Molnár Gusztáv
Polgári regionalizmus (I.)
1.

A Provincia első számában többen is a mellett érveltünk, hogy a "polgári nacionalizmus" a század- és ezredforduló posztnacionális világában (vagyis Nyugaton) már nem igazán életképes alternatíva, Kelet-Európában és a Nyugattól még távolabb eső egyéb térségekben pedig, ahol a nemzet még eleven erőnek tűnik, inkább csak paravánnak használják élelmes és mindenre elszánt politikusok.

Ugyanakkor néhányan közülünk - így Bakk Miklós, Sabina Fati és jómagam, a jelen számban pedig Kolumbán Gábor, az újvidéki Dejan Janca és a chişinăui Mihai Fusu - a regionalizmust, az állam- vagy nemzetalatti politikai entitások kialakítására irányuló, a világ számos pontján, de különösen Nyugat-Európában tapasztalható törekvést olyan elvi és gyakorlati lehetőségnek tekintik, amely ésszerű megoldást jelenthetne a közép- és kelet-európai térség szinte valamennyi államában megmutatkozó államszerkezeti problémákra is.

A nemzetállam - bár a nemzetközi rendszernek változatlanul kitüntetett szereplője - egyre kevésbé képes poliszként, politikai közösségként működni,. Ennek egyik oka az lehet, hogy a nemzeti identitás a nemzet kollektív szubsztanciájával való feltétlen azonosulás eszközéből, az államiság eleven, "halált-megvető" hordozójából egyre inkább magánüggyé válik, azaz a vallásos meggyőződéshez vagy annak megvallott hiányához hasonlóan, a személyes lét szférájába vonul vissza.

Ebben a helyzetben a demokrácia, az emberi együttélés európai hagyományai szempontjából létkérdéssé vált, hogy a különböző "birodalmi" szintű szerveződésekkel párhuzamosan kialakuljon és megerősödjön a régió, vagy más kifejezéssel, a lokális állam mint politikai közösség.

Mivel Erdély tipikusan, születése pillanatától kezve multietnikus tartomány, lakói csakis polgári, nem pedig etnikai vagy nemzeti közösségként alkothatnak politikai közösséget. Ez viszont felveti azt a lényegi kérdést, hogy ha egyszer a polgári nacionalizmust nem tekintjük elfogadható alternatívának, milyen alapon tartjuk lehetségesnek és kívánatosnak a polgári regionalizmust, Erdélynek mint polgári közösségnek a kialakulását.

2.

A polgári (civil) társadalom a szó eredeti (középkori, koraújkori) értelmében nem az állammal mint olyannal, hanem egy meghatározott típusú, felülről lefelé építkező, és fokozatosan az abszolutizmus irányába elmozduló állammal való szembenállást fejezte ki. De a legkülönfélébb (városi, testületi, territoriális) civil közösségek a szó legteljesebb értelmében vett politikai közösségek is voltak. (Ezért helyénvaló az az értelmezés, amely a civil társadalmat - általánosítva - politikai társadalomnak tekinti.)

A civil társadalom politikai jellege kétféképpen nyilvánult meg: ott, ahol az állam kellően transzcendens tudott maradni (mint amilyen például a Német-Római Birodalom volt), és így - bár vitathatatlanul ő volt a "legfőbb" - nem törekedett kizárólagosságra, nem akart minden helyi közösség fölött közvetlenül uralkodni, a civil társadalom megelégedett azzal, hogy autonóm politikai entitásként működjön egy tágabb és legitimnek tekintett magasabb politikai keretben. A transzcendens legitimitás nagyon jól megfért a helyi közösségek, a helyi politikai entitások immanens, a szokásjogon és a polgárok akaratán alapuló legitimitásával. Ott azonban, ahol az állam abszolút és kizárólagos hatalomra törekedett, és nem tűrt meg maga mellett semmiféle autonóm politikai testületet, mint például a Stuartok Angliájában (1), vagy a 18. századi Franciaországban és Poroszországban, a civil társadalom politikai alternatívája is elkerülhetetlenül abszolutisztikussá vált (lásd Cromwellnek az "Úr védelmében" bevezetett diktatúráját, a jakobinusok rémuralmát vagy a Tocqueville által "gótikus szörnyeteg"-nek nevezett, az abszolutizmust a népfelség elvével elegyítő porosz alkotmányt).

Az a hatalmi berendezkedés, amelyet Stein Rokkan városállami konszociációk szövevényeként, vagy egyszerűbben városállami Európaként definiált (2), és amely Barcelonától a Rhone és a Rajna mentén Németalföldig és az északi-tengeri egykori Hansa-városokig volt meghatározó, az Occidens, illetve az annak örökébe lépő Európai Unió igazi tengelye. A föderális tengely-övezet, amely a dezintegrálódott Nyugat-Római Birodalom talaján alakult ki (a dezintegrálódás éppen úgy alapfeltétele volt a Nyugat kialakulásának, mint a bizánci Kelet-Európának a birodalmi folytonosság), volt a szülőhelye az Oakeshott-féle societas típusú államnak is, amelyre Bakk Miklós hivatkozik.

A modernitás, vagy ahogy a nemzetközi kapcsolatok elméletében nevezik, a poszt-vesztfáliai (az 1664-es vesztfáliai békét követő) korszak a föderális tengelyt egyfajta holt térré, az egymással vetélkedő királyi, majd polgári-nemzetállami abszolutizmusok perifériájává degradálta. A mostani európai helyzet mintha újból a föderális tengelyt állítaná vissza egykori centrális pozíciójába. Joschka Fischer német külügyminiszternek e lapszámban olvasható beszéde mindenestre azt sugallja, hogy Európa vagy föderális lesz, vagy nem lesz.

A föderalizmus lényege az egy adott terület fölött gyakorolt hatalom pluralitása. Pontosan ez az, amit nem értenek meg vagy nem akarnak megérteni azok, akik a nemzetállamok abszolutista erdetű területi monolitizmusát ma is érvényes normának tekintik.(3) Jellemző például, hogy Béatrice Giblin, az Yves Lacoste körül csoportosuló francia geopolitikai iskola egyik vezető személyisége, az Hérodote című kitűnő geopolitikai folyóirat főszerkesztője „regionális nacionalizmusok"-ról beszél a mai Európában. Az „egységes állam-egységes terület-egységes nemzet" ideológiájának hívei a skót, a katalán vagy a flamand autonómiában saját monolitikus víziójuk kicsinyített mását vélik felfedezni, olyan miniállamokat, amelyek - mivel minden nemzet „természettől fogva" arra törekszik, hogy saját soraiból való személy által vezettessék - mintegy predeterminált módon szuverenitásra, azaz elszakadásra vannak ítélve. (4)

Ez a mai viszonyok között teljesen téves, első világháború korabeli felfogás nem hajlandó tudomásul venni, hogy a skót vagy a katalán autonómia a központi állam tudatos devolúciójának, a közhatalom tudatos pluralizálásának az eredménye. Ma már - akárcsak a modernitás előtti időszakban - a megosztott közhatalom, a különböző szintű politikai entitások egymásra tevődése a természetes, és az ezzel együttjáró többes identitás. És egyenesen kőkorszakbeli nézetnek tűnik, ha valaki az eltérő kulturális identitáshoz való jogot etnikai nemzetfelfogásként vagy egyenesen rasszizmusként bélyegzi meg, és attól tart, hogy ezzel veszélybe kerül az állam és a nemzet egysége. Charles Lambroschini, a Le Figaro vezércikkírója egyenesen odáig megy, hogy a breton terrorizmus újbóli megjelenését a breton kulturális identitás elismerésével hozza összefüggésbe. A „francia nemzet egysége", mely az első világháború lövészárkaiban teremtődött meg, ahol a „haza" nyelve végre uralkodóvá vált a regionális nyelvekkel szemben, „sérthetetlen és érinthetetlen". Következésképpen - mondja a francia konzervatív publicista - a regionális nyelvek, identitások és intézmények támogatásával Brüsszel tulajdonképpen hátbatámadja az egységes nemzetállamokat.

A nemzetközi politikában ma éppen a fordított tendencia érvényesül. A regionalizmust nem a nemzeti szolidaritás megbontásaként értelmezik, hanem éppen fordítva, a területi monolitizmus megosztásában látják a megoldás kulcsát azokban az esetekben és helyzetekben is, amelyekre évtizedek, sőt néhol évszázadok óta az eltérő nemzeti közösségek közötti kilátástalan háborúskodás volt jellemző. A most újból jó esélyekkel rendelkező észak-ír devolúció (az IRA politikai szárnya és a mérsékelt angol unionisták közötti koalíción alapuló helyi parlament és kormány) jó példa arra, hogyan lehet a legsúlyosabb etnikai konfliktusokat is pontosan a nemzeti és állami unitarizmuson túllépő megoldásokkal megfékezni. Egy friss és figyelemreméltó vélemény szerint az etnikai konfliktusok feloldásának új globális stratégiája arra irányul, hogy „az országok felosztásával fenyegető veszélyeket az államhatalom devolúciójával kezeljék, az államhatalom és az erőforrások megszerzéséért folytatott közösségi háborúkat pedig a csorportjogok és a hatalommegosztás bevezetésével fékezzék meg." (5)

3.

Hol helyezkedik el Erdély ebben az európai és világ-kontextusban? A nemzeti mitológia jegyében alakuló XIX-XX. századi történéseket szemügyre véve, hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy Erdély kizárólag a francia típusú nemzetállamot utánzó (és így sok tekintetben el is torzító) két periferikus állam perifériája volt. Azaz Al. Cistelecan annak idején revelációként ható essszéjének (6) címét és mondandóját a „magyar Erdély"-re is kiterjesztve: kétszeresen is elvetélt tartomány.

Pedig van Erdélynek egy másfajta politikai hagyománya is, amely egy távolabbi, és éppen ezért a magyar és a román nemzetállami nekilódulásoknál összehasonlíthatatlanul nagyvonalúbb és komplexebb, mélyebben európai kötődésű hatalomhoz, a habsburg birodalomhoz kötődik, és ma különös aktualitással bír. Amikor az 1863. év július 1-ére Nagyszebenbe egybehívott erdélyi országgyűlés az uniót szentesítő magyar 48-as törvények helyett „az ország régi alkotmányához" tért vissza, ezt azért tette, hogy a hagyományos erdélyi közjog alapjaira helyezkedve, megteremtse annak modern, korszerűsített változatát. A régi alkotmány „egész és teljes terjedelmében való visszaállításának" ugyanis „ellene állott ama tény döntő hatalma, mely a néptörzsökök, nyelvek és hitfelekezetek mindenikének érdekét megóvó egyenjogúság elve fölállításával a kor követeléseit visszavonhatatlanul tolmácsolta".

Itt tehát nem a „korszerű" nemzetállami liberalizmus és egy anakronisztikus, a rendiségre támaszkodó birodalmi logika, hanem kétfajta liberális hagyomány kollíziójának, ütközésének vagyunk tanúi. Amikor a Ferencz József által - három nyelven, saját kezűleg - aláírt császári (illetve az adott helyzetben formálisan királyi) leirat megerősíti „minden lakossági osztály nemzetiség és vallás különbség nélküli… polgári és politikai egyenjogúságá"-t, ez nem az egyik nemzet uralmi pozíciójának liberális legitimálását, hanem mind a három nemzet, mindegyik „vallás", és mind a három „országos nyelv" „egyenjogúságá"-nak kinyilvánítását jelentette.

A konszociációs liberalizmus erdélyi hagyománya - amelynek valóságos monumentuma a nagyszebeni diétának a budapesti Országos Levéltárban található, 2600 fóliaoldalt kitevő háromnyelvű jegyzőkönyve és ugyancsak háromnyelvű iratgyűjteménye (7) - ma sokkal korszerűbb és izgalmasabb (arról nem beszélve, hogy relevánsabb), mint a kivénhedt nemzetállami liberalizmus, legyen az még oly polgári is.


1 L.: Molnár G., Ó, Anglia, Anglia... Esszé az angol forradalomról, Kriterion, Bukarest, 1984, 25.
2 Vö.: Stein Rokkan, "Territories, Centres, and Peripheries: toward a Geoethnic-Geoeconomic-Geopolitical Model of Differentiation within Western Europe", in Centre and Periphery. Spatial Variation in Politics, Ed. by Jean Goffmann, Sage Publications, Bevery Hills-London, 1980. 163-203.
3 A magyarországi centralizmus kritikáját l. Molnár G.: „Magyarország szétépítése", Népszabadság, 2000. május 25.
4 Béatrice Giblin, „Les nationalismes régionaux en Europe", Hérodote, no. 95, 1999/4, p. 18-19.
5 Ted Robert Gurr, "Ethnic Warfare on the Wane", Foreign Affairs, May/June 2000. 52.
6 Al. Cistelecan, „Az elvetélt tartomány", Korunk, 1994.
7 Az 1863 év Július 1-re Nagy-Szebenbe egybehhívott erdélyi országgyűlés Gyorsírói naplója (1982 o.), valamint Jegyzőkönyvek (182 o.) és Irományok (622 o.). F 135. 153. cs.


2000.06.02.

a cikk *.pdf formátumban