Alexandru Zub
A decentralizáció imperatívusza
Az 1989 decemberét követő válság elhúzódásának következtében, elvárásaink ellenére, folyamatosan halasztódott a régi kérdések megoldása, amelyek - újakkal tetéződve - meglehetősen átfogó probléma-katalógussá álltak össze. Az utóbbi időben felerősödtek az állam szerkezetéről folyó viták, amely - s ezt megalapozottan állíthatják - elhibázott. E viták nem maradtak a politikai osztály szintjén, nem korlátozódtak annak elemző, előrejelző és programkészítő eszköztárára, hanem átfogták a civil szférát, a szellemi műhelyeket is, bevonván azokat a szakembereket, akik a jelenlegi helyzettel foglalkoznak, hogy annak egyensúlyhiánya ne váljon még drámaibbá. Mindezt pozitívumként kell elkönyvelnünk: arra utaló fejleményként, hogy a válság tudatosodik, s a civil szféra vállalja a kérdésben a felelősséget. Pozitívum a régi nemzetállami tabuk meghaladása is, összhangban azokkal az elvekkel, amelyekben már megegyeztek az „új nemzetközi rend" felügyeletében illetékes szervezetek.

Tekintélyes mennyiségű olyan szöveggel rendelkezünk, amely az ország egyik vagy másik térségére, különböző tevékenységi területekre vonatkozóan fogalmaz meg előremutató javaslatokat, de vannak olyan szövegek is, amelyek a Romániát kihívásként érő problémaegyüttesre vonatkoznak. Vizsgálatok, felmérések, résztanulmányok készültek, amelyeknek haszna vitathatatlan, s amelyek bárki számára elérhetőek. A rossz helyzetet, amelynek szenvedő alanyai vagyunk, azonban már nem lehet közvetlen okokkal, a kommunista rendszerrel megmagyarázni, annak régebbi gyökerei is vannak, s ezekre mind a történelem, mind az antropológia, mind pedig a művészetek mind gyakrabban figyelmeztetnek.

A közvélemény a egyre bántóbb hiányosságok következtében kezdte tudatosítani annak az állami centralizmusnak a hibáit, amelyet a múlt században honosítottunk meg a francia modell alapján - de balkáni kiigazításokkal - egy, a körülmények által folyamatosan cáfolt modernizációs folyamatban. A két világháború közötti Románia, amelyre oly gyakran mint a csúcsra tekintünk, távolról sem volt az a harmonikus térség, amelyet egyesek, polemizáló szándékkal a kommunista vezetés okozta szerencsétlenséggel állítanak szembe. Azt a teljesítményt akkor is, a későbbiek során is szigorú elemzéseknek vetették alá; ezek nyomán pedig az illúziók szertefoszlottak. Józan elemzők ma is arra a következtetésre jutnak, hogy nincs reális politikai alternatíva, tehát a létező struktúrák tökéletesítése, a reformok útja az, amely az európai fórumok elvárásaihoz fel tudná zárkóztatni a román intézményeket .

Az illúziók mérséklődésével, hasznosítva mindazt, ami a valóságból kikövetkeztethető, olyan eszméket mozgósíthatunk, amelyek már akkor közismertek voltak, amikor még a megfelelő állammodellt keresték Románia számára. A XIX. század közepén átültetett modell végül is a francia modell volt, amelyet erős centralizmus jellemzett. Ez a tulajdonsága pedig - minden kritika ellenére - mind a mai napig fennmaradt. A szubszidiaritás elvét, amely felszabadíthatta volna a helyi közösségekben rejlő energiákat, folyamatosan mellőzték . A negatív kövekezmények, amelyekre annak idején Kogălniceanu már figyelmeztetett, a két világháború közötti időszakban olyannyira nyilvánvalóvá és zavaróvá váltak, hogy szükségessé tettek néhány olyan kiigazítást és finomítást, amilyenekre Petre Marcu-Balş tett javaslatot 1928-ban. De miközben ő amellett érvelt, hogy törvényalkotáskor figyelembe kellene venni a különböző történelmi tartományok hagyományait, egyes jogászok (Take Ionescu, C. Xeni, Andrei Rădulescu stb.) az Ókirályság törvényeinek a többi tartományra való kiterjesztése mellett kardoskodtak, mások pedig - épp ellenkezőleg - úgy vélték, hogy meg kell őrízni a helyi jogszokásokat, mert azok a helyi kezdeményezéseket serkentik, s inkább megfelelnek a valós igényeknek . Az eredményt egyesek (D.I. Dobrescu) katasztrofálisnak, mások (C. Hamangiu) üdvösnek tekintették, attól függően, hogy azt a sajátos érdekek, törekvések, vagy az államrezon megnyilvánulásaként értelmezték-e . Az egyik tanulmány szerzője (később a Petre Pandrea álnév alatt vált ismertté) „nemzeti eszmén alapuló központokról és őshonosságokról" beszélt, és az volt a meggyőződése, hogy a román állam jobban védi saját érdekeit, ha tiszteletben tartja a történelem során kialakult partikularitásokat.

Ebbe az irányba tett határozott lépést 1931-ben a jogász Romul Boilă a Tanulmány az egyesített román állam átszervezéséről című írásával, amelyben a decentralizáció kérdését tekinti az igazán lényegesnek, a megoldást pedig - régebbi erdélyi viták folyományaképpen - a föderalizmus fenntartások nélküli vállalásában jelöli meg . Következtetéseit az után fogalmazta meg, hogy évek során át vizsgálta figyelemmel „az embereket, az erkölcsöket, a mentalitásokat, az intézményeket, a politikai pártokat és a kormányzati módszereket". Úgy vélte, a centralizmus jegyében született alkotmány anakronisztikus, az idők követelményeihez képest alkalmatlan, az „alkotmányos élet" pedig egyszerűen hiányzik. „Minden hamis e tekintetben", vonta le a következtetést azzal a meggyőződéssel, hogy a centralizmus megszüntetése nélkül nem haladható meg a fennálló válság . És mindez „személyes véleményem, amelyet semmilyen pártos doktrína nem befolyásolt" , tette hozzá Romul Boilă, azonban a Iuliu Maniuval való rokoni kapcsolata mégis arra utal, hogy eljárásának volt némi politikai jelentősége. Azzal vádolta a hatalom birtokosait, hogy hatalmuk biztosítása érdekében hozzák a törvényeket, és hogy nem létezik olyan ellenőrzési és megtorlási rendszer, amely visszafogná a túlkapásokat. A dilettantizmus, az erkölcsi aggályok hiánya, az igazságszolgáltatás szolgaivá tétele, a rendeletek útján való kormányzás, a minden téren tapasztalható klientizmus, „a nemtörődöm politika" mindenütt, ahol mozgékonyságra, dinamizmusra volna szükség - mindez káoszra, a szabályok hiányára utal. A nemzeti-parasztpárti kormányzás kísérlete arra, hogy decentralizált rendszert vezessen be, kudarcra volt ítélve, és e célt épp azok szabotálták, akik a helyi autonómia híveinek vallották magukat . Minden rossz belülről érkezett, abból a centralizált rendszerből, amely mindent elfojtott és megakadályozta a nemzet boldogulását .

Ebben a helyzetben javasolta Romul Boilă magának a rendszernek a megváltoztatását, kidolgozván egy másik rendszer alapelveit, sőt, egy alkotmánytervezetet is elkészített, amely decentralizációt, széleskörű autonómiát vezetett volna be anélkül, hogy valamiképpen is sértette volna az állam egységét és oszthatatlanságát. A tervezet szerint Románia alkotmányos királyság, melyet központilag az Államtanács és a kormány irányít, három tartománya van, mindegyik élén tartományi parlament (diéta) és kormány áll, amely pontos szabályozás alapján működik . Nincs most módunk a tervezetről és visszhangjáról értekezni. A szöveg maga és a reakció, amelyet kiváltott külön tanulmányt érdemelne, éppen azért, mert az egész nagyon gyorsan feledésbe merült: felidézésére csak a legutóbbi időben tett kísérletet Molnár Gusztáv és a kortárs romániai jelenségek néhány elemzője .
Az erdélyi kérdés ebben az összefüggésben sokak számára a probléma kulcsmozzanatát jelenti. Többféle megoldásra is született javaslat, ezek a helyi autonómiától a föderalizmusig és a devolúcióig terjednek,amelyekre más térségekben találunk analógiákat, jóllehet azok nem mindig indokoltak. Csupán az utóbbi években is tekintélyes mennyiségű javaslat született, s ezek a vizsgált jelenség szempontjából a felfedezés erejével hatnak. A válaszreakciók sokasága és vehemenciája a politikai osztálynak a kérdéssel szembeni tehetetlenségére és a nem éppen megnyugtató közszellemre utal. „A veszély - mondta Lucian Boia -, nem a föderalizálás, hanem a bezárkózás egy avítt politikai viselkedésmódba, amely érzéketlen a mai fejlemények iránt", és a föderalista fenyegetés lényegében „a változtathatatlanság alibije" .

A reform, amennyiben komolyan veszik, nem kerülheti meg a decentralizáció kérdését, amely természetesen nem csupán román probléma. Arra emlékeztet, hogy a francia modell XIX. századi elfogadtatása nem volt éppen ellenállásoktól mentes folyamat, a decentralizáció kérdésével akkor is foglalkoztak, jóllehet, nem ekkora hangsúllyal. Maga Kogălniceanu, aki a rendszer egyik kialakítójának számít, később „önkormányzatokról" („self-government"-ről) beszélt, s olyan törvényhozást szorgalmazott, amely biztosíthatja a községek szabad fejlődését . „Ahelyett, hogy elfogadnánk a decentralizáció elvét, igyekeztünk az államból egyfajta kedivátot csinálni", amelyben „a kediv csinál mindent: ipart hoz létre, felszántja a földet, elad, válaszol (…); nemsokára Románia kedivátusa leszünk" , tette hozzá az ismert politikus, I.C. Brătianu „nagyvezíri" viselkedésmódjára utalva, amelyet minden lehető alkalommal bírált. Az államot, vélte, nem „pneumatikus gépként" kell elgondolnunk, mely lélegezni segít, hanem olyan eszközként, melynek funkcióit pontosan meghatároztuk, s melyekről feltételezhetjük, hogy garantálják a községek autonómiáját, s ezáltal a hely kreativitását .

A centralizmus mérséklése akkor éppúgy nem volt lehetséges Romániában, mint ahogy Franciaországban sem, ahol minden ilyen irányú kísérlet az oszthatatlan egység érvrendszerébe ütközött . Sőt, a centralizmus béklyói még szorosabbakká váltak az első világháborút követően: ez volt az új tartományok integrálásának az eszköze, politikai érv is tehát, amellyel szemben nem lehetett az autonómia és a fokozatos harmonizálás előnyeit hangoztatni. A körülményeket, persze, amelyek közt erre sor került, érdemes lenne felidézni. Romul Boilă 1931-ben közzétett tanulmánya arra utal, hogy a kérdés akkorra sem vesztette értelmét, s a hivatkozás napjainkban ugyanerre a szövegre valamiféle folytonosságot sejtet, de mindenképpen erőfeszítést feltételez a jelenlegi helyzethez való hozzáigazítás érdekében.

A Gabriel Andreescu és Molnár Gusztáv által közzétett tanulmánygyűjtemény (Problema transilvană, 1999) elegendő írást tartalmaz a kérdés egészének újragondolásához. Számomra úgy tűnik: jelenleg ez parancsoló szükségszerűség is. Csakhogy a „Nyugat felé menekülés" - abban az értelemben, ahogy e kifejezést azok használják, akik Erdélyt a Kárpátok és a Duna közötti térség „mozdonyának" tekintik - illuzórikusnak bizonyul, mert e térségegyüttes nyilvánvaló tehetetlenségről és szolidaritásról tesz tanúbizonyságot. Az európai integráció hosszú távú menetelés (Gabriel Andreescu szószerkezetét használom) , amelynek célegyenese még nem látható, de amely egyelőre az egyetlen érvényes opciónk. Sikere - drámai felhangok nélkül - elsősorban tőlünk függ és a helyzet pontos megítélését követeli meg. Ebben az összefüggésben a "sauve qui peut" nem józan viselkedésmód, mint ahogy a sietség sem, amely a minél több közösségi erőforrás megszerzésére irányul, még ha a hatékonyabb ügyintézés ürügyével történik is. Vajon csakugyan egy „kudarcot vallott centralizmus" és egy „regionális önzés" között kell választanunk, amelyek indecens önteltsége csak fokozódott az elmúlt évek során ?

Mértékadó elemzések figyelmeztetnek arra, hogy milyen kockázatot jelent, ha a jövőre vonatkozó terveinket emlékekre, nosztalgiákra, sajnálkozásokra alapozzuk, eltekintve azoktól a változásoktól, amelyek századunkban, s főleg a kommunizmus alatt mentek végbe, és jelentős mértékben csökkentették a „sajátosságadagokat". Attól tartok, hogy igaza van Sorin Mitunak, amikor azt mondja, hogy „a mai Erdély tökéletesen hasonlít Románia más részeire" . Ez nem ok az elégedettségre. Inkább az lett volna kívánatos, hogy a kárpát-medencei tartomány ténylegesen dinamizáló tényezőjévé váljon az ország többi tartományának. Nem így történt, s a mostani centrifugális tendenciák - melyek egyes körökben jelentkeznek - nem éppen előnyös képet festenek róla.

Mégis számíthatunk a decentralizációra és a helyi autonómiára, amelyek kötelező előírások bármelyik demokratikus állam számára, és amelyek megvalósításában a tartományok érdekeltek. Emellett egy ilyen terv élvezné az európai közösség átfogó támogatását is, amelynek államai maguk is újragondolni kényszerülnek stratégiáikat. A még nélkülözhetetlen nemzetállamok egyre inkább karcsúsodnak a páneurópai együttműködésben. A „nemzetek Európája" és a „polgárok Európája" nem zárja ki - kölcsönösen - egymást, hanem ugyanazon valóság két egymást kiegészítő dimenzióját alkotja . A megoldást a szubszidiaritás alkalmazása adhatja az állam szintjén, bármilyen bonyolultak legyenek is ennek kérdései.

1 Gabriel Andreescu, "România, incotro?", in: 22, IX, 1998, 29; "De la 'problema transilvană' la 'problema europeană'", in: Problema transilvană, ed.Gabriel Andreescu/Gusztáv Molnár, Iaşi, Polirom, 1999, p.40-49 (alább: Problema transilvană); Al.Cistelecan "De la 'problema transilvană' la 'problema europeană'", in: Altera, 1999, 9; Sorin Mitu "Iluzii şi realităţi transilvane", in Problema transilvană, p. 66-79; Alina Mungiu-Pippidi, Transilvania subiectivă, Bucureşti, Humanitas, 1999; Tony Judt, Europa iluziilor, Iaşi, Polirom, 2000.
2 Daniel Barbu: Şapte teme de politică românească. Bucureşti, Antet, 1997, p.122.
3 Petre Marcu-Balş: Autohtonia ordinei juridice, in: Gândirea, 1928, 6-7. Iordan Chimet Dreptul la memorie, III, c. kötete nyomán, Cluj, Dacia, 1992, p.137-152.
4 Ibidem, p.146-147.
5 Dr. Romul Boilă: Studiu asupra reorganizării statului român intreg - conţinând un anteproiect de constituţie cu o expunere de motive, Cluj, Tip.Naţională, 1931.
6 Uo., p.3.
7 Uo., p.4.
8 Uo., p.7.
9 Uo., p.8.
10 Uo., p.9-11.
11 M-am săturat de România! , in: Szőcs Géza, Kolozsvár, Erdélyi Hiradó, 1999, p.11.
12 Uo., p.225.
13 Ld Al.Zub: Mihail Kogălniceanu istoric, Iaşi, Junimea, 1974, p.573.
14 Uo..
15 Uo., p.574.
16 Reiner Riemenschneider: Décentralisation et régionalisme au milieu du XIXe sičcle, in Romantisme, XII, 1982, 35, p.117-118.
17 Gabriel Andreescu: Solidaritatea alergătorilor de cursă lungă, Iaşi, Polirom, 1998.
18 Tom Gallagher: O critică a centralismului eşuat şi a egotismului regional in România, in Problema transilvană, p.100-114. Ld még Victor Neumann, Descentralizarea sau recentralizarea in Europa dunăreană. Cazul României, in Altera, 8, 1998.
19 Sorin Mitu, i.m., p.76.
20 L'Europe unie selon Joschka Fischer. Discours prononcé le 12 mai ŕ Berlin, in Le Monde, 14-15 mai 2000, p.12.


Forditotta: Bakk Miklós
2000.06.02.

a cikk *.pdf formátumban