Joschka Fischer
Az európai föderáció
Quo vadis Europa? A kérdés nem először merül fel kontinensünk történetében. S az európaiak válasza - amennyiben jót akarnak maguknak és gyermekeiknek - csak a következő lehet: előre az európai integráció beteljesedéséig... Ami előttünk áll,az nem lesz egyszeru, minden erőnket követeli majd, hiszen az elkövetkező tíz évben lényegét tekintve meg kell oldanunk az Unió kelet- és délkelet irányú bővítését, ez pedig végső soron konkrétan a taglétszám megduplázódásához vezet. Ugyanakkor annak érdekében, hogy e történelmi kihívással meg tudjunk birkózni, hogy az új tagállamokat integrálni tudjuk szervezetünkbe, anélkül, hogy ezáltal alapvetően megkérdőjeleződne magának az Uniónak a cselekvőképessége, az európai integráció utolsó tégláját is be kell illesztenünk az építménybe. Ez pedig nem más, mint a politikai integráció. A két folyamat párhuzamos megszervezésének szükségessége valószínuleg a legnagyobb kihívás, ami előtt az Únió megalakulása óta valaha is állt.

Az európai integráció tüneményesen sikeresnek bizonyult. Az egésznek csupán egyetlen lényeges hiányossága volt, melyet maga a történelem alakulása kényszerített ki. Nem az egész Európáról volt szó, csupán annak szabad feléről, a Nyugatról.

Robert Schumann már 1963-ban világosan látta a kérdést: "Az egyesült Európát nem pusztán a szabad népek érdekében kell létrehoznunk, hanem azért is, hogy Kelet-Európa népeit ebbe a közösségbe fel tudjuk venni, midőn felszabadulnak azon kötelmek alól, melyektől most szenvednek, s keresik majd a csatlakozás lehetőségeit és morális támogatásunkat. Tartozunk nekik egy egységes, testvéri Európa példájával... Szükségük lesz a segítségünkre abban az átállásban, melyet meg kell valósítaniuk. A mi feladatunk az, hogy készen álljunk."

A szovjet birodalom összeomlása után az Európai Uniónak nyitnia kellett kelet felé, különben magát az európai integráció gondolatát ásta volna alá, és az végül felszámolódott volna... Egy Nyugat-Európára korlátozódó Uniónak hosszú távon az államformák kétosztatúságával kellett volna számolnia: Nyugat-Európában az integrációval, Kelet-Európában a régi egyensúlyrendszerrel, a maga tartósan nemzeti irányultságával, a klasszikus érdekpolitizálás koalíciós kényszereivel és a nemzeti ideológiák, valamint összetuzések állandó veszélyével. Egy, az átfogó rendet nélkülöző, hasadt európai államszerkezet e térséget tartósan a bizonytalanság földjévé tenné, és Kelet-Európa hagyományos konfliktusvonalai újra átterjednének az Unióba…

E valóságos történelmi fordulópontra adott válasz gyanánt az Európai Unió mélyreható átalakítási folyamatot indított el. Maastrichtban történt meg először, hogy a modern nemzeti állam három alappilléréből - valuta, külső és belső biztonság - az egyiket kifejezetten egy európai intézmény hatáskörébe utalták át. Az euró bevezetése nem csupán a gazdasági integráció megkoronázását jelentette, hanem egyben mélységesen politikai aktus is volt... Az Európa Tanács tamperei tanácskozása újabb, messzeható integrációs projekt kezdetét, a jog és a belső biztonság közös térségének kiépítési szándékát jelezte... Az európai államok Kölnben és Helsinkiben - éppen a koszovói háború hatására - egy új célkituzésben: a közös biztonsági- és védelmi politika kidolgozása tekintetében jutottak egyezségre. Ugyancsak Helsinkiben állapodtak meg az Unió bővítésének konkrét tervében... A bővítési folyamat végére az Európai Unió előreláthatólag 27, 30 vagy még több tagot számlál majd, közel annyit, mint amennyit az EBESZ számlált megalapításakor. Emiatt Európa jelenleg különösen nehéz feladat előtt áll, ugyanis két nagy projektet kell párhuzamosan megvalósítania: 1. a lehető leggyorsabb lefutású bővítést, és 2. cselekvőképességének megőrzését.

Átmenet a teljes parlamentarizálódás felé
A bővítés elengedhetetlenné teszi majd az európai intézmények alapvető reformját. Hogyan képzelhető el egy olyan Európa Tanács, mely harminc állam- és miniszterelnököt számlál?... Az Unió jelenlegi intézményszerkezetében hogyan tudjunk összeegyeztetni harmincféle érdeket, határozatokat hozni és még cselekedni is? Hogyan akarjuk megakadályozni, hogy az Unió ily módon teljesen átláthatatlanná, a kompromisszumok egyre megfoghatatlanabbá és különösebbé váljanak, s hogy végezetül a térség polgárai körében való elfogadottsága messze a fagypont alá süllyedjen?

Kérdés kérdés hátán, melyekre persze van egy egyszeru válasz: az Uniónak államszövetségből európai föderációvá kell átalakulnia, vagyis a teljes parlamentarizálódás, melyet Robert Schumann már ötven éve követelt. Ez nem kevesebbet jelent, mint egy európai parlamentet, egy európai kormányt, melyek a föderáción belül ténylegesen gyakorolnák mind a törvényalkotó, mind a végrehajtó hatalmat. Ennek a föderációnak pedig egy alkotmányos szerződésen kell alapulnia. Az említett projekt - minden nehézségével egyetemben - csak akkor válik majd megvalósíthatóvá, ha az európai integráció a nemzetállamokat egy ilyen föderációba beemeli, ha ezen államok intézményeit nem értéktelenítik el és nem tüntetik el teljesen... Az európai integráció végigvitelének sikere csak akkor képzelhető el, ha az Európa és a nemzetállam szuverenitásmegosztásán alapszik. Éppen ez a tény rejtőzik a szubszidiaritás fogalma mögött, melyet manapság mindenfele vitatnak.

Mire kell tehát gondolnunk a "szuverenitásmegosztás" hallatán? Mint már említettük, Európa nem üres politikai térségben jön létre: a különböző nemzeti és politikai kultúrák és azok demokratikus nyivánosságai európai valóságunk fontos elemei… Az európai parlamentnek éppen ezért mindig kettős képviseletet kell ellátnia: a nemzetállamok és a polgárok Európájáét. Ez csak akkor válik lehetségessé, ha az európai parlament valóban összebékíti a különböző nemzetek politikai elitjeit és nyilvánosságait.

Ezt véleményem szerint akkor lehet elérni, ha az európai parlament kétkamarás lesz, és ha az egyik ház olyan képviselőkből áll majd, akik egyben a nemzeti parlamenteknek is tagjai. Így nem keletkezne ellentmondás az európai parlament és a nemzeti képviselőházak között. Ami a másik házat illeti, egy közvetlenül választott szenátorokból álló szenátusmodell és egy, a mi szövetségi tanácsunkhoz (Bundesrat) hasonló modell között kellene választani...

Az európai kormányzás számára ugyancsak két választás adódik. Vagy az Európa Tanács európai kormányzattá való továbbfejlesztése mellett döntünk, ami azt jelenti, hogy a nemzeti kormányokból alakítjuk ki, vagy a mai bizottsági struktúrából kiindulva áttérünk a közvetlen elnökválasztásra, s az elnököt messzemenő végrehajtói hatáskörrel ruházzuk föl. Természetesen köztes megoldások is elgondolhatóak.

Közbevethető ezen a ponton, hogy Európa már ma is túlságosan bonyolult, és az Unió túlságosan átláthatatlanná vált polgárai számára, s hogy most még bonyolultabbá akarják tenni. Szándékunk ennek éppen az ellenkezője. A föderáció és a nemzetállamok közötti szuverenitásmegosztás olyan alkotmányos szerződést kíván meg, amely leszögezi, mit kell európai és mit nemzeti alapon szabályozni... Az illetékesség egyértelmu szabályozása a föderáció és a nemzetállamok vonatkozásában, mégpedig egy európai alkotmányos szerződés keretei között arra lenne hivatott, hogy átvállalja a szuverenitás magvát képező problémákat, és a föderáció szükségképpen csak összeurópai szinten irányítható részét. A többi maradjon a nemzetállamok kompetenciájában. Ez az Európai Föderáció teljesen szuverén, arányos és egyben cselekvőképes lenne, olyan konstrukció, amely mindamellett az öntudatos nemzetállamokon nyugszik, mint e föderáció tagjain. Olyan szövetségről lenne szó, mely polgárai számára teljességgel áttekinthető és megértehető, mert megoldást talált a demokráciadeficit kérdésére.

Mindez nem jelenti a nemzetállam leépítését. Hiszen az a maga kulturális és demokratikus hagyományai révén pótolhatatlan a megvalósult föderáció számára is, hogy az - mint a polgárok és az államok legitim uniója - az emberek által teljes mértékben elfogadható legyen…

Az Európa-projekt végcélját tekintve is britek, németek, franciák és lengyelek maradunk tehát. A nemzetállamok továbbélnek, s az európai térségben lényegesen fontosabb szerepet játszanak, mint amilyen a szövetségi tartományoknak jut Németországban. A szubszidiaritás elve egy ilyen föderációban a jövőben alkotmányos rangra tesz szert.

A demokrácia kérdésének megoldása, valamint a kompetenciák alapvető újrarendezésének követelménye - mind horizontálisan, mind pedig vertikálisan, vagyis egyfelől az európai intézmények között, másfelől Európa, a nemzetállam és a régiók között - csak akkor sikerülhet, ha Európát alkotmányosan újraalapítjuk. Az európai alkotmány magvát az alap-, emberi és polgárjogok rögzítése, az európai intézmények közötti egyensúly biztosítása, és az európai, valamint a nemzetállami kompetenciák pontos elhatárolása kell képezze.

Ha igaz az, hogy a keleti bővítés elháríthatatlan követelményével szembesülő Európai Unió csak az erózió vagy a további integráció között választhat, akkor az EU valamikor az eljövendő évtizedben olyan alternatíva előtt áll majd, melyet a következő kérdésekkel jelezhetünk. Beleveti-e magát a tagállamok többsége a teljes integrációba, s megegyezik-e az európai föderáció megalakításáról, alkotmányos szerződés formájában? Vagy, ha ez nem történik meg, akkor a tagállamok egy kisebb csoportja járja majd ezt az utat előőrsként? Ez azt jelentené, hogy némely államból egyfajta gravitációs középpont képződne, amely mélységes európai meggyőződésből fakadóan kész és képes arra, hogy a politikai integráció tekintetében előrelépjen.

A köztes lépés: egy nem kizáró jellegu avantgarde csoportosulás
Tekintettel a vázolt helyzetre Európa további fejlődése - a következő évtizeden messze túlfutó perspektívában - két vagy három fázisban képzelhető el.

Mindenekelőtt az együttmuködés megerősítése azon államok között, melyek egymással szorosabb kooperációra törekszenek, mint társaik... Ezáltal több területen is előbbre juthatunk: az Euró-11 gazdaságpolitikai Unióvá való továbbfejlesztésében, a környezetvédelemben, a bőnözés elleni harcban, egy közös bevándorlási és menekültügyi politika kidolgozásában, s természetesen a biztonsági és külpolitikában is...

A politikai unió kiteljesítése felé tett lehetséges köztes lépés lehetne aztán egy úgynevezett gravitációs központ kialakítása. Államok egy csoportja új európai alapszerződést kötne, amely a föderáció alkotmányának magvát képezné. Ezen alapszerződés révén saját intézményekkel szolgálna a maga számára, egy kormánnyal, mely az Unió keretein belül a lehető legtöbb kérdésben képviselhetné a csoport tagjainak álláspontját, egy erős parlamenttel, egy közvetlenül választott elnökkel. Egy efféle gravitációs központ a politikai integráció motorja, egyfajta előörs kellene legyen, s tartalmaznia kellene a későbbi föderáció összes elemét.

Ma még lehetetlen megválaszolni a kérdést, hogy mely államok lehetnének részesei egy ilyen tervnek: az Unió alapító tagjai, az Euró-11 tagjai, vagy egy másik csoport. Azonban minden, a gravitációs központtal mint opcióval kapcsolatos megfontolás kapcsán világosan kell látnunk egy dolgot: ennek az előőrsnek sosem szabad kizárólagosnak lennie. Éppen ellenkezőleg: nyitottnak kell maradnia a tagországok és a csatlakozásra javasoltak mindegyike előtt, amennyiben ezek egy meghatározott időpontig kinyilvánítják részvételi szándékukat. Mindazok számára, akik hajlanának erre, de nincsenek meg hozzá a körülményeik, ki kell dolgozni a bekapcsolódás módozatait. A transzparencia és a közremuködésre vonatkozó előzetes döntés minden EU-tag és jelentkező esetében alapfeltétel a terv megvalósíthatósága és elfogadhatósága érdekében. S ennek érvényesnek kell lennie a csatlakozókra is.

Az utolsó lépés az integráció kiteljesítése volna egy európai föderáció keretein belül. Félreértések elkerülése végett: az együttmuködés megerősítésétől nem vezet automatikusan út ehhez, legyen szó akár gravitációs központról, akár az uniós tagok többségéről... Viszont megerősített együttműködéstől az alkotmányos szerződéshez vezető lépés - hiszen csak ez lehet a teljes integráció záloga - Európa tudatos politikai újraalapítását előfeltételezi.

Íme tehát az én jövőképem: megerősített együttmuködés, európai alkotmányos szerződés és Robert Schumann nagyívu föderáció-gondolatának megvalósítása. Ez lehetne az út!

A berlini Humboldt Egyetemen 2000. május 12-én tartott beszéd rövidített változata.

Forditotta: Török Dalma
2000.06.02.

a cikk *.pdf formátumban