Daniel Barbu
Állampolgárság és nemzetállam
Egy működőképes politikai társadalom csak akkor létezhet, ha tagjai között egyezség jött létre három - hierarchikus sorrendben feltett - kérdésre nézve; ezek : először is, "kik vagyunk?", hogyan gondoljuk el önazonosságunkat, miképp ismerjük el - kölcsönösen - egymás állampolgárságát, és meddig toljuk ki a nemzetállam társadalmi és kulturális határait; ezután a "mi köt össze?" következik, azaz milyen alaptörvény vonatkozzon közös életünk megszervezésére, melyek legyenek a társadalom működésére vonatkozó, alkotmányos szabályok és eljárások; és végül - a politika egyik híres, 1936-ból származó meghatározása szerint - "ki, mit, mikor és hogyan kapjon?" , vagyis hogyan, kiknek kedvezve osszák el a rendelkezésre álló politikai és gazdasági erőforrásokat.

Hogyan válaszolnak a románok a működő politikai rendszerek előbbi, első kérdésére? Minek tekintik magukat a kollektív önazonosság szempontjából? Egy politikai társadalom tagjainak, polgároknak, akik számára a valahová tartozás érzése azonos a méltányosság, egyenlő jogállás és szabadság elvei szerinti együttélés akarásával?

Ime, egy lehetséges válasz a XIX. század harmadik évtizedéből, melyet egy ismeretlen szerző kéziratából idézünk: "A hely, melyen sok ember társasága tölti életét, hazának neveztetik, szüléink és őseink neve szerint, merthogy ők is ott éltek társaságban. Nemcsak a földet nevezzük hazának, hanem a politikai életet is, vagyis az együtt lakók társaságát, mit egymás által, közösen használnak és belőle közösen részesülnek, mely közös használat szeretetben, érdekeikben s a közösség hasznában köttetik össze, mint tagok együttlétele a testben... nem mondhatjuk, hogy a román ország a mi hazánk, ha közben nem volt s ma sincs társaság, melyet közösen használnánk s belőle közösen részeltetnénk"

Vagyis a "hazát" nem egy pontosan körülhatárolt terület többé vagy kevésbé egyenletes birtoklása szerint határozták meg, hanem "politikai életként", az együttélés, a közös haszon és kötelezettségek tapasztalata szerint. Az "együtt lakók társasága, mit egymás által, közösen használnak és belőle közösen részesülnek" a személyes és kollektív tapasztalat megfogalmazása, tehát a politika származéka, s nem természeti adottság. Következésképpen nem a terület, hanem a "közös használat szeretetében, az érdekekben s a közösség hasznában" megjelenő közjó az, ami lényegét adja. A névtelen szerző nézőpontjából a XIX. században a románok még nem alkottak politikai társadalmat, hanem csupán egy bizonyos földrajzi terület lakosságát, mely egyazon uralmi rendszer alatt élt.

Tartalmaz-e ma, két évszázad múltán, valami érvényes magyarázatot a névtelen szerző feljegyzése? Ha eltekintünk Nicolae Bălcescu egyedülálló gondolataitól, a szövegnek nincs is utóélete. A szabadelvű író szerint viszont a nemzet végső fokon nem biológiai és nyelvi képződmény; a nemzetet létre kell hozni, s ennek következtében elválaszthatatlan az állampolgárságtól, mert csak "testvérek, szabad polgárok nemzeteként" gondolható el. Ugyanakkor a nemzet demokratikus ihletettségű leíró fogalom is, mert nem annyira az elitekkel azonosítható, mint inkább a "néppel", a "sokasággal" . A Bălcescu által vázolt, polgári demokratikus nemzetfogalom azonban elszigetelt kezdeményezés maradt a román politikai és értelmiségi közgondolkodás történetében.

A nemzet (változatai: naţie, nation) fogalmának közös értelmezési szabályát románul először a bánsági Paul Iorgovici fogalmazta meg 1799-ben ; ő a hazafiságra olyan meghatározást adott, amely vitába száll mind az előbbi, ismeretlen szerzővel, mind pedig Bălcescuval. A nemzet (naţiune) kifejezés, melyet a Budai Lexikon, Gheorghe Şincai, Samuil Micu, Dimitrie Tichindeal vagy Ion Budai-Deleanu egyaránt használ, a
nemzetiség (neam) szinonímája, s a nyelvi, vérségi, hit- valamint szokásközösség leírására szolgál. Ez a felfogásmód az Erdélyi Iskola szerzőinél már bevetté vált , és később, a XIX. és XX. század folyamán szemantikai normaként is rögzült.

A "kik vagyunk" kérdésre időrendben utolsó - végleges, hivatalos - választ az 1991-es alkotmány adott, amely - mintegy elutasítva a polgárok közti politikai viszony elsődlegességét - az állam jogi fikciójára helyezi a hangsúlyt. Ennek formalizált módon való megfogalmazása számos következménnyel járt. Az 1991-es alaptörvény politikai alanya minden kétséget kizáróan maga az állam (1. szakasz, 1. bekezdés), amelynek területe, határai, polgárai, zászlója, ünnepe és himnusza, hivatalos nyelve, fővárosa, kormányzati formája és közhatóságai vannak. Vagyis, az állam nem úgy jelenik meg, mint Románia polgárainak szuverén módon kifejezett akaratát rögzítő jogi formula, mint annak kifejeződése, hogy a polgárok a törvények alapján, a közjó biztosítását szem előtt tartva kívánnak együtt élni. Ellenkezőleg, a román állam a román nép jogi védelmét biztosító eszköznek tűnik, amely mintegy maga "termeli meg" a polgárait, olyan államnak, amely jogokat adományozva és kötelességeket megszabva a többségi és uralkodó etnikumot monokulturális nemzetté gyúrja át és a közjogi jogosítványok egyetlen birtokosává teszi. Az 1991-es alkotmány által bevezetett állam a nemzetállamok tipikusan modern történelmének folytatója, az egyetlen "hiteles" közösségforma, melyet a románoknak alkalmuk volt megismerni.

Az emberi és politikai szolidaritásra oly kis mértékben képes román társadalom a nemzeti gondolat mögé spontán módon fel tud sorakozni,.Olyan társadalom ez, mely koherenciáját egy organikus és archaikus identitásban találja meg. Abban a társadalomban, amelyben minden megkérdőjelezhető lehet, és minden nevetség tárgyává tehető, a "nemzeti érdek" az egyetlen, ami nem válhat vita, kritika tárgyává.

A nemzet az egyetlen kollektív vállalkozás, amely hitelesként tüntetheti fel önmagát, anélkül, hogy személyes viszonyt feltételezne az értékekkel. Ezek az értékek pedig készen adottak, továbbításuk útja biztos, senkit sem kell külön meggyőzni érvényességükről. Mi több, a valahová tartozás biztonságérzetén túl a nacionalizmus még individuális azonosságtudatot is nyújt, olyat, amelynek forrása az egyénen kívül van. Alanyai ént mondhatnak anélkül, hogy magukba kellene tekinteniük, anélkül, hogy saját szubjektivitásuknak értelmet kellene adniuk, és identitásukat a közösség összes többi tagja azonnal felismeri. Az egyén tulajdonképpen jelentéseket reprodukál, anélkül, hogy rákényszerülne arra, hogy a dolgoknak saját értelmet adjon. Egyedül a nacionalizmus elégítheti ki az elismertség iránti igényt anélkül, hogy előtte megvalósítaná a szubjektum autonómiáját. A nacionalizmus tehát annak "hiteles" módja, ahogyan összeegyeztetjük önmagunk elismertetését a mások kizárásával .

A nacionalizmus így ama ambíció hiányaként jelenik meg, mely egyébként ahhoz szükséges, hogy az államtól függetlenül valósuljon meg a különbözőség elismerésében és a polgári szolidaritásban megnyilvánuló elemi társadalmi kapcsolatot. Mert a románok számára az állam közjoga nem azt fejezi ki, hogy a politikai közösség miként szervezi meg és működteti a politikai hatalmat. Ellenkezőleg, az állam a nemzeti közösség egységes, oszthatatlan és messianisztikus ideálját fejezi ki. Leszámítva az 1948 és 1965 közé eső rövid időszakot, a modern korban s napjainkban a románok nagy többsége számára az állam - függetlenül a pillanatnyilag őt képviselők politikai hovatartozásától - nemzeti vagyontárgy. A román állam, úgy tűnik, soha nem volt igazából politikai vita tárgya, soha nem viselte pártoskodó döntések bélyegét.

A mindenkori román elitek szemében az állam - függetlenül a hatalom birtokosainak ideológiai hovatartozásától - a nemzet transzcendenciáját fejezi ki. A nemzet letéteményeseként pedig a román állam csakis egységes és centralizált államként gondolható el. Mert ő szervezte meg a nemzetet mind 1859-ben, mind 1918-19-ben, felszámolva a kulturális sajátosságokat, a helyi politikai-jogi hagyományokat egy jakobinus típusú közigazgatási rendszer javára, amely elvből elutasítja a történelmi tartományok önkormányzatának bármilyen lehetőségét, és bármilyen más - családokat, helyi közösségeket és kisebbségi csoportokat megillető - autonómiát az oktatás, az egészségügy vagy a gazdasági vállalkozás területén. De kinek volna bátorsága kiállni a teljes decentralizáció és helyi autonómia mellett, a helyi közösségek és kisebbségi csoportok állami hatáskörök elé helyezhető saját jogkörei mellett, anélkül, hogy ne idézné fel a "magyar szeparatizmus" veszélyének teljes spektrumát? Ezt tette Iuliu Maniu 1935-ben a Parasztpárt programjának vázlatához fűzött megjegyzéseiben, de ezt is inkább csak azért, hogy vitatkozhasson az 1923-as alkotmánnyal, és ő is csupán olyan "helyi regionális autonómia" mellett állt ki, amely a megyék számának csökkentését tűzte célul . Ugyanezt tette sokkal kidolgozottabb formában Romul Boilă az 1931-ben közzétett alkotmánytervezetében . Az erdélyi jogász a decentralizálás védelmében elmondott beszédében a túlzó nemzetállamiságot bírálta, és a demokrácia alapkívánalmából indult ki: abból, hogy a polgárok minél szélesebb és minél közvetlenebb részvétele az állam életében csak egy ilyen radikálisan decentralizált államban lehetséges; csak ott, ahol a tartományok törvényhozói autonómiával rendelkeznek, "erősítheti a részvétel a szolidaritást" és "adhat polgári méltóságtudatot" . Boilă alighanem egyike azon kevés román alkotmányjogásznak és politikusoknak, akik számára "a román államalkotó nemzeten a román állampolgárok összességét kell értenünk, nemzetiségüktől, nyelvüktől és vallásuktól függetlenül" .

Természetszerű, hogy abban az államban, melynek kohéziós ereje etnikai-nyelvi természetű, és amely makacsul elutasít minden másfajta közösségi összetartozást teremtő politikai mechanizmust, egy ilyen álláspont elszigetelt maradt, következmények nélkül. Mert a román elitek elsőrendű politikai célja továbbra is az egyedül lehetséges társadalmi köteléknek, a nemzetinek az erősítése. A közösséghez tartozást (membership), mint az elsődleges - megosztható - társadalmi javak egyikét, a románok etnikai értelemben fogják fel. Mindaddig, míg az alkotmány az államot "nemzetiként" határozza meg, a más, nem többségi etnikumhoz tartozó állampolgárok - minden jogi garancia ellenére -, állam nélküli személyeknek (stateless persons) számítanak . A demokratikus eljárások fenntartása önmagában nem elégséges feltétele annak, hogy arra bátorítsa az ilyen személyeket, hogy az állam részének érezzék magukat, és részt vegyenek a nemzet életében - nem elégséges mindaddig, míg a demokrácia nem párosul az állam igazságos alapokra való helyezésével (rightfulness) . A jogállamnak igazságos államnak kell lennie.

Valóban, a román alkotmány szerint "a nemzeti szuverenitás a román nép sajátja" (2. szakasz, 1. bekezdés), és "az állam alapja a román nép egysége" (4. szakasz, 1. bekezdés). Viszont "Románia az összes állampolgárainak közös és oszthatatlan hazája, fajtól, nemzetiségtől, etnikai eredettől, nyelvtől, vallástól, nemtől, véleménytől, politikai hovatartozástól, vagyontól vagy társadalmi eredettől függetlenül" (4. szakasz, 2. bekezdés).

Úgy tűnik, a szöveg két, nem éppen azonos jelentésű fogalomra alapoz: az egyik a román nép, amelyet az egység jellemez, amely a nemzeti szuverenitás birtokosa, az állam alapja, a másik pedig a román állampolgárok összessége, azoké, akiknek Románia közös hazájuk, s akik egyenlő jogállásúak, etnikai, felekezeti vagy politikai hovatartozásuktól függetlenül.

Hogy a román nép az Alkotmányozó Gyűlés szerint etnikai jellegű, organikus fogalom, bizonyítja a 7. szakasz is, amely "az ország határain kívül élő románokról" beszél, arról, hogy az állam fellép "etnikai, kulturális, nyelvi és vallási identitásuk megtartásáért, fejlesztéséért és kifejezéséért". Ugyanezeket a szavakat használja az előző szakasz, amely a "nemzeti kisebbségekhez tartózó személyekről" rendelkezik (az állampolgár kifejezést, aligha véletlenül, kerüli e megfogalmazás), akik szintén rendelkeznek az "etnikai, kulturális, nyelvi és vallási identitásuk megtatásához, fejlesztéséhez és kifejezéséhez" való jogukkal.

Az alkotmány tehát a politikai alanyok három kategóriáját különbözteti meg: a román népet (mely egységes, szuverén, etnikai, kulturális, nyelvi és vallási identitással rendelkezik), a román állampolgárokat (akiknek a jogait, szabadságjogait és kötelezettségeit törvények írják elő) és nemzeti kisebbségekhez tartozó személyeket (akik szintén sajátos identitással rendelkeznek). A román állampolgárokat a jogok és kötelezettségek nézőpontjából határozza meg, miközben a román népet és a nemzeti kisebbségeket etnikai, kulturális, nyelvi és vallási identitásuk alapján.

Röviden azt lehetne mondani, hogy az 1991-es alkotmány szellemében a román állampolgárnak nevezett jogi produktum kétféle nyersanyagból készül; egyrészt a román népből, melynek etnikai identitása egységes, másrészt olyan személyekből, akik kisebbségi etnikai identitással rendelkeznek. A román nemzet ezzel etnikai és nem polgári értelmezést kap, amint egyébként az alkotmány szóhasználata maga is sugallja ezt. Másrészt - az 5. szakasz 2. bekezdésének megfelelően - a román állampolgárságot nem lehet attól megvonni, aki azt születésénél fogva szerezte meg. A román nemzet tagjai tehát nem mások, mint - hogy Shaftesbury herceg ironikus, az ország és a társadalom iránt rajongó angol kortársaira használt szavait idézzük - egyfajta "gombák", melyek arra ítéltettek, hogy együttéljenek azzal a szerves anyaggal, amelyből kifejlődtek .

A román alkotmányból kihámozható állampolgárság-felfogás közösségi természetű, mely a jus sanguinisből és prepolitikai társadalmi viszonyokból ered . Az 50. szakasz 1. bekezdése minden állampolgár számára "szent jellegű" kötelezettségként írja elő az "ország iránti hűséget", miközben az alkotmány tiszteletben tartása csupán "kötelező" (51.szakasz). Más szavakkal, amikor az országról beszél, az alkotmány nem csupán prepolitikai felfogásmódot jelenít meg a nemzetről, hanem egy jog előttit is. Mert mit jelenthetnek a pozitív jog formalizált nyelvén olyan szavak, mint ország vagy szent?

Minthogy a románokat a nyelvi vagy vérségi kötelékeken kívül semmi sem kapcsolja össze, meglehetős érzékenységgel reagálnak mindenféle másságra vagy az olyan környezetre, amelyben vitathatóvá válik annak a szerves anyagnak a tartóssága, amelyből nemzetüket gyúrták. Bármilyen paradoxnak tűnjön is, a románok - jellemző módon - még a legegyszerűbb emberi szolidaritási gesztusokra is képtelenek, viszont minden lehetséges alkalommal kimutatják nemzetük iránti szolidaritásukat.

A paradoxon azonban csak látszólagos, mert a nemzeti szolidaritás, az egyazon nemzethez tartozás érzése a "készen adott" értékek közé tartozik: nem követel meg semmilyen személyes választást vagy erőfeszítést. Az emberi szolidaritás viszont olyan érték, amelyet mindenkinek külön, önmagában kell megtapasztalnia és kialakítania. Az emberi szolidaritás megköveteli, hogy időt fordítsunk a másság megismerésére, arra, hogy hasznosak legyünk a körülöttünk élők számára, választást követel a személyes és az általánosabb érdekek között. Reflexív elmélyültséget, felelősséget, cselekvést, önzetlenséget és elkötelezettséget feltételez, sőt, egyes esetekben még áldozathozatalt is. A nemzeti szolidaritás viszont csupán a hangerőt követeli meg s azt, hogy szenvedélyes elutasításba részesüljön minden, ami mások helyzetének mérlegelését jelentheti.

Másrészt a "nemzeti érdek" fogalma jogilag éppen olyan értelmezhetetlen, mint az országé, s csak akkor válik a poltikai beszédmód visszatérő kifejezésévé, ha az etnikai nemzet veszélyben van, vagy úgy tűnik, hogy veszélyben van. E kifejezést a két világháború között ritkán használták, de meglehetős gyakorisággal fordult elő Antonescu marsall beszédeiben és írott szövegeiben. A nemzeti érdekre való sűrű hivatkozás a kilencvenes években vált ismét megfigyelhetővé a magyar egyetem illetve Koszovó kérdésének kapcsán. Romániában a nemzeti érdeket általában a külpolitikával társítják, és ennek mintegy sajátos eseteként történik az, hogy a román államban élő etnikai, vallási vagy más természetű kisebbségek kérdését "külpolitikailag" kezelik. Viszont az lenne a helyes, ha a nemzeti érdekben aszerint artikulálódna, hogy a románok miképpen készülnek az állampolgárokként való együttélésre.

Azonban a posztkommunista Romániában az 1991-es alkotmányos rendezés tárgya az állam volt, és nem az állampolgár. Az alkotmány szerint Románia nem polgárok közössége, azaz nem republika, hanem olyan állam, amelynek éltető - szerves és etnikai - táptalaja maga a román nép. Az átmenet román államának eme konstrukciós hibája a következőképpen írható le: intézményi felépítettsége reprezentatív jellegű, de hiányzik az az intézmény, amelyet ennek az építménynek képviselnie kellene: az állampolgár. Vagyis a demokratikus képviseletnek nincsen tárgya.

Mindezek következtében az 1989-es decemberi forradalmat a románok nem az államiság, hanem csupán az egyszemélyi diktatúra és a kommunista ideológia bukásaként élték meg. Romániában az államot ma is a nemzet történelmi megalkotójaként és jogi szavatolójaként csodálják, akárcsak a múlt században. Az állam e minőségének pedig mintegy kötelező velejárója, hogy csakis szigorúan központosított és bürokratikus lehet, az egyetlen és uralkodó kultúra hitelességének fegyőre. Ebben a légkörben azonban a polgárok különböző identitásának, a kulturális sokféleségnek semmi esélye sincs arra, hogy társadalompolitikai céllá váljon. Másképp fogalmazva: mindaddig, amíg adott számunkra a nép, nem kell társadalom is.

1 Vö. OFFE, Claus: Varieties of Transition. The East German and East European Experience, The MIT Press, Cambridge, Mass., 1997, pp. 32-33.
2 LASSWELL, Harold D.: Politics. Who Gets What, When, How, Peter Smith, New York, 1950.
3 Idézi CORNEA, Paul: Originile romantismului românesc. Spiritul public, mişcarea ideilor şi literatura între 1780-1840, Minerva, Bucureşti, 1972, p. 208
4 BĂLCESCU, Nicolae: Mersul revoluţiei în istoria românilor, in IDEM, Opere, ed. Gh. Zane, I/2, Bucureşti, 1940, p. 107.
5 IDEM, Manualul bunului român, in IDEM, Opere alese, I, Bucureşti, 1960, p. 1960, p. 328.
6 BOCHMANN, Klaus: Der politisch-soziale Wortschatz des Rumänischen von 1821 bis 1850, Berlin, 1979, p. 36
7 Ld GEORGESCU, Vlad: Istoria ideilor politice româneşti (1369-1878), München, 1987, pp. 323-327.
8 A kulturális identitás és a liberális állam viszonyáról ld TAYLOR, Charles: Multiculturalism and «the Politics of Recognition», Princeton University Press, Princeton, N.J., 1992
9 STAN, Apostol: Iuliu Maniu. Naţionalism si democraţie. Biografia unui mare român, Bucureşti, 1997, p. 285.
10 BOILĂ, Romul: Studiu asupra reorganizării statului român întregit. Cuprinde un anteproiect de constituţie cu o scurtă expunere de motive, Cluj, 1931. A szövegre Molnár Gusztáv hívta fel a figyelmemet.
11 Uo., 11.old.
12 Uo., 12.old.
13 WALZER, Michael: Spheres of Justice. A Defense of Pluralism and Equality, Basic Books, New York, 1983, pp. 31-32.
14 Uo.
15 A. DAHL, Robert: Democracy and Its Critics, Yale University Press, New Haven, 1989, p. 207.
16 Idézi GREENFELD, Liah: Nationalism. Five Roads to Modernity, Harvard University Press, Cambridge, Mass., and London, 1992, p. 400
17 K. PREUSS, Ulrich: Patterns of Constitutional Evolution and Change in Eastern Europe, in: Joachim Jens HESSE, Nevil JOHNSON (eds), Constitutional Policy and Change in Europe, Oxford and New York, 1995, pp. 116-118.

Forditotta: Bakk Miklós
2000.08.20.

a cikk *.pdf formátumban