Al. Cistelecan
Szónoklatok Erdélyért
Jóval a helyhatósági választások láza és az általánosak (előrelátható) dühe előtt majdnem minden párt heves előkészületeket tett az erdélyi terepen. Egyesek közülük önálló programot fogalmaztak és hírdettek meg, vagy patétikusabbak lévén, valóságos nyilatkozatokat harsogtak. Másoknak még volt néhány megfogalmazatlan fejezetük Erdélyhez szóló üzenetükben, ezért a politikai diszkurzus csupán különleges figyelmet szentelt nekik, várva hogy a választási hangulat felforrósodjék és felgyorsuljék a maximális opportunitás pillanatához közeledve. Ez a figyelem, függetlenül attól, hogy terveszerűen kidolgozott volt-e vagy kevésbé rendszerezett bár éppolyan szilárd, a tartományt dícséri, közvetve elismeri önazonosságát vagy legalábbis a homogén önazonosságon belüli másságát. Amennyiben az említett nyilatkozatoknak bármilyen értelme van a közvetlen választási célszerűségen túl, az nem lehet más, mint a provincia sajátosságának érzékelése, még a politikai osztály által is. Az etnikai valamint a vallási sokszínűség (bármennyit is vesztett árnyaltságából az első), néhány mélyebb európai hagyomány és nosztalgia, akárcsak a munka szigorúbb etikája, és egy - a többi vidékhez képest - fejlettebb gazdaság, mind ennek a sajátosságnak népköltészeti bizonyítéka, és elégséges ahhoz, hogy serkentsen egy valamennyire is világos elmét. A politikusoknak akarva, akaratlanul fel kell tünjék, hogy itt egy teljesebb sajátosság és bonyolultabb problémakör létezik, és ez árnyaltabb kezelési, ha nem éppen megoldási módot igényel.

Rendszerint azonban az Erdélynek szóló üzenetek, abból a bevallott vagy nem bevallott előfeltevésből kiindulva, hogy léteznek bizonyos provinciális ismertetőjegyek, vagy legalábbis, hogy a helyi kérdéskörök a hasonlóságig redundánsak, nem arra törekednek, hogy erősítsék ezeket a sajátosságokat, hanem hogy megsemmisítsék őket. Másrészt, az Erdélyért folyó szónoki ?csata" mintegy elismeri az itteni szavazás különleges méltóságát, amelynek nemessége - ha nem is nyilvánvalóan - inkább a ?racionális" ítélőképességből, mintsem a más vidékekre jellemző misztikus és zsigeri azonosulásból fakad. Aki Erdélyben nyer, még ha Romániában veszít is, legalább azzal az illuzióval vigasztalhatja magát, hogy a legeurópaibb román tartomány választottja. Így vagy úgy, de szégyen és megrázkodtatás, hogy nyerjél Romániában és veszítsél Erdélyben. Azt az ostoba érzést ébreszti ez fel, hogy nem vagy az emancipáltabb választók kegyében, azokéban akiknek opciói, még ha bizonytalanok is, Nyugathoz kötődnek. Erdély választási bombázása azonban szigorúan presztizsháború, semmiképpen sem meghatározó a győzelemre nézve, mert azt máshonnan biztosítják. De éppen, mert presztizsháború, retorikailag kegyetlenebb.
Erdélynek valóban sok retorikára van szüksége. És feltétlenül egy szívvel-lélekkel megfogalmazottra, mélabúsra és exaltáltra, hízelgőre és együttérzőre egyszerre. Minél kevesebb jut Erdélynek a bukaresti újraelosztás után a költségvetés beruházási alapjából, annál meggyőzőbbnek kell lennie ennek a retorikának. Rossznyelvek szerint a fővárosban ?csupán" a beruházások háromnegyede marad, a maradék negyedet nagylelkűen szétosztják az ország többi részében. A retorika tehát kárpotlás azokért a gazdasági károkért, amiket a beruházások mértéke, az adók nagyságrendje és azoknak a központi költségvetés által való begyűjtése, az egyenlőtlen újraelosztás elképzelhetetlen kritériumai okoznak. Nyilvánvaló, hogy ilyen alapon lehetetlen megvalósítani egy gazdasági felemelkedési programot, és hogy a retorikának más problémák felé kell irányítania az erdélyiek figyelmét. A legkézenfekvőbb elképzelés a nemzeti emancipáció folyamatának folytatása, állandóan ébren tartva az erdélyiekben a fenyegetettség érzését, de közvetve azt a gondolatot is, hogy ők még nem emancipálódtak nemzeti szempontból, vagy ha igen, olyan törékeny ez az emancipáció, hogy abban a veszélyben forognak, az államiság szempontjából a középkorba hanyatlanak vissza. A sérelmek felmelegítése a nacionalista tűznél, ami különösen hatékony, ha magyar szalmát használnak, a román politikus királyi útja, amelyet a csalhatatlanság bizonyosságának köveivel raktak ki. A választási eredmények néhány fontos vonása azonban azt mutatja, hogy a választók már nem akarnak ott maradni, ahova a politikusok helyezik őket, és hogy már nem fogadják el a XIX. század mentális alkotmánya szerinti besorolásukat etnikai lágerekbe. A szebeni német ?provokáció" és a marosvásárhelyi etnikai szavazás átváltozása nyilvánvalóvá tették az adott közösségek hajlamát és képességét, hogy - pragmatikusabban vagy idealistábban - elszakítsa a törzsi opciók köldökzsinorát. A tartomány néhány számottevő központjában az elektorátusnak egy évszázad előnye van a politikusokhoz képest, mivel a közösség a lehető legpragmatikusabb módon fogalmazta meg érdekeit, és ?egyéni" módon akarja őket megvalósítani. A szebeni példa valószínűleg meghatározó lesz, és kiinduló pontul szolgálhat a helyi és az általános politikai érdekek különválasztásához. Ha Szeben ?német oltalom" alá kerül, egy ilyen kaland biztosan más helységeket is vonz majd. Egy ilyen kihívó és kétségbeesett megoldás sikere már önmagában is letörné a nacionalizmus szarvait, főleg miután bebizonyosodna, hogy Szeben továbbra is Romániában marad.

Természetesen az Erdélyért való szónoklatok nem egyformák, és bár valamilyen monotonia jellemzi őket, mindenik más politikai mentalitás és vízió eredménye. De nagyvonalakban, mellőzve az árnyalatokat, két csoportba sorolhatók. Először: a visszamaradottság diszkurzusa, amelyet a múlt század irredentizmusa és ideológiája táplál, és amelyet minduntalan megújít részben a félelemipar, részben pedig a sok találékony provokáció-műhely. Ez a diszkurzusfajta, amely románul és magyarul, nagyjából egyforma vehemenciával szól, a választók érzelmeire és zsigereire hat, lobbanékonyságában bízik. Románul állami szintű félelmet fejez ki, és különböző, de leginkább Nyugaton szőtt románellenes összeesküvésekre hivatkozik. Magyarul állandóan és szenvedélyesen a ?népirtás" tragédiáját zengi. Ezen a diszkurszív tipológián akarnak felemelkedni a tartomány megmentői és megváltói, akik addig mentik és váltják azt meg, amíg mindenestől elássák. A visszamaradottság szónoklat nem a valósággal, hanem fantomokkal dolgozik, és megpróbál szuggesztióval és pánikkal választókat szerezni magának. Ennek a típusú szónoklatnak az ideje hanyatlóban van, retorikájából bőségesen vagy mértékletesebben táplálkozik a PRM éppúgy, mint a PDSR és a PUNR, illetve újabban az UFD. S mindnyájuk visszhangja az RMDSZ úgynevezett "radikális szárnya".

A második típusú diszkurzus a demokratikus aggiornamento, amelyben egymás hegyén-hátán szoronganak a szociáldemokrata, a liberális és a keresztény pártok (szárnyak), amelyek elsajátítottak néhány európai jelmondatot, s most azokat próbálják ragozni a román mondattan szabályai szerint. Ez általános-európaias diszkurzus, amelyből azonban hiányzik a lényeg: a pragmatizmus. Talán éppen a pragmatikus diszkurzus az, amelyet a tartomány egyre türelmetlenebbül vár, abban a reményben, hogy az a valóságból kiindulva és a történelem jelenidejében építkezik majd, és nem forog majd felelőtlenül vonzó jelszavak körül, függetlenül attól, hogy azok retro- vagy avangard típusúak.

Forditotta: Hadházy Zsuzsa
2000.05.29.

a cikk *.pdf formátumban