Föderalizálás vagy területi újjászervezés?
Romániának van egy nemzeti problémája. Ez nem a törvényhozás etnikai szempontú diszkriminatív természetében vagy a román társadalmi gyakorlatban rejlik, hanem abban a lehetőségben, hogy egy esetleges konfliktus során bevethető etnikai erőket tud mozgósítani.

Éppen ez a tény - mármint, hogy a legrövidebb idő alatt ki lehet robbantani egy román-magyar konfliktust, eljutva egészen addig a szakaszig, amikor az már nem ellenőrízhető - a gyakorlati próbája egy mindmáig megoldatlan nemzeti problémának Romániában. Igen, megoldatlan. De vajon megoldhatatlan is? Nyilvánvaló, hogy a társadalmi nyomor, és a lakosság szegénysége a súlyosbíthatja a problémát. Romániának nem szabad szegénységbe taszítania lakosságát, míközben Magyarország a jóléti társadalmat teremti meg - ez mindenki számára világos. Ám látjuk azt is, hogy nem a szegénység ellentéte oldja meg a problémát. A jólét sem Belgiumban, sem Skóciában nem volt elegendő a különböző etnikumok érdekeinek egybehangolásához. Akkor vajon mi lehet a probléma megoldásának kulcsa? A non-diszkriminatív törvénykezés nem lehet, ugyanis megmarad az esetleges manipulációk robbanékony történelmi töltete. Hasonló ok miatt, a jólét sem lehet. Úgy tűnik tehát, hogy a megoldandó probléma éppen a konfliktusteremtő történelmi emlékezet robbanékony töltete, amely két típusú, egymást kölcsönösen leértékelő civilizációt állít szembe. Amennyiben ezt tekintjük a probléma helyes felvetésének, a megoldás kulcsa vagy a föderalizáció vagy egy devolúciós folyamat - állítja Molnár Gusztáv. Nem igaz, mondja Gabriel Andreescu. Románia európai integrációja megoldaná az úgynevezett Erdély-problémát. Ez persze, visszavezet bennünket a korábbi kérdéshez: a jólét képes-e semlegesíteni a történelmi emlékezet konfliktusteremtő töltetét, és ha igen, mennyi ideig? Liviu Antonesei, a problémát nem a konfliktusos történelmi (civilizációs) töltet fogalmi keretei között határozza meg. Számára úgy tűnik, hogy a keresztrejtvény megoldásának kulcsa, az egész dilemma nem a nemzetállam-föderatív állam kettősségében rejlik, hanem a centralizáció-decentralizáció kettősségében. Az ő előfeltételezése ugyanaz: egy jóléti államban feloldódna a román-magyar probléma.

A fenti véleményeket alátámasztó érveket a Problema transilvană című, a Polirom kiadó gondozásában napvilágot látott kötetben fejtették ki. Gabriel Andreescu és Molnár Gusztáv politikai vitákat, értekezéseket tartalmazó kiadványa egyike a román piacon megjelenő legszükségesebb könyveknek. A szerzőpáros által körüljárt probléma megoldását illetően, véleményem a következő: a történelmi jellegű problémák, csak történelmi értékű opciók révén fognak megoldódni. Huntington elméletéből nem fogadok el mást, csupán azt a szemrehányást, amit az amerikai politológus Nyugatnak tesz, és amely szerint alapvető történelmi hiba egyenlőségjelet tenni a nyugatiasodás és a modernizálódás közé. Az említett szemrehányás erőteljes érvére nálunk Horia Roman Patapievici lelt rá, aki miután bebizonyította, hogy a nyugatiasodás (a liberális típusú kapitalizmus) egyetemes és egyetemesíthető értékekkel rendelkezne, érvelését antropológiai síkra átvetítve megállapította, hogy a liberális típusú ember csakis a nyugati civilizációs tér terméke (elsősorban valláserkölcsi hagyományai révén). A liberális Nyugat civilizációja exportálható (vagy importálható) más kulturális közegbe, ám ez az áthelyezés csak a liberális embertípus nélkül oldható meg. Mindez elvezet a modernizációhoz, de nem egy autentikus nyugatiasodáshoz. Ahol nincs liberális jellegű emberi tipológia, ott nem lesz nyugatiasodás, de lehet modernizáció.

Milyen modernizáció? Mint a bolsevik Oroszországban? A kérdés súlyosabb akkor, ha egy ország modernizálódásakor egy mentálisan, antropológiailag nyugatiasodott régiónak (az erdélyi liberális pragmatizmus) harmonizálódnia kell, nem nyugatiasodott régiókkal (az Ókirályság vagyoni, konzervatív pragmatizmusa).

Ez az ország Románia. A román paradoxon azonban azt eredményezi, hogy politikai vonatkozásban fordított problémával szembesüljünk: az Ókirályságban erős liberális párt volt, míg Erdélynek a nemzeti probléma mentén elhelyezkedő, liberalizmust, konzervativizmust egyaránt nélkülöző politikai hagyománya volt. A nemzeti probléma (manipulatív taktikákkal mentális síkon gerjesztve) oda vezet, hogy a pártliberalizmus napjainkban sem képezi az erdélyiek fő foglalatosságát. Vagyis Erdély csak akkor válna újra a politikai liberalizmus és ennek eredményeképpen a jólét forrásává, ha a nemzeti probléma a tengerbe ömlene? S ennek a tengernek neve az Európai Közösség lenne?

Visszatérek a történelmi értékű opciókhoz. Kettő jöhet számításba, mert a többit még nem találták fel. Vagy az ország föderalizálása, vagy az erdélyi régió devolúciója. A föderalizálás több kérdést vetne fel, mint amennyire választ tudna adni. Az Ókirályság valószínűleg olyan helyzetbe kerülne, mint amilyenben Itália déli része van az északihoz viszonyítva: szegénység és maffiotizmus. A devolúció az új erdélyi parlament esetében újrateremtené a nemzeti problémát, de egy olyan RMDSZ-szel, amelynek támogatottsága 7%-ról 20%-ra emelkedne, és döntőbíró lehetne bármilyen kormányzási kérdés esetén.

Harmadik lehetőséget kell kitalálni. Olyant, amely a nemzetállam előítéletét összehangolná a különböző fejlettségű vidékekre való decentralizációval. Molnár Gusztáv tanulmányában nyolc régióra való felosztás jelenik meg (lásd az ábrát), ezek előnye, hogy nem a volt történelmi tartományok határai mentén vannak megrajzolva. Egy ilyen területi újjászervezés oda vezetne, hogy a mai megyék azt a szerepet töltenék be, amit a járások a két világháború közötti megyerendszerben. Így egy megyék-régiók-állam rétegződés jönne létre. A nyolc régió kontűrje mentén létrejövő decentralizációt úgy kellene elképzelni, hogy az állam költségvetési politikája vegye figyelembe mindenik régió arányos hozzájárulását a nemzeti össztermékhez (PIB). Továbbá, a helyi (régiókbeli) üzleti tevékenységet csakis az állam törvényei szabályozzák, és a helyi költségvetések a helyi törvényhozásnak legyenek alárendelve. Rendelkeznénk tehát nyolc régióval, melyek gazdaságilag függetlenek lennének az állam központjától, Bukaresttől. Ez utóbbi, saját magát adminisztrálná, mint egy független régió. A nagyszabású nemzeti projekteket licitációra bocsátanák a nyolc régió elé, akárcsak az európai projekteket.

Ennek a területi-közigazdasági újjászervezésnek a legfőbb, látszólagos hátránya, az állami hivatalnok-sereg fenntartását szolgáló költségvetési kiadások és a bürokrácia növekedése lenne. Látszólag. Gyakorlatilag, létre kellene jönnie a jólét érdekében folytatott, régiók közötti versengésnek annak reményében, hogy minél nagyobb részarányt kaparinthassanak meg a költségvetésből. Ugyanakkor, kialakulna egy másik konkurencia, amely az országos és az európai projektek megszerzésére irányulna. A bürokráciára fordított túl nagy költségek nem biztosítanának helyzetelőnyt az interregionális konkurencia játékában.

És a nemzeti probléma? Nem oldódna meg. De felbomlana. Alapjában véve akut formái közül az egyik abban az egyszerű tényben rejlik, hogy Bukarest többet vesz el a költségvetésből, mint egész Erdély. Nem kellene ennek többé így történnie. Az új területi-közigazgatási térképen a történelmi provinciák határai jobban elmosódnának, mint a jelenlegin. Másként fogalmazva: ahelyett, hogy Erdély kantonszerűen bezárkózna saját román vagy magyar nacionalista konzervativizmusába, kénytelen lenne a politikai liberalizmus kártyáját kijátszani. Egészen biztos, hogy az európai finanszírozású projektek többségét egy ideig az erdélyiek nyernék el. A bosszankodók pedig a regátiak lennének. Azonban egy liberalizmus által modernizált világ így működik, az nyer, aki a legjobb. Nem marad más hátra, mint hogy mindenki minél jobban felkészüljön, mind a nyolc régió.

Tény az, hogy az ország területi-közigazdasági újjászervezése akkor is megoldásnak tűnik, ha a probléma az összes román problémája: "Hogyan szervezzük meg egy új modernizációs és fejlesztési ciklus feltételeit?" Ma már tudott dolog, hogy a két világháború közti Románia politikai szereplői két alapvető hibát követtek el: a modernizálódást összetévesztették a nyugatiasodással, és nem vették számításba az erdélyi régiók történelmi (civilizációs) specifikumait. Egy jobb területi-közigazgatási regionalizálás, drasztikus decentralizálással társítva reális esélyt adna orvosolni az említett két tévedést, melyek idővel mentális előítéletekké váltak.

Melyek volnának e decentralizáció alsó határai? A regionális tanácsok, melyek helyi parlamentekként működnének, teljes jogkörük lenne megállapítani és begyűjteni a nem országos jellegű helyi adókat, illetékeket.

Két feltétel teljesítése azonban az egész folyamatot megelőzi: az európai integráció és a politikai rendszer reformja. Romániának nincs vesztegetni való ideje a kétkamarás parlament fenntartásával. Hasonlóképpen sürgős a pártlisták ötvözése a választások során az uninominális listákkal (olyan formában, amelyet nyilvános vitára kellene bocsátani). Amit ma Romániában politikai osztálynak nevezünk az nemzeti szégyen.

Forditotta: Gyarmati Zsolt
2000.06.02.

a cikk *.pdf formátumban