Sabina Fati
A centralista hagyomány
A decentralizálás kérdése Romániában mindig is pusztán a jó modor gyakorlásának kérdéseként merült fel, amikor nem hallgatás övezteegyszerűen. A demokráciával való tízévi kísérletezést követően ez a homályos múltú fogalom, a decentralizálás, továbbra is üres szó maradt, a Victoria Palotában egymást váltogató kormányok betartatlan ígérete. 1918-tól a centralizálás volt az eszköz, amelynek révén a bukaresti hatalom kinyilvánította mindenhatóságát: szelíden, de következetesen a királyság idején, kaszárnyai stílusban és autoritárius módon a kommunizmus idején, a demokratizálás és az átmenet álarca mögé bújva az elmúlt évtizedben.

A közigazgatás decentralizálását mindegyre az állam egységével hozzák összefüggésbe, az egység problémája pedig elkerülhetetlenül egy földrajzi vétetésű mitológiához kapcsolódik, amelytől a honi politikusok nem tudnak elszakadni. Képtelenek a fordított hatás logikáját végiggondolni: az állam szuverenitása és egysége gondoktól mentesen csak a gazdasági és intézményi reform megvalósításával tartható fenn, beleértve a hatalom átadását a helyi hatóságoknak és a közigazgatás fölötti politikai ellenőrzés megszüntetését. A helyi autonómia feltételezi, hogy az állam elismerje az országos közérdektől eltérő helyi közérdek létezését, továbbá a helyi közösségek képességét, hogy érdekeiket saját eszközeikkel érvényesítsék. Az állam arra való készsége, hogy különböző tartományai számára - azok alárendelése helyett - biztosítsa a sajátosságaiknak megfelelő önálló fejlődés lehetőségét, a központtal való kapcsolatuk megszakítása nélkül, egyike az európai integrációs politika kihívásainak, amelyre Románia mindeddig tétovázott válaszolni.

Az országrészek közötti különbségek kiegyenlítésének 1989-ig erőltetett s utána is fenntartott politikája ellenére, az elvándorlás paradox módon azokból a megyékből bizonyult a legtömegesebbnek, amelyekben az ipari növekedés üteme is a legnagyobb volt (Botoşani, Beszterce-Naszód, Olt, Szilágy, Teleorman, Vaslui). Ugyanakkor a bevándorlás rátája bizonyult magasabbnak ott, ahol az iparosítás lassúbb ütemű volt (általában a már korábban iparosodott megyékben és a városi övezetekben). A piacgazdaság fejlődésével a források leginkább olyan vidékek felé irányulnak, amelyek maximálisan ki tudják azokat használni. Ezért a szegényebb területek, amelyeknek mesterségesen erőltetett ipari fejlesztésben volt részük, rendkívül nehezen viselik az átmenetet és a szabad gazdaságban elkerülhetetlen szerkezeti változtatásokat. A Ramboll (Dánia), EPRC (Nagy-Britannia) és a GOM Vlaams-Brabant (Belgium) cégek szakértői a regionális fejlődés Zöld Könyve számára összeállították a romániai regionális különbségek térképét. A dokumentum a szegénységet és az alulfejlettséget az ország két nagy övezetében éri tetten: az egyik az északkeleti rész, amely teljesen egybeesik Moldva történelmi tartományával, a másik a déli rész, azaz a legkiterjedtebb mezőgazdasági terület, a Román Alföld.

Ezektől a területektől eltérően az ország nyugati és középső része a leggazdagabb és - a lakosság magángazdálkodásából származó jövedelme, valamint a felszereltség, a szociális ellátás és a gazdasági potenciál tekintetében -legfejletteb terület. A legmagasabb globális fejlettségi mutatóval rendelkező négy megye: Brassó, Kolozs, Szeben, Temes. A Romániában bejegyzett cégeknek több mint negyvenöt százaléka a legfejlettebb nyolc megyében összpontosul, ahol az ország lakosságának harminc százaléka él. Beszterce-Naszód megye és Szilágy megye kivételével az ország nyugati megyéiben a globális fejlettségi mutató magas és nagyon magas értékeket ért el. A különbségek nyilvánvalóak. Statisztikai adatok és gazdasági számítások bizonyítják, hogy a nyugati övezet a többinél jóval előbbre tart; a potenciál szétszóródása pedig nem kívánatos formákat ölthet, ha a bukaresti hatalom nem szándékozik hatásköréből valamennyit átadni a helyi közigazgatásnak. A nemzeti össztermékhez való eltérő mértékű hozzájárulás, majd annak egyenlő újraelosztása sebezhető ponttá válhat, ha a kormány nem törődik az eddiginél jobban a regionális különbségek kiegyenlítésével. A legnagyobb eltérések a gazdasági fejlődésben és a lakosság életszínvonalában mutatkoznak; e két tekintetben az első öt megye mutatóinak középértéke 2,4-szeresen haladja meg az utolsó öt megyéét, noha az össztermék aránya egyelőre csupán 1,5-szörös.

A román politikai osztály a decentralizálás folyamatát nem kapcsolja össze a demokrácia megerősítésével. A helyi hatalom autonómiája és a decentralizálás a nyilvánosság előtt problematikus és kényes kérdésként szerepel, míg a teljes központosítás, az ultracentralizmus mind ritkábban tűnik föl a számottevő veszélyek között. Az egység és a központosítás erőltetése azonban nagy próba elé állíthatja a demokráciát, minthogy a hatalomra jutott csoportnak ily módon nemcsak népszerűtlen, de a közérdekkel ellentétes intézkedésekre is lehetősége nyílik.

A decentralizálást és a helyi közigazgatás hatékonyabbá tételét csak a Ciorbea-kabinet tekintette bizonyos fokig fontosnak, amely egyébként el is fogadta a 69/1991-es törvény módosításáról szóló sürgősségi rendeletet. Ez a törvény megpróbálta helyi szinten jobban elosztani a kompetenciákat a prefektúrák átszervezése révén, de a parlamentben sokan vitatták, míg végül a Vasile-kormány visszavonta, és nem egészült ki a közpénzek törvényével. A vita a rendelet javasolta módosítások kapcsán leginkább arról folyt, hogy megkaphatja-e valamely nemzeti kisebbség az anyanyelv használatának jogát azokban a helységekben, ahol számaránya eléri a lakosság húsz százalékát, s kevésbé érintette a szubszidiaritáshoz szükséges intézkedéseket. A helyi autonómia továbbra is elvont fogalom maradt, a regionalizmus kérdéskörét pedig bátortalanul elintézték a hátrányos helyzetű övezetekre vonatkozó törvénnyel, amelyet a takarékos költségvetés körülményei között meglehetősen nehéz gyakorlatba ültetni.

A hanyatlás kísértése, a múlt nosztalgiája, a források és a gyökerek kényszerképzete állandóan megakadályozta a közigazgatás decentralizálási terveinek gyakorlatba ültetését, annál inkább, mivel a kommunista hatalomátvétel előtt ilyen tervekkel - a hagyományokhoz híven - erdélyi politikusok, gondolkodók hozakodtak elő. Romul Boilă tervezete, „A kiteljesedett román nemzet újjászervezése", amelyet 1931-ben tettek közzé, csupán a legújabb ezek közül. Indoklásában számos hasonlóságot fedezünk fel a mai helyzettel, mint például a következő részben: „A válság, melyben vergődünk nem oldható meg többé az évtizedekre előremenően kompromittált központosított szervezetekkel és kormányzási módszerekel. Mindenáron meg kell változtatni azokat. Megmentésünk egyedüli módja az államszervezet széleskörű decentralizálása, minek lehetővé kell tennie az alkotmányos intézmények el nem torzított bevezetését, egyebek közt a következőkét: törvényesség, az alkotmányos és állampolgári jogok uralma, jogbiztonság és a vagyon biztonsága, államalkotó népünk minden teremtő energiájának munkába fogása."

Politikusaink - irányultságuktól és színezetüktől függetlenül - centralista reflexek rabjai, s ezt a hagyományt kétértelmű retorikájuk is kifejezi: hangoztatják ugyan a reform szükségességét, ezt azonban felfogásukban az állam egymaga valósítja meg, decentralizálás nélkül, amely számukra egyébként sem egyéb a kérdés neurotikus kísérőjelenségénél.

Forditotta: Ágoston Hugó
2000.06.02.

a cikk *.pdf formátumban