Caius Dobrescu
Mi módon és kivel szemben?
A Provincia előző számaiban megfogalmaztam néhány dolgot a polgári nacionalizmus fogalmával kapcsolatban. Megpróbáltam kifejteni fenntartásaimat: vajon hitelessé tehető-e a mai Románia politikai, kulturális viszonyai között egy ilyen elméleti javaslat? A nacionalizmus fogalmának elhamarkodott rehabilitálási kisérletével szembeni okfejtésemben fontos szerep jutott a német nemzeti-szocializmus és a román nemzeti-kommunizmus közötti párhuzamnak. Kifejtettem, hogy mivel a helyzeti hasonlóság adott - Hitler Németországában éppúgy, mint Ceauşescu Romániájában a nacionalizmust használták fel annak a politikának igazolására, amely sértette az intellektust és az ember iránti általános tiszteletet - érvényesül a reakció hasonlósága is: a fogalom használatának legalábbis hallgatólagos tiltása.

Mégis, írás közben világossá vált számomra a kérdés kényelmetlen kétértelműsége is: vajon magától értetődőek-e a német és a román állam nacionalizmusa közötti rokonvonások az olyan állampolgár számára, akitől távol áll az ideológiák és a politikai rendszerek összehasonlító elemzésének szenvedélye? Persze, sok értelmiségi ért majd spontánul egyet a fentebb említett azonossággal, amely a nácizmus és a kommunizmus, másként fogalmazva, a hitlerizmus és a szálinizmus régebbi és alapvetőbb hasonlóságán alapul. De látja-e majd a lényegi kapcsolatot az, akinek beállítottsága betokosodott és empirikus, két olyan rendszer között, amely közül az egyik lágereket hozott létre azért, hogy megsemmísítse másfajúnak tartott honfitársait és egy olyan között, amelynek bukaresti diktátora drasztikus szigorral korlátozta a lakosság energia-, élelmiszer- és kulturális szükségleteit?

Sokan tartják, hogy a tartalékok olyan arányú mozgósítása, amilyet Ceauşescu rendelt el azért, hogy létrehozza a gazdaság és a politika csalóka önállóságát, valóságos népirtáshoz vezetett. De, úgy tűnik, még többen vannak, akik visszautasítják azt a gondolatot, hogy a román kommunisták által a hetvenes-nyolcvanas években életbeléptetett politikai és gazdasági program követelte ?folyamatos áldozatok" jellege összehasonlítható volna a nácik által Németországban és az elfoglalt területeken életbeléptetett jogi és közigazgatási eszközök segítségével módszeresen üldözött és megsemmisített áldozatok jellegével.
Persze, hivatkozni lehet a román kommunisták által az 50-es években létrehozott koncentrációs táborokra, amelyek jórészt megfeleltek a nácizmus által is alkalmazott logika követelményeinek: egy állam ideológiailag igazolt, következetes törekvései voltak saját állampolgárai egy csoportjának megsemmisítése érdekében. A probléma az, hogy ezek a politikai bűnök, amelyeket ma az egész társadalom elítél, látszólag nem kötődnek Ceauşescu tevékenységéhez. Ellenkezőleg: a lakosság egy része úgy emlékezik a diktátorra, mint a megbékélés, az osztályok és rendőri megtorlás nélküli, homogén és vegytiszta társadalom képviselőjére. Olyan valaki számára azonban, aki a különböző rendszerek elemzésével foglalkozik, könnyű megállapítani a folytonosságot a szovjet uralom alatti, a társadalmat megbénító és megsemmisítő rendőri ellenőrzés és a nemzeti-kommunizmus csausiszta típusú rendőri ellenőrzése között. De megismétlem: a betokosodott empirizmus képviselői számára, akiknek igénye az önkifejezés szabadságára minimális, a deportálás (következésképpen a fizikai megsemmisülés) közvetlen fenyegetésének megszünése elegendő ahhoz, hogy lényeges különbséget érezzenek két rendszer között.

A nemzeti-kommunizmus és a nemzeti-szocializmus azonosítását az is nehezíti, hogy egyáltalán nem nyilvánvaló: a nacionalizmusnak Ceauşecu propaganda-gépezete által gyakorolt formája a kommunista rendszer lényegéhez tartozik. Tudjuk, hogy 1965-ben és méginkább 1968-ban a diktátornak éppen azzal sikerült megnyernie nemcsak a ?tömegeket", hanem az ?eliteket" is, hogy a román ?önazonosság" melletti kiállásait úgy értelmezték, mint a szovjet ortodoxiától való eltérést. Így még ma is azt tartja a közvélemény, hogy a csausiszta rendszer ?hazafias" és ?bolsevista" oldalait külön lehet választani. Ebből a nézőpontból úgy tűnt, hogy a hatvanas és a hetvenes évek elejének életszinvonal-növekedése, az öntözési- és tömbház-építési program, a nemzetközi turizmus fejlesztése az RSZK elnökének ?jó", tiszta ?nemzeti" lelkénének köszönhető. A kellemetlen dolgok pedig, mint a politikai rendőrség elburjánzása, az ország minden sportcsarnokában megszervezett hatalmas művészeti-ideológiai rendezvények sorozata, a lakossági fogyasztás költségvetésének majnem a semmire való csökkentése és az alapvető élelmiszerekért kialakult végtelen sorok az RKP főtitkára lelkétől idegen, ?sztálinista" befolyás érvényesülését jelentette.

Még azok között is, akik hajlandók elismerni a csausiszta gazdaságpolitika csődjét, vannak olyanok, akik nem látják be, hogy az mennyire összefügg a rendszert legitimizáló, nyájösztönű, agresszív ideológiával. Ugyan miért volna a nyelv, a hagyományok, a szokások iránti ártatlan lelkesedés, ami a nacionalizmus, felelős az életszínvonal folyamatos csökkenéséért? Hogyan lehetne megmagyarázni, hogy a szappan és a tojás Irina Loghin zenéje miatt tűnt el a boltokból, vagy azért, mert Ceauşescu gyakran könnyezett az általa átírt szövegű Trei culort hallgatva?

Megismétlem: az elvekre kiéhezett értelmiségi könnyen tehet erkölcsi egyenlőségjelet két rendszer közé, azoknak az értékeknek alapján, amelyeket ezek eltúloznak, illetve korumpálnak. Annál inkább teheti ezt, mert természeténél fogva mindig mentális tapasztalatokra támaszkodik. Különösebb nehézség nélkül el tudja képzelni, hogy Ceauşescu Romániájában a belső feszültség, az iraki modellhez hasonlóan, külső agresszióban nyilvánuljon meg, vagy állandó és erőszakos belső megtorlásban, mint Milosevic Jugoszláviájában. Az értelmiségi ugyanakkor viszonylag könnyen fest árnyalt képet mindarról, amit elveszített azzal, hogy kénytelen volt élete jórészét egy, az RKP és legreprezentatívabb képviselője által meghonosított félfegyházi rendszerben eltölteni. Az az intenzitás, amellyel valaki egy korlátolt és primitív politikával szemben saját alternatíváit képviseli, erkölcsi erővel ruházza fel, s ez feljogosítja arra, hogy egy rendszert bűnöző tipusúnak tartson. Megakadályozni valakit abban, hogy egész alkotó erejét felhasználhassa saját és családja érdekében, egyéniége elleni súlyos cselekedet, létének torzítása, csonkítása. És a civilizált világ alkotmányainak nagy többsége (bizonyos formában még az 1965-ös román alkotmány is) elismeri az ember jogát az önkifejezéshez és az állam kötelességét, hogy ebben őt ne akadályozza.

De: annak, aki megszokta, hogy csupán érzelmi alapon tárgyaljon és gondolkozzon, nem jelent semmit az a gondolat, hogy a csausizmus az 1989. decemberinél akár sokkal véresebb szerencsétlenségbe is torkollhatott volna, vagy hogy az ember a természeti jogok virtuális világában is meg tudja valósítani önmagát. Nyilvánvaló, hogy egy ilyen emberi lénynek nincs is miért érzékelnie a nacionalizmust mint ideológiát vagy mint egy ideológiából eredő politikai rendszert, mert hiszen lényegében a nacionalizmus is a látszólagosság olyan megjelenési formáját képviseli, amely a jövőben kínál bizonytalan kárpotlást. Másrészt egy ilyen alkat, amelyről nehéz lenne eldönteni, hogy korlátolt-e vagy realista, semmiképpen sem képes kapcsolatot teremteni a nacionalizmus és az erkölcsi bűnösség között.

A német nemzeti-szocializmus erkölcsi bűnössége nyilvánvaló és megkerülhetetlen minden épelméjű ember számára, éppúgy mint az oksági összefüggés a szélsőséges nacionalizmus és e között az erkölcsi bűnösség között. Úgy tűnik, ez a nemzeti-szocializmus az általunk vizsgált nemzeti-kommunizmus genus proximuma. De az alapvető különbséget nem könynyű megállapítani. Mi módon és kivel szemben bűnös a Nicolae Ceauşescu által képviselt nemzeti-kommunizmus? Íme, egy kérdés, amelynek nem lenne szabad szónokinak maradnia, ellenkezőleg megérdemelne egy megfontolt és eredményes vitát, hiszen két szempontból is nagyon fontos:
a) a bűnösségnek (amennyiben a német analógia érvényes) ez a vizsgálata hatalmas erkölcsi erő forrása lenne, mindannak lebontása/újjáépítése, amit magunkról tudunk-hiszünk;
b) lehet, hogy a két jelenség között nincs kapcsolat, bebizonyosodhat az is, hogy az analógia logikailag nem áll meg a lábán vagy nem tekinthető legitimnek, akkor pedig magától érthetődően igazolható az ellenkezője: mindenféle felelősség visszautasítása, és a román nacionalizmus felmentése minden vád alól.
Lehet, cikkemet ezzel kellett volna kezdenem, ehelyett az - egyelőre legalábbis - itt fejeződik be. Mert mielőtt megfogalmaznám álláspontomat a csausiszta nacionalizmus erkölcsi bűnösségével kapcsolatban, szeretném felkérni a Provincia munkatársait, szóljanak hozzá a kérdéshez. Rájátszanék egy kicsit erre a provokációra, kijelentve, hogy bármilyen furcsa, még nem történt meg ennek a rendszernek olyan alkalmazott etikai elemzése, amely nemcsak az elvont összefüggéseket tárta volna fel, hanem azokat az összefüggéseket is, amelyek között az egyszerű embernek fizetnie kellett a nemzeti-kommunizmus minden költségét. Hogy ez nem történt meg, az azon a növekvő rokonszenven is lemérhető, amely Nicolae Ceauşescu nevét övezi. Persze, utópisztikus az az elképzelés, hogy néhány betűvető pontosan megfogalmazott álláspontja egyik percről a másikra megváltoztatja majd egy ilyen társadalmi per kimenetelét. Mégis hiszem, hogy ez az elemzés sürgős és fontos a fiatalabb nemzedék akár inteligensebb tagjai számára is, azok számára, akik félrevezetve tévelyegnek az apokaliptikus jóslatok és a haladásról és nemzetről szóló, többé-kévésbé a csausiszta víziókat dicsőítő hozsannák között.

Forditotta: Hadházy Zsuzsa
2000.08.24.

a cikk *.pdf formátumban