Ágoston Hugó
Bukarest mint provincia
- Vallása? - kérdezte az őrnagy, amikor hosszú sorállás után odaértem a tolóablakhoz, amely mögött a ?nagy formulár"-om, a Paradicsom ígérete készült összeállni. Ez 1989 decemberének elején történt, nagy didergésekben, nagy menekülések közepette. - Református, reformat - válaszoltam csendes határozottsággal. - És mit akarnak maguk állandóan megreformálni? - kérdezte lágy és ettől még fenyegetőbb hangon az Ablak Ura. - Hát csak azt, ami megreformálandó - mondék békítően, a sorban mögöttem állókra gondolva féltően: mi lesz velük, ha a derék, bár rosszarcú tisztet megüti a gutman?

Ezt az epizódot gyakran felidézem magamban, bukarestiségem egyik jelentéses mozzanataként. Akkoriban ritkán kérdezték az embertől a vallását, általában ritkán kérdeztek rá a másságára. Ám ha igen - mint a fent oly szegényes tömörséggel leírt jelenetben is -, akkor többnyire mintegy felelősségre vonóan.
Lehet, hogy ez a vidékiség egyik ismérve: a másság nehezen-viselése, az idegenséggel vagy éppen az ellenségességgel való azonosítása?

Nos, nem szeretnék különösebben elfilozófálgatni ezen, de alapos okom van feltételezni, hogy a bukaresti magyarok beilleszkedése (úgy értem, az azonosságuk feladása nélküli beilleszkedése) a város mindennapi életébe kétszeresen nehéz: a nemzetiségi mellett a felekezeti másság miatt. Szerény sorozatomnak alig a harmadik részénél tartok, de már volt alkalmam említeni, hogy az őslakosok Bukarestben mily buzgón és mily szaporán vetik a keresztet. A jelenség különösen érdekes, amikor a főváros szép számú templomainak valamelyike előtt elhaladó buszon történik. El is gondolkoztam rajta: ha egy templom előtt mindig keresztet kell vetni, akkor vajon azok, akik mondjuk vele szemben laknak, egész nap ezt a műveletet végzik? E jelenség megértése sok időmbe került, és a mai napig nem járt sikerrel teljes mértékben. El kell ismernem, hogy meg nem értésemben a ?felekezeti" korlátaim is közrejátszhattak.

Van viszont egy másik eléggé elterjedt jelenség, amelynek többször áldozatául estem, és amelyet valószínűleg szintén erdélyi protestáns belső berendezkedésem miatt sosem fogok tudni megérteni és elfogadni. Hogy senki se illethessen az általánosítás vádjával, két megtörtént esettel illusztrálom, hogy mire is gondolok.

Kiürült a hócipőm

Emlékeznek még az 1973-as nagy márciusi havazásra? Akkoriban kezdett szokásba jönni, hogy Bukarestben a tél nem évszak, hanem természeti csapás.

Minket, néhány fiatal újságírót a tavaszi hó terepmunka közben ért a Prahovicában. A Vica a Prahova nevű vendéglő kistestvére volt, kevéssel innen attól, ahol most a Sofi-tel szálloda drágállik.
Amikor láttuk, hogy nem akar elállni, elindultunk haza, elszánt tollak - és el is jutottunk a következő vendéglátóipari egységig. A látótávolság egyre csökkent, a hóréteg csak magasodott, a szél mind fútt, a higanyszálat végtagjainkban éreztük. Bent viszont, hát bent - jó volt, valóságos családias sziget, a szigeteken fellelhető oly nélkülözhetetlen számos kellékkel: mititej, telemja, maszlina meg paradicsom, forralt bor meg cujka, de mindenekfölött egy izzó csempekályha. Mindig vallottam, hogy a kályhához kell eljutni.

Leültünk, végigfutottunk - tevőlegesen is - a fentebb ismertetett menün. Átnedvesedett cipőmből kiráztam a hólét, s a lábbelit a kályhának támasztottam.

Nem tudom, azon az éjszakán hányan mentek haza mezítláb, illetve hát zokniban, cipő nélkül Bukarestben. Megalapozottan mondhatom, hogy nem sokan. Egy bukaresti magyar újságírónak, egyedül csak neki adatott meg ez a bravúr. A cipőmet ugyanis ellopták a kályha mellől! Mire feleszméltünk, a havazás elállt, a szigetlakók szétszéledtek. A hideg fehér vatta a mellünkig ért. Egy hókotró géppel, traktor vontatta hóekével mentünk haza. (Táviratban: hoeke, ejtsd hőke.)
Azóta sok lopásban, meglopatásban volt részem, de mindenek közül talán ez volt a legkalandosabb. (Ha nem számítom azt az esetet, amikor a balkonomról ellopták a dermedni kitett kocsonyát.)

Tíz kicsi asztal

A Tíz asztal nevű utca a Tűzoltótorony terét köti össze az Ősök vagy Vásárosok útjával. A név feltehetően arra utal, hogy ebben az utcában kevés a ház, kevés az ?asztal". Szebb így mondani, mint ?tűzhely"-nek (ezt is jelöli a vatra). Gyakran végigmegyek a Tíz asztal utcán, semmi különös.
A Tűzoltótorony mellett, a buszmegállóban működik egy újságárus. Mi sok kipufogógázt lélegezhetett be ott, a sajtót árusítva! Jó nagy pultja van, járműre várva az ember elolvashatja a napisajtó legfontosabb híreit. (Nem tudom, megfigyelte-e a kedves olvasó, hogy a román lapok mennyi hírt közölnek beszélő címekben a fejléc fölött; lassan a fejlécük az oldal aljára kerül.)

Egy nap megszólított az újságárus, és elmondta szomorú történetét. Kiderült, hogy a Tíz asztal utcában lakik. (?Az jó, mert közel van." ?Ühüm.") Mondom, nagyon tetszik nekem az utcájának a neve. Igen ám, válaszolja, de már csak Kilenc asztal kéne hogy legyen. Hát már miért? Mert a minap az ő udvari lugasából ellopták a nehéz tölgyfaasztalt. Ellopták? El. S kire gyanakszik? Olyanok vihették el, akik tűzifának használták.

Elgondolni is rossz, hogy mi lesz ennek az utcának a nevével.

Bukarest mint provincia
- Vallása? - kérdezte az őrnagy, amikor hosszú sorállás után odaértem a tolóablakhoz, amely mögött a ?nagy formulár"-om, a Paradicsom ígérete készült összeállni. Ez 1989 decemberének elején történt, nagy didergésekben, nagy menekülések közepette. - Református, reformat - válaszoltam csendes határozottsággal. - És mit akarnak maguk állandóan megreformálni? - kérdezte lágy és ettől még fenyegetőbb hangon az Ablak Ura. - Hát csak azt, ami megreformálandó - mondék békítően, a sorban mögöttem állókra gondolva féltően: mi lesz velük, ha a derék, bár rosszarcú tisztet megüti a gutman?

Ezt az epizódot gyakran felidézem magamban, bukarestiségem egyik jelentéses mozzanataként. Akkoriban ritkán kérdezték az embertől a vallását, általában ritkán kérdeztek rá a másságára. Ám ha igen - mint a fent oly szegényes tömörséggel leírt jelenetben is -, akkor többnyire mintegy felelősségre vonóan.
Lehet, hogy ez a vidékiség egyik ismérve: a másság nehezen-viselése, az idegenséggel vagy éppen az ellenségességgel való azonosítása?

Nos, nem szeretnék különösebben elfilozófálgatni ezen, de alapos okom van feltételezni, hogy a bukaresti magyarok beilleszkedése (úgy értem, az azonosságuk feladása nélküli beilleszkedése) a város mindennapi életébe kétszeresen nehéz: a nemzetiségi mellett a felekezeti másság miatt. Szerény sorozatomnak alig a harmadik részénél tartok, de már volt alkalmam említeni, hogy az őslakosok Bukarestben mily buzgón és mily szaporán vetik a keresztet. A jelenség különösen érdekes, amikor a főváros szép számú templomainak valamelyike előtt elhaladó buszon történik. El is gondolkoztam rajta: ha egy templom előtt mindig keresztet kell vetni, akkor vajon azok, akik mondjuk vele szemben laknak, egész nap ezt a műveletet végzik? E jelenség megértése sok időmbe került, és a mai napig nem járt sikerrel teljes mértékben. El kell ismernem, hogy meg nem értésemben a ?felekezeti" korlátaim is közrejátszhattak.

Van viszont egy másik eléggé elterjedt jelenség, amelynek többször áldozatául estem, és amelyet valószínűleg szintén erdélyi protestáns belső berendezkedésem miatt sosem fogok tudni megérteni és elfogadni. Hogy senki se illethessen az általánosítás vádjával, két megtörtént esettel illusztrálom, hogy mire is gondolok.

Kiürült a hócipőm

Emlékeznek még az 1973-as nagy márciusi havazásra? Akkoriban kezdett szokásba jönni, hogy Bukarestben a tél nem évszak, hanem természeti csapás.

Minket, néhány fiatal újságírót a tavaszi hó terepmunka közben ért a Prahovicában. A Vica a Prahova nevű vendéglő kistestvére volt, kevéssel innen attól, ahol most a Sofi-tel szálloda drágállik.
Amikor láttuk, hogy nem akar elállni, elindultunk haza, elszánt tollak - és el is jutottunk a következő vendéglátóipari egységig. A látótávolság egyre csökkent, a hóréteg csak magasodott, a szél mind fútt, a higanyszálat végtagjainkban éreztük. Bent viszont, hát bent - jó volt, valóságos családias sziget, a szigeteken fellelhető oly nélkülözhetetlen számos kellékkel: mititej, telemja, maszlina meg paradicsom, forralt bor meg cujka, de mindenekfölött egy izzó csempekályha. Mindig vallottam, hogy a kályhához kell eljutni.

Leültünk, végigfutottunk - tevőlegesen is - a fentebb ismertetett menün. Átnedvesedett cipőmből kiráztam a hólét, s a lábbelit a kályhának támasztottam.

Nem tudom, azon az éjszakán hányan mentek haza mezítláb, illetve hát zokniban, cipő nélkül Bukarestben. Megalapozottan mondhatom, hogy nem sokan. Egy bukaresti magyar újságírónak, egyedül csak neki adatott meg ez a bravúr. A cipőmet ugyanis ellopták a kályha mellől! Mire feleszméltünk, a havazás elállt, a szigetlakók szétszéledtek. A hideg fehér vatta a mellünkig ért. Egy hókotró géppel, traktor vontatta hóekével mentünk haza. (Táviratban: hoeke, ejtsd hőke.)
Azóta sok lopásban, meglopatásban volt részem, de mindenek közül talán ez volt a legkalandosabb. (Ha nem számítom azt az esetet, amikor a balkonomról ellopták a dermedni kitett kocsonyát.)

Tíz kicsi asztal

A Tíz asztal nevű utca a Tűzoltótorony terét köti össze az Ősök vagy Vásárosok útjával. A név feltehetően arra utal, hogy ebben az utcában kevés a ház, kevés az ?asztal". Szebb így mondani, mint ?tűzhely"-nek (ezt is jelöli a vatra). Gyakran végigmegyek a Tíz asztal utcán, semmi különös.
A Tűzoltótorony mellett, a buszmegállóban működik egy újságárus. Mi sok kipufogógázt lélegezhetett be ott, a sajtót árusítva! Jó nagy pultja van, járműre várva az ember elolvashatja a napisajtó legfontosabb híreit. (Nem tudom, megfigyelte-e a kedves olvasó, hogy a román lapok mennyi hírt közölnek beszélő címekben a fejléc fölött; lassan a fejlécük az oldal aljára kerül.)

Egy nap megszólított az újságárus, és elmondta szomorú történetét. Kiderült, hogy a Tíz asztal utcában lakik. (?Az jó, mert közel van." ?Ühüm.") Mondom, nagyon tetszik nekem az utcájának a neve. Igen ám, válaszolja, de már csak Kilenc asztal kéne hogy legyen. Hát már miért? Mert a minap az ő udvari lugasából ellopták a nehéz tölgyfaasztalt. Ellopták? El. S kire gyanakszik? Olyanok vihették el, akik tűzifának használták.

Elgondolni is rossz, hogy mi lesz ennek az utcának a nevével.

- Vallása? - kérdezte az őrnagy, amikor hosszú sorállás után odaértem a tolóablakhoz, amely mögött a ?nagy formulár"-om, a Paradicsom ígérete készült összeállni. Ez 1989 decemberének elején történt, nagy didergésekben, nagy menekülések közepette. - Református, reformat - válaszoltam csendes határozottsággal. - És mit akarnak maguk állandóan megreformálni? - kérdezte lágy és ettől még fenyegetőbb hangon az Ablak Ura. - Hát csak azt, ami megreformálandó - mondék békítően, a sorban mögöttem állókra gondolva féltően: mi lesz velük, ha a derék, bár rosszarcú tisztet megüti a gutman?

Ezt az epizódot gyakran felidézem magamban, bukarestiségem egyik jelentéses mozzanataként. Akkoriban ritkán kérdezték az embertől a vallását, általában ritkán kérdeztek rá a másságára. Ám ha igen - mint a fent oly szegényes tömörséggel leírt jelenetben is -, akkor többnyire mintegy felelősségre vonóan.
Lehet, hogy ez a vidékiség egyik ismérve: a másság nehezen-viselése, az idegenséggel vagy éppen az ellenségességgel való azonosítása?

Nos, nem szeretnék különösebben elfilozófálgatni ezen, de alapos okom van feltételezni, hogy a bukaresti magyarok beilleszkedése (úgy értem, az azonosságuk feladása nélküli beilleszkedése) a város mindennapi életébe kétszeresen nehéz: a nemzetiségi mellett a felekezeti másság miatt. Szerény sorozatomnak alig a harmadik részénél tartok, de már volt alkalmam említeni, hogy az őslakosok Bukarestben mily buzgón és mily szaporán vetik a keresztet. A jelenség különösen érdekes, amikor a főváros szép számú templomainak valamelyike előtt elhaladó buszon történik. El is gondolkoztam rajta: ha egy templom előtt mindig keresztet kell vetni, akkor vajon azok, akik mondjuk vele szemben laknak, egész nap ezt a műveletet végzik? E jelenség megértése sok időmbe került, és a mai napig nem járt sikerrel teljes mértékben. El kell ismernem, hogy meg nem értésemben a ?felekezeti" korlátaim is közrejátszhattak.

Van viszont egy másik eléggé elterjedt jelenség, amelynek többször áldozatául estem, és amelyet valószínűleg szintén erdélyi protestáns belső berendezkedésem miatt sosem fogok tudni megérteni és elfogadni. Hogy senki se illethessen az általánosítás vádjával, két megtörtént esettel illusztrálom, hogy mire is gondolok.

Kiürült a hócipőm

Emlékeznek még az 1973-as nagy márciusi havazásra? Akkoriban kezdett szokásba jönni, hogy Bukarestben a tél nem évszak, hanem természeti csapás.

Minket, néhány fiatal újságírót a tavaszi hó terepmunka közben ért a Prahovicában. A Vica a Prahova nevű vendéglő kistestvére volt, kevéssel innen attól, ahol most a Sofi-tel szálloda drágállik.
Amikor láttuk, hogy nem akar elállni, elindultunk haza, elszánt tollak - és el is jutottunk a következő vendéglátóipari egységig. A látótávolság egyre csökkent, a hóréteg csak magasodott, a szél mind fútt, a higanyszálat végtagjainkban éreztük. Bent viszont, hát bent - jó volt, valóságos családias sziget, a szigeteken fellelhető oly nélkülözhetetlen számos kellékkel: mititej, telemja, maszlina meg paradicsom, forralt bor meg cujka, de mindenekfölött egy izzó csempekályha. Mindig vallottam, hogy a kályhához kell eljutni.

Leültünk, végigfutottunk - tevőlegesen is - a fentebb ismertetett menün. Átnedvesedett cipőmből kiráztam a hólét, s a lábbelit a kályhának támasztottam.

Nem tudom, azon az éjszakán hányan mentek haza mezítláb, illetve hát zokniban, cipő nélkül Bukarestben. Megalapozottan mondhatom, hogy nem sokan. Egy bukaresti magyar újságírónak, egyedül csak neki adatott meg ez a bravúr. A cipőmet ugyanis ellopták a kályha mellől! Mire feleszméltünk, a havazás elállt, a szigetlakók szétszéledtek. A hideg fehér vatta a mellünkig ért. Egy hókotró géppel, traktor vontatta hóekével mentünk haza. (Táviratban: hoeke, ejtsd hőke.)
Azóta sok lopásban, meglopatásban volt részem, de mindenek közül talán ez volt a legkalandosabb. (Ha nem számítom azt az esetet, amikor a balkonomról ellopták a dermedni kitett kocsonyát.)

Tíz kicsi asztal

A Tíz asztal nevű utca a Tűzoltótorony terét köti össze az Ősök vagy Vásárosok útjával. A név feltehetően arra utal, hogy ebben az utcában kevés a ház, kevés az ?asztal". Szebb így mondani, mint ?tűzhely"-nek (ezt is jelöli a vatra). Gyakran végigmegyek a Tíz asztal utcán, semmi különös.
A Tűzoltótorony mellett, a buszmegállóban működik egy újságárus. Mi sok kipufogógázt lélegezhetett be ott, a sajtót árusítva! Jó nagy pultja van, járműre várva az ember elolvashatja a napisajtó legfontosabb híreit. (Nem tudom, megfigyelte-e a kedves olvasó, hogy a román lapok mennyi hírt közölnek beszélő címekben a fejléc fölött; lassan a fejlécük az oldal aljára kerül.)

Egy nap megszólított az újságárus, és elmondta szomorú történetét. Kiderült, hogy a Tíz asztal utcában lakik. (?Az jó, mert közel van." ?Ühüm.") Mondom, nagyon tetszik nekem az utcájának a neve. Igen ám, válaszolja, de már csak Kilenc asztal kéne hogy legyen. Hát már miért? Mert a minap az ő udvari lugasából ellopták a nehéz tölgyfaasztalt. Ellopták? El. S kire gyanakszik? Olyanok vihették el, akik tűzifának használták.

Elgondolni is rossz, hogy mi lesz ennek az utcának a nevével.




2000.08.24.

a cikk *.pdf formátumban