Daniel Vighi
Amikor monász lesz a másság
A sokféleség kiművelésnek feltétele, hogy átlássuk, miben is áll az, felfogjuk és megértsük, végül ezáltal elfogadjuk, miszerint helyénvaló és nem kell minden áron lerombolni a homogenizálással vagy összemosással. Ugyanúgy helytelen tovább nem osztható, önálló egységekké, monászokká átalakítani. Ettől viszont nincs okunk félni, hiszen a szabadon művelt másság soha nem változhat azzá, amit körmönfont ellenfelei, a tudós és kulturált sovinizmus hírdetői nyugodt (és tanult) fennsőbbséggel bantusztanizációnak neveznek. Hogy miről is szól ez a meghatározás, abból hüvelyezhető ki (főként), amiről nem szól: nevezetesen, hogy a szóban forgó elkülönülés, széthasadás a sajátosság létjogát fenyegető politika hatására alakul ki, nem pedig fordítva. Az agresszívan ideológikus közeg, a különbözőségeket elnyomó, az etnikai vagy térségi egyneműsítést célzó ideológia mindig is monásztípusú ellenhatást vált ki, ami a túlélés kétségbeesett módja. Ilyenkor a párbeszéd helyébe annak látszata lép, és létjogot nyer a monológ. A monászosodás (egyelőre nem találok rá más megjelölést) egy anarchisztikusan és harciasan burjánzó folyamat eredménye, és akárcsak Koszovóban, évekig eltarthat, amíg a másság monásszá válik.

Hazánkban a társadalmi, etnikai és regionális homogenizálás ideológusai a hajdani politikai rendőrség köréből valók vagy felfogásban ahhoz közel álló emberek, és nem is véletlenül. Hogy miért? Először is, rá kell mutatnunk arra, hogy a titkosszolgálatok egykori és jelenlegi tagjai nacionalista-soviniszta nevelést kaptak, és (csakis) ez indokolja ?munkájuk tárgyát". Számukra az ellenség olyan papírfigura, aki pusztán képzeletbeli rendszerben létezik, a középszerűség alsóbb szintjén szabványosított kultúra terméke, képe pedig kiegészül az ázsiai szteppékről idelovagló vándorokéval, akik paradicsomi világba érkeztek, szelíd és jólelkű emberek közé, ezeket viszont vértanúságra ítélték a szomszédos népek, vagy maga a századokon át mostoha történelem, és nem vette figyelembe (mármint a kegyetlenül mostoha történelem), hogy eme sorsüldözött szerencsétlen alanyok a legnemesebb ősiség letéteményesei. Ez a valamiféle etnikai ?droit d'ainesse"-en alapuló, velükszületett arisztokratizmus középkori viszonyokban gyökerező, romantikus vétetésű kulturális örökség. Tegyük hozzá: az efféle protokronizmusok célja fenntartani a passzív viszonyt a termékeny feszülségekhez, és ugyanakkor a történelmi kudarcok elfogadásához szolgálnak mentségül. Ezért aztán, ha példaképpen megvizsgáljuk Pavel Corut prózai rémálmainak szubkulturális képvilágát, egy sor elvi és fikciós klisére, sztereotípiára bukkanunk, mely a félműveltek elmeállapotát illusztrálja. A Corut-i hősök mindentudók, és közhelyes előadásmódban a szekuritate kulturális modelljét jelenítik meg. Közvetve pedig azt a világot, melyet az nekünk szán. Erről azonban a folyóirat következő számában szólnék.

Forditotta: Csiki László
2000.08.24.

a cikk *.pdf formátumban