Bukarest mint provincia | - Vallása? - kérdezte az őrnagy, amikor hosszú
sorállás után odaértem a tolóablakhoz, amely mögött a ?nagy
formulár"-om, a Paradicsom ígérete készült összeállni. Ez 1989
decemberének elején történt, nagy didergésekben, nagy menekülések
közepette. - Református, reformat - válaszoltam csendes
határozottsággal. - És mit akarnak maguk állandóan megreformálni? -
kérdezte lágy és ettől még fenyegetőbb hangon az Ablak Ura. - Hát csak
azt, ami megreformálandó - mondék békítően, a sorban mögöttem állókra
gondolva féltően: mi lesz velük, ha a derék, bár rosszarcú tisztet
megüti a gutman?
Ezt az epizódot gyakran felidézem magamban,
bukarestiségem egyik jelentéses mozzanataként. Akkoriban ritkán
kérdezték az embertől a vallását, általában ritkán kérdeztek rá a
másságára. Ám ha igen - mint a fent oly szegényes tömörséggel leírt
jelenetben is -, akkor többnyire mintegy felelősségre vonóan.
Lehet, hogy ez a vidékiség egyik ismérve: a másság nehezen-viselése, az
idegenséggel vagy éppen az ellenségességgel való azonosítása?
Nos, nem szeretnék különösebben elfilozófálgatni ezen, de alapos okom
van feltételezni, hogy a bukaresti magyarok beilleszkedése (úgy értem,
az azonosságuk feladása nélküli beilleszkedése) a város mindennapi
életébe kétszeresen nehéz: a nemzetiségi mellett a felekezeti másság
miatt. Szerény sorozatomnak alig a harmadik részénél tartok, de már volt
alkalmam említeni, hogy az őslakosok Bukarestben mily buzgón és mily
szaporán vetik a keresztet. A jelenség különösen érdekes, amikor a
főváros szép számú templomainak valamelyike előtt elhaladó buszon
történik. El is gondolkoztam rajta: ha egy templom előtt mindig
keresztet kell vetni, akkor vajon azok, akik mondjuk vele szemben
laknak, egész nap ezt a műveletet végzik? E jelenség megértése sok
időmbe került, és a mai napig nem járt sikerrel teljes mértékben. El
kell ismernem, hogy meg nem értésemben a ?felekezeti" korlátaim is
közrejátszhattak.
Van viszont egy másik eléggé elterjedt
jelenség, amelynek többször áldozatául estem, és amelyet valószínűleg
szintén erdélyi protestáns belső berendezkedésem miatt sosem fogok tudni
megérteni és elfogadni. Hogy senki se illethessen az általánosítás
vádjával, két megtörtént esettel illusztrálom, hogy mire is
gondolok.
Kiürült a hócipőm
Emlékeznek még az
1973-as nagy márciusi havazásra? Akkoriban kezdett szokásba jönni, hogy
Bukarestben a tél nem évszak, hanem természeti csapás.
Minket, néhány fiatal újságírót a tavaszi hó terepmunka közben ért a
Prahovicában. A Vica a Prahova nevű vendéglő kistestvére volt, kevéssel
innen attól, ahol most a Sofi-tel szálloda drágállik.
Amikor
láttuk, hogy nem akar elállni, elindultunk haza, elszánt tollak - és el
is jutottunk a következő vendéglátóipari egységig. A látótávolság egyre
csökkent, a hóréteg csak magasodott, a szél mind fútt, a higanyszálat
végtagjainkban éreztük. Bent viszont, hát bent - jó volt, valóságos
családias sziget, a szigeteken fellelhető oly nélkülözhetetlen számos
kellékkel: mititej, telemja, maszlina meg paradicsom, forralt bor meg
cujka, de mindenekfölött egy izzó csempekályha. Mindig vallottam, hogy a
kályhához kell eljutni.
Leültünk, végigfutottunk -
tevőlegesen is - a fentebb ismertetett menün. Átnedvesedett cipőmből
kiráztam a hólét, s a lábbelit a kályhának támasztottam.
Nem
tudom, azon az éjszakán hányan mentek haza mezítláb, illetve hát
zokniban, cipő nélkül Bukarestben. Megalapozottan mondhatom, hogy nem
sokan. Egy bukaresti magyar újságírónak, egyedül csak neki adatott meg
ez a bravúr. A cipőmet ugyanis ellopták a kályha mellől! Mire
feleszméltünk, a havazás elállt, a szigetlakók szétszéledtek. A hideg
fehér vatta a mellünkig ért. Egy hókotró géppel, traktor vontatta
hóekével mentünk haza. (Táviratban: hoeke, ejtsd hőke.)
Azóta sok
lopásban, meglopatásban volt részem, de mindenek közül talán ez volt a
legkalandosabb. (Ha nem számítom azt az esetet, amikor a balkonomról
ellopták a dermedni kitett kocsonyát.)
Tíz kicsi asztal
A Tíz asztal nevű utca a Tűzoltótorony terét köti össze az Ősök
vagy Vásárosok útjával. A név feltehetően arra utal, hogy ebben az
utcában kevés a ház, kevés az ?asztal". Szebb így mondani, mint
?tűzhely"-nek (ezt is jelöli a vatra). Gyakran végigmegyek a Tíz asztal
utcán, semmi különös.
A Tűzoltótorony mellett, a buszmegállóban
működik egy újságárus. Mi sok kipufogógázt lélegezhetett be ott, a
sajtót árusítva! Jó nagy pultja van, járműre várva az ember elolvashatja
a napisajtó legfontosabb híreit. (Nem tudom, megfigyelte-e a kedves
olvasó, hogy a román lapok mennyi hírt közölnek beszélő címekben a
fejléc fölött; lassan a fejlécük az oldal aljára kerül.)
Egy
nap megszólított az újságárus, és elmondta szomorú történetét. Kiderült,
hogy a Tíz asztal utcában lakik. (?Az jó, mert közel van." ?Ühüm.")
Mondom, nagyon tetszik nekem az utcájának a neve. Igen ám, válaszolja,
de már csak Kilenc asztal kéne hogy legyen. Hát már miért? Mert a minap
az ő udvari lugasából ellopták a nehéz tölgyfaasztalt. Ellopták? El. S
kire gyanakszik? Olyanok vihették el, akik tűzifának használták.
Elgondolni is rossz, hogy mi lesz ennek az utcának a nevével.
|
Bukarest mint provincia | - Vallása? - kérdezte az őrnagy, amikor hosszú
sorállás után odaértem a tolóablakhoz, amely mögött a ?nagy
formulár"-om, a Paradicsom ígérete készült összeállni. Ez 1989
decemberének elején történt, nagy didergésekben, nagy menekülések
közepette. - Református, reformat - válaszoltam csendes
határozottsággal. - És mit akarnak maguk állandóan megreformálni? -
kérdezte lágy és ettől még fenyegetőbb hangon az Ablak Ura. - Hát csak
azt, ami megreformálandó - mondék békítően, a sorban mögöttem állókra
gondolva féltően: mi lesz velük, ha a derék, bár rosszarcú tisztet
megüti a gutman?
Ezt az epizódot gyakran felidézem magamban,
bukarestiségem egyik jelentéses mozzanataként. Akkoriban ritkán
kérdezték az embertől a vallását, általában ritkán kérdeztek rá a
másságára. Ám ha igen - mint a fent oly szegényes tömörséggel leírt
jelenetben is -, akkor többnyire mintegy felelősségre vonóan.
Lehet, hogy ez a vidékiség egyik ismérve: a másság nehezen-viselése, az
idegenséggel vagy éppen az ellenségességgel való azonosítása?
Nos, nem szeretnék különösebben elfilozófálgatni ezen, de alapos okom
van feltételezni, hogy a bukaresti magyarok beilleszkedése (úgy értem,
az azonosságuk feladása nélküli beilleszkedése) a város mindennapi
életébe kétszeresen nehéz: a nemzetiségi mellett a felekezeti másság
miatt. Szerény sorozatomnak alig a harmadik részénél tartok, de már volt
alkalmam említeni, hogy az őslakosok Bukarestben mily buzgón és mily
szaporán vetik a keresztet. A jelenség különösen érdekes, amikor a
főváros szép számú templomainak valamelyike előtt elhaladó buszon
történik. El is gondolkoztam rajta: ha egy templom előtt mindig
keresztet kell vetni, akkor vajon azok, akik mondjuk vele szemben
laknak, egész nap ezt a műveletet végzik? E jelenség megértése sok
időmbe került, és a mai napig nem járt sikerrel teljes mértékben. El
kell ismernem, hogy meg nem értésemben a ?felekezeti" korlátaim is
közrejátszhattak.
Van viszont egy másik eléggé elterjedt
jelenség, amelynek többször áldozatául estem, és amelyet valószínűleg
szintén erdélyi protestáns belső berendezkedésem miatt sosem fogok tudni
megérteni és elfogadni. Hogy senki se illethessen az általánosítás
vádjával, két megtörtént esettel illusztrálom, hogy mire is
gondolok.
Kiürült a hócipőm
Emlékeznek még az
1973-as nagy márciusi havazásra? Akkoriban kezdett szokásba jönni, hogy
Bukarestben a tél nem évszak, hanem természeti csapás.
Minket, néhány fiatal újságírót a tavaszi hó terepmunka közben ért a
Prahovicában. A Vica a Prahova nevű vendéglő kistestvére volt, kevéssel
innen attól, ahol most a Sofi-tel szálloda drágállik.
Amikor
láttuk, hogy nem akar elállni, elindultunk haza, elszánt tollak - és el
is jutottunk a következő vendéglátóipari egységig. A látótávolság egyre
csökkent, a hóréteg csak magasodott, a szél mind fútt, a higanyszálat
végtagjainkban éreztük. Bent viszont, hát bent - jó volt, valóságos
családias sziget, a szigeteken fellelhető oly nélkülözhetetlen számos
kellékkel: mititej, telemja, maszlina meg paradicsom, forralt bor meg
cujka, de mindenekfölött egy izzó csempekályha. Mindig vallottam, hogy a
kályhához kell eljutni.
Leültünk, végigfutottunk -
tevőlegesen is - a fentebb ismertetett menün. Átnedvesedett cipőmből
kiráztam a hólét, s a lábbelit a kályhának támasztottam.
Nem
tudom, azon az éjszakán hányan mentek haza mezítláb, illetve hát
zokniban, cipő nélkül Bukarestben. Megalapozottan mondhatom, hogy nem
sokan. Egy bukaresti magyar újságírónak, egyedül csak neki adatott meg
ez a bravúr. A cipőmet ugyanis ellopták a kályha mellől! Mire
feleszméltünk, a havazás elállt, a szigetlakók szétszéledtek. A hideg
fehér vatta a mellünkig ért. Egy hókotró géppel, traktor vontatta
hóekével mentünk haza. (Táviratban: hoeke, ejtsd hőke.)
Azóta sok
lopásban, meglopatásban volt részem, de mindenek közül talán ez volt a
legkalandosabb. (Ha nem számítom azt az esetet, amikor a balkonomról
ellopták a dermedni kitett kocsonyát.)
Tíz kicsi asztal
A Tíz asztal nevű utca a Tűzoltótorony terét köti össze az Ősök
vagy Vásárosok útjával. A név feltehetően arra utal, hogy ebben az
utcában kevés a ház, kevés az ?asztal". Szebb így mondani, mint
?tűzhely"-nek (ezt is jelöli a vatra). Gyakran végigmegyek a Tíz asztal
utcán, semmi különös.
A Tűzoltótorony mellett, a buszmegállóban
működik egy újságárus. Mi sok kipufogógázt lélegezhetett be ott, a
sajtót árusítva! Jó nagy pultja van, járműre várva az ember elolvashatja
a napisajtó legfontosabb híreit. (Nem tudom, megfigyelte-e a kedves
olvasó, hogy a román lapok mennyi hírt közölnek beszélő címekben a
fejléc fölött; lassan a fejlécük az oldal aljára kerül.)
Egy
nap megszólított az újságárus, és elmondta szomorú történetét. Kiderült,
hogy a Tíz asztal utcában lakik. (?Az jó, mert közel van." ?Ühüm.")
Mondom, nagyon tetszik nekem az utcájának a neve. Igen ám, válaszolja,
de már csak Kilenc asztal kéne hogy legyen. Hát már miért? Mert a minap
az ő udvari lugasából ellopták a nehéz tölgyfaasztalt. Ellopták? El. S
kire gyanakszik? Olyanok vihették el, akik tűzifának használták.
Elgondolni is rossz, hogy mi lesz ennek az utcának a nevével.
|
- Vallása? - kérdezte az őrnagy, amikor hosszú
sorállás után odaértem a tolóablakhoz, amely mögött a ?nagy
formulár"-om, a Paradicsom ígérete készült összeállni. Ez 1989
decemberének elején történt, nagy didergésekben, nagy menekülések
közepette. - Református, reformat - válaszoltam csendes
határozottsággal. - És mit akarnak maguk állandóan megreformálni? -
kérdezte lágy és ettől még fenyegetőbb hangon az Ablak Ura. - Hát csak
azt, ami megreformálandó - mondék békítően, a sorban mögöttem állókra
gondolva féltően: mi lesz velük, ha a derék, bár rosszarcú tisztet
megüti a gutman?
Ezt az epizódot gyakran felidézem magamban,
bukarestiségem egyik jelentéses mozzanataként. Akkoriban ritkán
kérdezték az embertől a vallását, általában ritkán kérdeztek rá a
másságára. Ám ha igen - mint a fent oly szegényes tömörséggel leírt
jelenetben is -, akkor többnyire mintegy felelősségre vonóan.
Lehet, hogy ez a vidékiség egyik ismérve: a másság nehezen-viselése, az
idegenséggel vagy éppen az ellenségességgel való azonosítása?
Nos, nem szeretnék különösebben elfilozófálgatni ezen, de alapos okom
van feltételezni, hogy a bukaresti magyarok beilleszkedése (úgy értem,
az azonosságuk feladása nélküli beilleszkedése) a város mindennapi
életébe kétszeresen nehéz: a nemzetiségi mellett a felekezeti másság
miatt. Szerény sorozatomnak alig a harmadik részénél tartok, de már volt
alkalmam említeni, hogy az őslakosok Bukarestben mily buzgón és mily
szaporán vetik a keresztet. A jelenség különösen érdekes, amikor a
főváros szép számú templomainak valamelyike előtt elhaladó buszon
történik. El is gondolkoztam rajta: ha egy templom előtt mindig
keresztet kell vetni, akkor vajon azok, akik mondjuk vele szemben
laknak, egész nap ezt a műveletet végzik? E jelenség megértése sok
időmbe került, és a mai napig nem járt sikerrel teljes mértékben. El
kell ismernem, hogy meg nem értésemben a ?felekezeti" korlátaim is
közrejátszhattak.
Van viszont egy másik eléggé elterjedt
jelenség, amelynek többször áldozatául estem, és amelyet valószínűleg
szintén erdélyi protestáns belső berendezkedésem miatt sosem fogok tudni
megérteni és elfogadni. Hogy senki se illethessen az általánosítás
vádjával, két megtörtént esettel illusztrálom, hogy mire is
gondolok.
Kiürült a hócipőm
Emlékeznek még az
1973-as nagy márciusi havazásra? Akkoriban kezdett szokásba jönni, hogy
Bukarestben a tél nem évszak, hanem természeti csapás.
Minket, néhány fiatal újságírót a tavaszi hó terepmunka közben ért a
Prahovicában. A Vica a Prahova nevű vendéglő kistestvére volt, kevéssel
innen attól, ahol most a Sofi-tel szálloda drágállik.
Amikor
láttuk, hogy nem akar elállni, elindultunk haza, elszánt tollak - és el
is jutottunk a következő vendéglátóipari egységig. A látótávolság egyre
csökkent, a hóréteg csak magasodott, a szél mind fútt, a higanyszálat
végtagjainkban éreztük. Bent viszont, hát bent - jó volt, valóságos
családias sziget, a szigeteken fellelhető oly nélkülözhetetlen számos
kellékkel: mititej, telemja, maszlina meg paradicsom, forralt bor meg
cujka, de mindenekfölött egy izzó csempekályha. Mindig vallottam, hogy a
kályhához kell eljutni.
Leültünk, végigfutottunk -
tevőlegesen is - a fentebb ismertetett menün. Átnedvesedett cipőmből
kiráztam a hólét, s a lábbelit a kályhának támasztottam.
Nem
tudom, azon az éjszakán hányan mentek haza mezítláb, illetve hát
zokniban, cipő nélkül Bukarestben. Megalapozottan mondhatom, hogy nem
sokan. Egy bukaresti magyar újságírónak, egyedül csak neki adatott meg
ez a bravúr. A cipőmet ugyanis ellopták a kályha mellől! Mire
feleszméltünk, a havazás elállt, a szigetlakók szétszéledtek. A hideg
fehér vatta a mellünkig ért. Egy hókotró géppel, traktor vontatta
hóekével mentünk haza. (Táviratban: hoeke, ejtsd hőke.)
Azóta sok
lopásban, meglopatásban volt részem, de mindenek közül talán ez volt a
legkalandosabb. (Ha nem számítom azt az esetet, amikor a balkonomról
ellopták a dermedni kitett kocsonyát.)
Tíz kicsi asztal
A Tíz asztal nevű utca a Tűzoltótorony terét köti össze az Ősök
vagy Vásárosok útjával. A név feltehetően arra utal, hogy ebben az
utcában kevés a ház, kevés az ?asztal". Szebb így mondani, mint
?tűzhely"-nek (ezt is jelöli a vatra). Gyakran végigmegyek a Tíz asztal
utcán, semmi különös.
A Tűzoltótorony mellett, a buszmegállóban
működik egy újságárus. Mi sok kipufogógázt lélegezhetett be ott, a
sajtót árusítva! Jó nagy pultja van, járműre várva az ember elolvashatja
a napisajtó legfontosabb híreit. (Nem tudom, megfigyelte-e a kedves
olvasó, hogy a román lapok mennyi hírt közölnek beszélő címekben a
fejléc fölött; lassan a fejlécük az oldal aljára kerül.)
Egy
nap megszólított az újságárus, és elmondta szomorú történetét. Kiderült,
hogy a Tíz asztal utcában lakik. (?Az jó, mert közel van." ?Ühüm.")
Mondom, nagyon tetszik nekem az utcájának a neve. Igen ám, válaszolja,
de már csak Kilenc asztal kéne hogy legyen. Hát már miért? Mert a minap
az ő udvari lugasából ellopták a nehéz tölgyfaasztalt. Ellopták? El. S
kire gyanakszik? Olyanok vihették el, akik tűzifának használták.
Elgondolni is rossz, hogy mi lesz ennek az utcának a nevével.
2000.08.24.
|
|
|
|
|