Hadházy Zsuzsa
Kolozsvár - a hit és a kétely dilemmája
Tíz évvel ezelőtt, 1990-ben, Silviu Brucan kijelentette: Romániának húsz évre van szüksége ahhoz, hogy meghonosítsa tájain a demokráciát. Ma már mindenki számára világos: Brucan elszámította magát, húsz év kevés ahhoz, hogy Románia demokratikus országgá váljék. Ahogy az a taxisofőr mondta, aki éppen a választások első fordulójának napján kocsikáztatott végig a kánikulától izzó, poros, piszkos kincses város gödrös utcáin: különösen akkor kevés, ha egykori kommunisták, szekusok, besugók, a diktatúra egykori haszonélvezői tartják kezükben a kormányrudat, olyanok akik vagy nem tudják mi a demokrácia, vagy ha tudják, nem akarják meghonosítani.

Szerintem a kérdés nem ilyen egyszerű, de azért érdemes odafigyelni a taxisok véleményére, mert hozzájuk mindig befutnak a hírek, velük mindig el lehet politizálni, és véleményükön nagyjából le lehet mérni egy-egy helység hangulatát. Még olyan körülmények között is, mint amilyenek most, nyolc év óta uralkodnak Kolozsváron, ahol ?hála" a polgármesteri hivatal egyeduralkodójának, olyan adókat és fuvardíjakat vezettek be, amelyek nagyon lecsökkentették a taxit igénybevevők számát. Amikor több mint egy hónappal ezelőtt egy szociológus ismerősömnek elmeséltem a taxisok körében szerzett tapasztalataimat, felcsillant a szeme. Ez már mérvadó, mondta. Ha a taxisoknak ez a véleményük, akkor van remény arra, hogy most valami más következzék.

Esetleg valami jobb.

És persze nem volt egyedül a véleményével. Csak se ő, se a másra, esetleg jobbra várók nem számoltak eléggé néhány dologgal. Azzal például, hogy egy negyven-ötven éve hülyített és politikai analfabétizmusban tartott tömegnek, amelyet ráadásul arra is ráneveltek, hogy a politikai analfabétizmust honpolgári erénynek tartsa, nem elég a választások előtt pár héttel alternatívát teremteni. Egy kicsit több időre volna szüksége ahhoz, hogy megszokja a két dolog közötti választás lehetőségének gondolatát. Mert ennek a tömegnek nincsenek tagjai, ez egyszerűen csak egy homogén tömeg, amelynek évtizedek óta bizonygatják, hogy felsőbbrendű a más kultúrájú, más nyelvet beszélő vagy másfajta munkát végző tömeggel szemben, hogy ezt a felsőbbrendűséget csak az ilyen vagy olyan hatalmasság tudja neki megőrízni és biztosítani, és hogy mindenki más veszélyezteti a felsőbbrendűsége által neki jogosan járó előnyöket. A hatalom megmondja, mit gondoljon, s ő szófogadóan azt is gondolja, hiszen nem hagyták kifejlődni benne az alternatíva igényét. Tehát észre sem veszi az alternatívát. S ha észre venné is, hazaárulásnak tartaná, hogy éljen vele.

Lehet, ennek a tömegnek egy része már megutálta azt a polgármestert, akire most, immár harmadszor szavazott, de nem utálta meg a nagynemzeti ideált, amelyet ő képvisel. Ennek a tömegnek még mindig jobban esik arra gondolnia, hogy pénzét a magyar veszély elhárítására használják fel, az ország, de legalábbis a város idegenektől (tehát ellenségektől!) való megmentésére, mint arra, hogy egyszerűen ellopják a pénzét, s a példával őt is lopásra serkentik. A valóság mit sem számít ennek a tömegnek. Még a látszat sem. Egyedül a beleszuggerált hisztéria élteti, mert ez lehetővé teszi, hogy ne gondolkodjék, ne lásson, ne halljon, feltétel nélkül szolgálja ki annak érdekeit, aki - s ezt akarja ez a tömeg a legkevésbé látni - nevetségessé teszi őt.

Az önmagát pártvezérével együtt minden román nemzeti érzés egyedüli letétményesének és hiteles képviselőjének valló polgármester két mandátumának nyolc éve alatt olyan vérszemet kapott, hogy a végén abban is biztos volt: bármit tehet, megnyeri a választást, mert sikerült a tömeget meggyőznie arról, hogy a város érdekének megvalósítását az ő személyes érdekének megvalósítása biztosítja a legjobban.

Igaza lett.

Bármit tett a nyolc év alatt, megnyerte a választást.

Persze, fordítva is lehetne mondani: épp azért nyerte meg a választást, amit a nyolc év alatt tett. Csakhogy ez a kijelentés a sajátos romániai s ezen belül a még sajátosabb kolozsvári körülmények között hazugság lenne. Gheorghe Funart nem az tette harmadszor is polgármesterré, amit a városért és annak polgáraiért tett, hanem mindenekelőtt az, amit mondott.

A mostani kolozsvári választáson vált igazán nyilvánvalóvá, mennyire tökéletes volt az egypártrendszer, a kommunista diktatúra agymosása. Azok nagyrészénél is sikerrel járt, akik 1989-ben még kiskorúak voltak, és persze azoknál is, akik öt vagy akár húsz-harminc éve telepedtek be a városba. Vagy nem mentek el szavazni, mondván, bárki lesz is a polgármester, nem változik semmi, vagy arra szavaztak, akiről már hallottak, aki esetleg adott nekik egy lakást, s ezért megfeledkeztek arról, hogy a polgármesternek közhivatalnoknak kell lennie és nem politikusnak.

Tagadhatjuk, hogy az előbbieknek némi igazuk is volt? Hiszen nyolc év alatt meggyőződtek arról, hogy a mindenkori központi hatalomnak érdeke fűződik ahhoz, hogy Gheorghe Funar megmaradjon hivatalában, mert ha nem fűződne, már rég félreállíthatta volna. Mindennek ellenére Funar győzelme nem volt olyan felhőtlen, mint eddig. Bebizonyosodott, hogy a magyar veszély, a hazafias szólamok hangoztatása, az ellenfél szégyentelen mocskolása már nem gyakorol akkora vonzerőt a választópolgárra, mint azelőtt. Ötvenhárom százalékos siker sem rátermettséget, sem népszerűséget nem bizonyít, legfeljebb az ellenfélnél jobb kampányolást. Most nem annyira Eckstein-Kovács Péterre gondolok: az RMDSZ kolozsvári jelöltje nem etnikai alapon kampányolt, volt tehát üzenete a románság számára is. Beszéltem olyan románnal is és magyarral is, aki kijelentette: a második fordulóban nem megy el szavazni, mert csak Ecksteinban bízott volna, mint polgármesterben.

A kereszténydemokrata Şerban Rădulescu jelölésekor azonban néhány dolgot nem vettek figyelembe: azt például, hogy a Konvenció már túlságosan lejáratta magát, a szavazópolgárok nem bíznak benne, s ez a bizalmatlanság talán erősebb, mint az, amit Funarral szemben éreznek. És azt, hogy az értelmiséget, amelyet Rădulescu elsősorban képviselt, meglehetősen gyanakodva figyelik a prolettárdiktatúrán és bányászjárásokon ?edződött" tömegek, és hogy egy-egy jelölt ismertté és népszerűvé tételéhez, mint már írtam, nem elég két-három hét.

Talán érdemes lenne mindezt most végiggondolni és nem három év és tíz hónap múlva.


2000.08.24.

a cikk *.pdf formátumban