Demény Péter
Miccsek és meccsek
Gyermekkorunkban nagyobb magyarok voltunk, mint vagyunk mostanában, elfajzott, renegát csürhe.
Emlékszem, a Steaua meccsein (lehetne szebben mondani, mérkőzést emlegetni például, de nem, azok nem mérkőzések voltak, hanem meccsek), nos, a Steaua meccsein mindig az ellenfélnek szurkoltunk, legyen az bár spanyol, török vagy finn. Ilyen esetekben sem lehetett akárkivel tartani, hát még olyankor, mikor a Honvéddel vagy az MTK-val játszottak ?ezek". Nagyapám mindig így emlegette őket, miközben az agyvérzés határán nézte a tévét, mert a Steaua játékosai tudtak focizni, a magyarok viszont... Détári tudott, de már belefáradt a többiek ordító tehetetlenségébe.

Az erdélyi magyar egyik meghatározása tehát az alábbi lehetne: erdélyi magyar azt, aki soha nem drukkol a románoknak. Aki mégis megtette, az soha többé nem mosta le magáról az árulás bélyegét. Egyik osztálytársam meggondolatlanul bevallotta, hogy ő Hagiékért rajong. Majdnem megvertük, aztán mégsem. Az ember nem teszi rá a kezét egy ilyen gyalázatosra!

Az említett definíció nem igazán tudományos, de működik. Az ember vagy ennek szurkol vagy annak, és ettől függően jó magyar vagy (nagyapám legnagyobb szomorúságára) már nem is magyar. Ha ezt hallottam, összeszorult a szívem. Ismét elvesztettünk egy embert, megint kevesebben vagyunk eggyel, ilyen a magyarság, Mohács és mindig csak Mohács...

Megfogalmazódtak más meghatározások is, egyesek közülük ma is érvényben vannak. Ilyen például az, amelyik szerint ?mi" szebben beszélünk, mint az anyaországiak. Jobban őrizzük a nyelvet, a szokásokat, mindent a világon. Ez is ellentmondásosnak tűnt, mert miközben úgy őriztük értékeinket, hogy egyebet se csináltunk, azon zokogtunk, hogy mindenünk elvész, nemsokára semmink sem marad, különben is folyton egymást esszük, mert ugye mindig ez volt a mi bajunk, Muhi, Mohács, Trianon...

Az is erdélyi magyar volt és maradt egyébként, aki szomorú arccal, nehezen elfojtott sóhajok között hallgatja az Ahogy lehetet vagy a Templom és iskolát. Akinek egy idő után szaporodnak a sóhajtásai, és hirtelen előtör belőle a zokogás, mellyel addig küszködött, az még az erdélyi magyarok közül is a legerdélyibb minősítést kaphatja. Egyáltalán: aki Reményiket szereti, rossz ember nem lehet. Emlékszem szavalóversenyekre, ahol az első díj egyetlen kritériuma az volt, ki üvölti kétségbeesettebben: Ne hagyjátok a templomot/A templomot s az iskolát... Rekedt vagy megnémult, de büszke gyerekek utaztak haza. Gondolom, három napig akácmézen éltek.

És végül, de egyáltalán nem utolsósorban: erdélyi magyar volt az is, aki megfelelő mennyiségű borok után azt énekelte: Maroknyi székely porlik mint a szikla... vagy: Ott, ahol zúg az a négy folyó...
Summa summarum: erdélyi magyarnak lenni mindig szomorú dolog volt, és az is maradt. Legalábbis a meghatározások szerint. Soha nem hallottam olyasmit, hogy erdélyi magyar az, aki betéve tudja Bajor Andor karcolatát Toldi szaktárs munkabalesetéről, vagy Dsida Jenő szerelmes verseit. Egy erdélyi magyar nem nevethetett úgy, mintha neki nem is kellett volna túlélnie azt, hogy Romániában él.
Az erdélyi magyar kizárólag akkor lehetett vidám, mikor május 1-jén vagy augusztus 23-án kiment a Hójába, a Somos tetőre, a Sugásba vagy a Kerek erdőre, és miccset eszegetett mustárral és zsömlével, sört iszogatván hozzá. Ilyenkor el-elmosolyoghatta magát, de nagyon vigyázva.

Elvégre mégiscsak erdélyi magyar volt...


2000.08.24.

a cikk *.pdf formátumban