendítette. Az egyensúlyozó politikai technika előnyös volt a szerbiai kisebbségek szempontjából is, mert megfogalmazódott egy méltányos identitáspolitika, amelynek jelentőségét nem lehet kétségbe vonni, hiszen Szerbia lakosságának mintegy 33 százaléka valamilyen nemzeti kisebbséghez tartozott. Nem véletlen, hogy e rendszer bukása után éppen bennük kelt életre egy bizonyos titoista ressentiment.

Az egyensúly azonban csak addig volt működőképes, amíg Titó karizmatikus egyénisége és autoritárius hatalma szavatolta. A Tito halála utáni zűrzavaros időszakban a jugoszláv válság kezdetét és jellegét éppen a vajdasági és a koszovói autonómiák megszüntetése jelezte. A szerb elitek ugyanis konszenzuálisan arra az álláspontra helyezkedtek, hogy az autonómia mindenekelőtt Szerbia államiságát nyirbálja meg, s ez az ideológia határozta meg a szerbiai populizmust is. Azt azonban nagyon kevesen hajlandók elismerni, hogy éppen az autonómiák megszüntetése vezette be a miloąevići politikai filozófiát, hogy a populista hatalmi mitológia elsősorban ennek köszönhetően eresztett mély gyökeret a szerb nemzetben. Ezzel azonban elkezdődött a többi tagköztársaság kiválása is. Amint megszűntek az autonómiák, a tagköztársaságok nem érezték többé magukat biztonságban.

Nem vitás, hogy a titói autonómia oktrojált autonómia volt. Megszüntésében teljesen egységes volt a szerbiai társadalom. Nincs egyetlenegy belgrádi párt sem, amely ne képviselné ugyanazt az álláspontot, amit Miloąević 1988-ban hirdetett meg. A független értelmiségiek túlnyomó része ma is erre a miloąevići örökségre támaszkodik. Az elmúlt tíz évben a másként gondolkodó tábora és a heterogén, sokszor eltérő okok miatt elégedetlen tömegek mindig egységesek voltak az autonómiák elutasításában. A legérzékenyebb pontokon tehát nem képesek szakítani azzal a rendszerrel, amelyet meg akarnak dönteni. Sorozatos kudarcuk azzal magyarázható, hogy nem egy politikai kultúrával akarnak szakítani, hanem csak egy nomenklatúrával. Az autonómiák kérdésének középpontjában viszont a politikai kultúra megváltoztatása áll.

E tekintetben a koszovói csőd sem vezetett a tanulságok levonásához. Megannyi szinte komikus vereség után Zoran Djindjić a minap ezt el is ismerte: "Nem Miloąević a felelős, hanem mi. Ha nem lenne olyan sok 'miloąević' a génjeinkben és a mentalitásunkban, akkor Miloąević nem maradt volna ilyen sokáig hatalmon" - jelentette ki a Demokrata Párt elnöke 2000. május 20-án a B2-92 Rádió egyik műsorában. Csak néhány kisebb vajdasági párt, s elenyésző számú civil szervezet próbálkozik a titói hagyomány demokratikus átértékelésével. Az is szembetűnő, hogy éppen ezek a pártok azok, amelyek kezdettől fogva következetesen szembeszálltak Szerbia határainak nemzeti alapokon történő kibővítésével.

A modern regionalizmus gondolatát tehát azzal a kifogással utasították el, hogy az a gyászos kommunista örökséghez tartozik. Feltűnő azonban, hogy a „kommunista vírussal" nem fertőzött nyugati diplomácia is gyakran hivatkozik erre a kiindulási alapra, amelyet a „polgári beállítottságú" szerb ellenzéki politikusok és független értelmiségiek majdnem egyemberként vetnek el.

A közép-európai hagyományokra alapozó autonómia helyett legfeljebb olyan gondolatok fogalmazódnak meg, amelyek a regionalizmus etnikai dimenziójára helyezik a hangsúlyt, vagyis a néhai Szerb Vajdaság hagyományát próbálják újraértelmezni. Abból indulnak ki, hogy a szerb nemzet keretében létező civilizációs másságok képezik Vajdaság autonómiájának alapját. A civilizációs másságokhoz tartozik a vajdasági szerbek nagyobb fokú toleranciája, ennek következében a kisebbségi jogok elismerése is számításba jöhet. A jogok forrása tehát a türelem, nem pedig az intézményes formát öltő pluralizmus. E nézet képviselői azonban határozottan ellenzik a kollektív kisebbségi jogok érvényesítését. A nemzeti alapú szerb regionalizmus ugyanis paradox módon csak polgárokat hajlandó elismerni, a jogok tehát kizárólag az egyénhez vannak szabva. Ez valójában a regionálisan lehatárolt nemzeti liberalizmus vagy polgári nacionalizmus (naţionalism civic!) fogalomtárát próbálja érvényesíteni.

Másféle színfoltot képvisel az a nézet, amely a regionális keretben próbálja érvényre juttatni az etnikai, kulturális sokféleséget, s megpróbálja a szerb Vajdaság hagyományát a modern európai regionalizmus felől értelmezni. Ennek szempontjából a kisebbségek helyzetét is méltányosan kívánják rendezni. A kisebbségek az ilyen elképzelések iránt nyitottak, habár pártjaik szkeptikusak az esélyek mérlegelésékor. Álláspontjuk szerint a kollektív kisebbségi jogok elismerése összeegyeztethető Vajdaság autonómiájával, ha annak megszületnek reális feltételei, azaz abban a pillanatban, amikor a nemzeti többség az eurokonform vajdasági autonómia mellett teszi le a voksot.

Szkepticizmusra az ad okot, hogy az eddigi választások folyamán elsöprő győzelmet arattak azok a pártok, amelyek ellenzik a tartományi autonómiát, vagy pedig csak jelképes szerepet szánnak neki. Külön nyomatékosítja ezt a tényt ©eąelj Radikális Pártjának jelentős vajdasági térhódítása. Másrészt a lakosság körében egyre inkább érezhető bizonyos érzelmi azonosulás Vajdaság autonómitörekvésével, s ez leginkább az életfelfogás, az életvitel tekintetében mutatkozik meg. Vagyis bizonyos kulturális jelleget vett fel. Mindebből arra lehet következtetni, hogy a kultúra és a politika éles ellentmondásba került egymással. Ugyanez az ellentmondás tapasztalható a gazdasági érdekek és a politikai álláspontok között is. Ezek az ellentmondások arra utalnak, hogy az autonómia ügye nem dőlt el véglegesen, s mihelyt Szerbia európai kontextusba kerül a kulturális tényezők és a gazdasági érdekek szerepe többet nyom majd a latban.


2000.06.02.

a cikk *.pdf formátumban