MOLNÁR Gusztáv
Oximoron
 
Az oximoron kifejezés alatt egy olyan jelzőt kell érteni, amely láthatóan ellentmond ama szó értelmének, amelyhez kapcsolódik. A gnosztikusok ennek megfelelően beszéltek sötét fényről, az alkimisták pedig fekete napról.” (Jorge Luis Borges)

Minden olyan próbálkozás, amely Erdélyt nemzeti alapon próbálja definiálni: oximoron. Nem „fából vaskarika”, mint magyarító lendületemben egy pillanatig hittem, mert az a lehetetlen, megvalósíthatatlan dolog plasztikus metaforája. Az oximoron nagyon is létező valami. Csak éppen torz és természetellenes, ezért lengi körül a valószerűtlenség aurája. A „nemzeti transzilvanizmus”, az erdélyi szellem mint csak az egyik vagy csak a másik nemzeti szellemiség helyi, regionális változata, illetve ami ezekkel a legtöbb esetben együttjár: a „román” vagy a „magyar” Erdély ideológiája és politikája, legalább 1848 óta létezik, és mind magyar, mind pedig román részről az első világháború előestéjétől a második világháború végéig volt a politikai és a szellemi elitek erdélyi politikájának és Erdélyre vonatkozó diskurzusának virulens módon uralkodó irányzata. E felfogásban a „magyar” és a „román” epitethon az erdélyi provincia állami „hovatartozásának” megjelölésén túl egy kizárólagos, csak magyar vagy csak román „lényeget” vagy „történelmi szubsztanciát” is kifejez. Ezzel a kényelmes alapelvvel nagyon jól meg lehetett indokolni akár a nemzeti kizárólagosság leplezetlenül diktatorikus politikáját, akár – ha a körülmények éppen úgy kívánták – az idegen jövevényeknek tekintett kisebbségekkel szemben tanúsított leereszkedő engedékenységet…

A „magyar” Erdély ideológiáját a második világháború totális nemzeti katasztrófája, a magyar kommunizmus 1948-as hatalomra kerülésétől 1988-as bukásáig tartó internacionalizmusa, a demokratikus közkultúrának a nyilvánosságban érvényesülő szabályai, a nyugati integráció politikai, katonai, gazdasági és kulturális téren egyaránt valóságos, ténylegesen működő folyamata, végül, de nem utolsó sorban a demográfiai arányok tudatosítása végérvényesen elsodorta. A „román” Erdély ideológiája – a fentebb körülhatárolt értelemben – ma már szintén nem tekinthető kizárólagosnak, de a politikai és szellemi elitek jelentős része még mindig irányadónak tekinti. Az a tény, hogy Al. Cistelecan szerkesztőtársam fontosnak tartotta Noica 1940-es szövegének a Provinciában való újraközlését – bár biztos vagyok benne, hogy nem ért egyet annak üzenetével –, arra utal, hogy az Erdélyt „Románia Poroszországá”-nak tekintő felfogás, amely Erdély román összetevőjét egyértelműen autoritárius formában definiálja, a nem román komponensekről pedig mégcsak tudomást sem vesz, a román kultúrán belül máig megőrizte relevanciáját.

Az erdélyiség az én felfogásomban per definitionem nemzetekfölötti, pontosabban nemzetek közötti, ami azt jelenti, hogy közéleti szinten csak annyi a realitása, amennyi az erdélyi lakosság különböző nemzeti és politikai komponenseinek explicit konszenzusában kifejezésre juthat belőle. Ennek az erdélyiségnek volt egy viszonylag jól működő, de mind társadalmi, mind pedig nemzeti értelemben túlságosan szűk keretek között mozgó prenacionális (a szó modern értelmében vett nemzetek megjelenését megelőző) szakasza, amelyet a nemzeti diskurzusok és politikák Erdélyben is diadalmaskodó, az erdélyiséget a felismerhetetlenségig eltorzító kizárólagossága követett, és amelyet most, a posztnacionális korszak küszöbén az erdélyi lakosság többsége által elfogadható formában újjá lehet, sőt újjá kell teremteni.

Amennyiben komolyan gondoljuk a közös erdélyi nyilvánosságnak a kialakítását, úgy gondolom, feltétlenül szembesülnünk kell mind a „román”, mind pedig a „magyar” Erdély ideológiáival, hogy dekonstruálva és megfelelően értelmezve azokat, szót tudjunk érteni egymással, és képesek legyünk azoknak a közös értékeknek és céloknak a megfogalmazására, amelyeket valamennyien vállalhatunk.

E cikk arra kíván rámutatni, hogy eddig sem az erdélyi, sem a magyarországi kulturális és politikai elit nem tartotta szükségesnek a „magyar Erdély”-koncepcióval mint a sajátjával való szembesülést, és – ami ebből logikusan következik – az erdélyi románok rendi, majd polgári alapon követelt egyenrangúságának megtagadása miatti morális felelősségvállalást. Az a tény, hogy egy, a történelem által visszavonhatatlanul elsodort hagyományról van itt szó, amelyhez „nekünk” immár semmi közünk, nem mentesít a szembesülés kötelessége alól. Csak addig és annyiban van közünk hozzá, ameddig és amennyiben vállaljuk azt, hogy magyarok vagyunk.

Pontosan ennek a vállalásnak a jegyében kell szembesülnünk mind a magyar szupremácia Erdélyre kivetített állampolitikai tradíciójával mint a saját múltunkkal, mind a „magyar Erdély” felfogásának egy különös – kisebbségi, éppenséggel a hatalomnélküliség által legitimált – válfajával, amelyet jelen számunkban Makkai Sándor Magunk revíziója című, 1998-ban Csíkszeredában újraközölt művéből vett néhány jellemző részlettel illusztrálunk. Ez a koncepció Erdélyen belül egy külön kisebbségi magyar társadalmat tételez, és a többségi nacionalizmusnak köszönhetően, mintegy annak védőszárnyai alatt megbújva tudott máig megmaradni mint kulturálisan és politaikailag egyaránt releváns ideológia.

Mi volt tehát a „magyar Erdély” e században számos változatban megjelenő és ható hitének és ideológiájának legfőbb jellemvonása? Nos, bármilyen kellemetlen is ez, meg kell állapítanunk, hogy nem a románellenesség, vagy a kultúrfölény örökös és alaptalan hangoztatása, vagy bármilyen más „egyenes” korlátoltság és ostobaság, hanem két még ezeknél is kellemetlenebb rossz tulajdonságunk: egyfelől a következetlenség és az állhatatlanság, másfelől a realitásérzék teljes hiánya…

*

Az alábbiakban két kiragadott példával szeretném illusztrálni, hogyan sikerült a két háború közötti magyar politikai és szellemi élet néhány kiválóságának az erdélyiség gondolatát megfosztania hitelétől. Ezek a példák azt bizonyítják, hogy valahányszor birtokon belül voltunk, semmibe vettük az erdélyiség legelemibb követelményeit, hogy aztán patetikus mozdulatokkal a transzilvanizmus mentőövébe kapaszkodjunk, amikor csatát vesztettünk.

Az ősi erdélyi nemesi családból származó Bethlen István gróf, a két háború közötti magyarországi politika legnagyobb formátumú egyénisége volt. 1921 és ’31 között magyar miniszterelnök, később is Horthy legbensőbb köréhez tartozik, a náciellenes és nyugatbarát politikai irányzatok vezéralakja, 1944-ben a Gestapo elől bujkál, hogy végül a Szovjetunióba hurcolják el. Ott is hal meg, valamikor a negyvenes évek végén.1 Bethlen 1913-ban az alábbi érvekkel utasította el a magyar választójog akkor már régóta esedékes reformját: „Semmiféle olyan választójogi törvényt el nem fogadhatunk, amely Erdélynek egyetlenegy ma magyar vármegyéjét2 oláh kézre adja át. Semmiféle választójogi törvényt el nem fogadhatunk mindaddig, amíg teljes apodiktikus bizonyságot nem szereztünk magunknak arról, hogy vármegyéinkben a magyarság vezető szerepe (...) kétségessé nem tétetik. Törhetetlenül ragaszkodunk erdélyi magyarságunk mai nemzeti birtokállományához, és azt semmiféle teóriának, semmiféle párttaktikának, semmiféle érdeknek, semmiféle akaratnak, bárhonnan jönne, fel nem áldozzuk. Ez létérdekünk. (...) És ehhez ragaszkodnunk szent jogunk, melyet jogfosztás nélkül senki tőlünk el nem vehet, csak durva erőszak útján. Ez történelmi jogunk, mert apáink az [1848-as] uniótörvényt (...) azon hitben, azon feltevésben alkották meg (...), hogy az egyesülésből erdélyi magyarságunk is erősséget nyerend, és nem lesz kiszolgáltatva azoknak a veszélyeknek, melyek elkerülése végett mondottak le arról, hogy ügyeik intézését kezükben tartsák.” Néhány lappal odébb Bethlen ugyanezt frappánsabban, axiómaszerűen is megfogalmazza: „a formai teljes jogegység nem nagyobb érdek, mint az államegység”.3

Miután a magyar „államegység” 1918 végén felbomlott, immár Bethlen felfogásában is előtérbe kerülhetett az erdélyi jogegyenlőség eszméje. Természetesen nem Románián, hanem a „keleti Svájc”-ként elképzelt független Erdélyen belül. „Erdély területén – mondotta Bethlen István a londoni Királyi Külügyi Társaságban (Royal Foreign Affairs Society) 1933. novemberében megtartott előadásában – az ott lakó három nemzet, ti. a román, a magyar és a szász testvériesen osztozkodna az állami hatalomban, a saját népe által lakott területen pedig helyi nemzeti önkormányzattal bírna.” Erdélyről, mint „az érdekelt nemzetek teljes egyenjogúságát” biztosítani hivatott „keleti Svájc”-ról – tette hozzá sokat sejtetően Bethlen – „a magyar parlamentben, amelynek 1901 óta voltam tagja, Maniutól és Vajdától hallottam a legszebb előadásokat, azoktól, akik ma Romániában Erdélyt képviselik”.4

Bethlen István alapvetően irreális és súlyos szemléletbeli korlátokkal terhelt álláspontjának részletesebb taglalásától itt eltekintve, e helyt csak egyetlen megjegyzésre szorítkoznék. Bethlen, Maniu és Vajda, mint „Erdély szülöttei”, bizonyára őszintén meg voltak győződve arról, hogy a „keleti Svájc” modellje sokkal jobb megoldás, mintha Erdély kizárólag a másik fél birtokában volna. De sohasem hitték, hogy az a legjobb és a legigazságosabb megoldás. Értékrendjükben megkérdőjelezhetetlenül a „magyar”, illetve a „román” Erdély foglalta el a fő helyet.

Második példám az erdélyi következetlenség illusztrálására Makkai Sándor, a két háború közötti korszak sikeres írója, az „erdélyi gondolat” nagy hatású ideológusa, erdélyi református püspök, akit vidéki egyházlátogatásai során nagyon sokszor az egykori „nagyságos fejedelmek”-nek kijáró tisztelettel, sőt rajongással öveztek. A húszas évek legelején Reményik Sándorral és Áprily Lajossal közösen nagy lelkesedéssel állt ki az akkor megszülető erdélyi magyar irodalom létjogosultsága mellett, amit a korabeli budapesti konzervatív körök – a nemzeti egység megbontásának vádját hangoztatva – kétségbe vontak. Az erdélyi szellem című, 1925-ös írásában Makkai már valamelyest módosítja álláspontját: leszögezi, hogy az adott helyzetben az erdélyi magyaroknak szükségük van ugyan „az erdélyi öntudatra és az erdélyi hagyományok intenzív birtoklására”, de – legalább is magyar vonatkozásban – „külön erdélyiségről”, az erélyi magyar szellem „külön mivoltáról, sajátosságáról szó sem lehet abban az értelemben, hogy a magyar fajon és nemzeten kívül, attól lényegében idegen valóság lehetne”.5

Az 1931-ben megjelent Magunk revíziója c. kötet, mint az e számunkban is közölt részletekből is látható, már csak „magyar egység”-ről, „kisebbségi nemzetpolitiká”-ról beszél, amelyet, minthogy a kisebbség semmiféle „földi impériummal” nem rendelkezik, a lelki és erkölcsi alapokon álló nemzeti öncélúság és önszerveződés érvényesítésével lehet megvalósítani. (Az „erdélyi” jelzőt a kötetben még csak leírja néhányszor, de azt, hogy „Erdély”, egyetlen egyszer sem!) Makkai 1936-ban levonja álláspontja konzekvenciáit, és Magyarországra költözik. Nyilván megértette, hogy a nemzeti öncélúság mégiscsak a földön, vagy az ugyancsak általa használt pontosabb kifejezéssel élve, a „nemzeti impérium által támogatva és védelmezve” valósítható meg.6

Érdekes, de távolról sem véletlen analógia, hogy ezt a nemzeti impériumot, vagyis a „minden álparlamentarizmusnak, pártharcnak és pártérdeknek, egyszóval a »politizálásnak« véget vető”7, új típusú magyar nemzeti állam berendezkedését és feladatait Makkai a Noica erdélyi szellemről szóló előadásában foglaltakhoz egészen hasonló módon képzeli el. Sajnos nemcsak holmi „közönséges” autoritarizmusok egybeeséséről van itt szó, hanem jóval mélyebb gyökerű affinitásról: Makkai egy 1940. augusztusában megjelent tanulmányában leplezetlen szimpátiával ír a Vasgárdáról. „Ez a mozgalom – írja –, melyben a román egyházak lelkészségének legjobbjai vettek részt Zelea Codreanu körül, a néphez tért vissza, a román néplélekhez, éspedig annak misztikus, vallásos gyökeréhez, s abból táplálkozó nemzeti hivatástudatot akart ébreszteni és felerősíteni benne, azzal a céllal, hogy a román nép, erkölcsileg is megújulva, maga vegye kezébe sorsa intézését, s önmagára ismerve, alakítsa ki sajátos, öncélú állami és nemzeti jövendőjét.”8

1942-ben, amikor Magyarország 14 és félmillió lakosából 22,5% volt nemzetiségi9 (ebből 7,5%, azaz több mint egy millió román), Makkai, „a keresztyén magatartás tisztaságára, nyíltságára, becsületességére és önzetlenségére” gondolva kijelentette, hogy „örökre szakítanunk kell a »kisebbségi kategória« fájdalmasan megtapasztalt, az emberi méltóságot megalázó merényletével, a másod, harmad és tizedrangú emberré süllyesztés módszerével”. Nem, Magyarországon nem lehetnek kisebbségek, csak „nemzetiségek”, akik tudatában vannak annak, hogy „emberhez méltó életet itt ők is csak magyar vezetés, irányítás és nevelés mellett élhetnek”. Igaz, hogy „egyetlen nemzetiség külön, kollektív létérdekét sem ismerhetjük el”, de a „nemzetiségi egyén a magyar nemzeti sorsközösség mindenben teljes jogú tagjává lehet”. Természetesen erőszakkal senkit sem fognak erre kényszeríteni. Amennyiben vannak olyanok, akiknek az önkéntes beolvadás lelkiismereti problémát okoz, „nincs más hátra, mint hogy elváljanak és eltávozzanak az országból”. Ami a nemzetiségek „tömegeit, népi rétegeit” illeti, azok „másnyelvűek és sajátos életmódúak” maradhatnak. Csak éppen nemzeti öntudatuk, saját nemzeti elitjük nem lehet. Így fogja Makkai Sándor víziója szerint „a magyar nemzeti állam megelégedett és békességes egységben, minden kényszernél sokkal maradandóbban összetartani minden tagját és népét”.10

1944 nyarán papírra vetett kéziratos szellemi önéletrajzában Makkai a következőket írta a transzszilvanizmussal kapcsolatos álláspontjáról: „Még 1925-ben amellett foglaltam állást, hogy a magyarság szempontjából külön erdélyiség, erdélyi szellem nincs. (...) Az értékekben megnyilvánuló örök magyarsághoz való erdélyi hűséget hirdettem, ez volt az én »transzszilvanizmusom« értelme. (...) Olyan politikai értelmű transzszilvanizmusban, mely a három erdélyi népnek, a románnak, magyarnak és szásznak erdélyi akaratból létesülő külön állammá egyesülését remélte s próbálta előkészíteni, s amilyen legalább egy időben például a Kós Károlyé is volt, sohasem hittem. Ismertem Bethlen Istvánnak angliai előadásaiban körvonalazott elgondolását egy külön Erdélyről, azonban ennek meggyőződésem szerint az ő elgondolásában csakis a magyarság szellemi s majd politikai fölényét biztosítani hivatott átmeneti értelme volt.”11

Pár hónappal később, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy az Észak-Erdély fölötti magyar uralom nem tartható fenn tovább, és Debrecenben, ahol élt, a szovjetek jóváhagyásával megalakult az ideiglenes magyar kormány, Makkai kidolgozza az Erdély mint önálló állam című tervezetét. Ebben többek között az alábbiakat olvashatjuk: „Erdély államformája a köztársaság lenne, melynek élén az évenként választandó elnök áll, éspedig sorrend szerint a román, magyar, német népből választva. Az elnök mellett két alelnök lenne, a másik két népből választva. Az elnökség a köztársasági tanáccsal együtt kormányozza az államot. A köztársasági tanács tagjai mint reszortminiszterek működnek. Az államon belül az egyes népek számára területi autonómiák alakíttatnak.”12 Mint afféle „realista” keresztyén, a függetlenséget egészen biztosan nem úgy képzelte el, mint Kós Károly, azaz „erdélyi akaratból”, hanem a bécsi döntés analógiájára. Kós erdélyiségét ő „tulajdonképpen egy hit”-nek tekintette, amelyet egyik korábbi cikkében az Írás szavaival a következőképpen jellemzett: „Reménylett dolgoknak valósága és a nem látottakról való meggyő ződés.” Makkai pszeudo-keresztyén perspektívájából erről a „tulajdonképpeni hit”-ről, amely az embernek a létezővel szembeni eredendő szabadságára épít, csak azt lehet mondani, amit ő mondott 1937-ben: „időileg önámításnak látszik”.13

*

Bocskai István, az „erdélyi szellem” később jelképpé magasztosult alakja, egyik 1600. januárjában a Bihar megyei Szentjobb várában kelt levelében Báthory István lengyel királyt idézi, aki mint Erdély fejedelme, igencsak jól megismerhette „az erdélyiek erkölcseit és természetét”. „Ha erdélyi emberrel beszélsz – mondotta Báthory egyik hűséges emberének – mindig gondolj rá, hogy erdélyivel van dolgod.”14 Persze ott, hol „a Szamár néhanap egy szerencsétlen ország”, mely fölött három-négy király veszekszik, s nem lehet soha tudni, ki lesz az köztük, ki végül is „elköti a csacsit”15, nem alakulhatott ki a rendíthetetlen elvhűség tradíciója. Később, amikor már csak két „lator” maradt a ringben, úgy tűnik, még nehezebb lett következetesnek maradni. Most, hogy immár senki sem próbálhatja meg kívülről elragadni, talán van rá némi esély, hogy Erdély végre a maga gazdája legyen. Ennek azonban elengedhetetlen előfeltétele, hogy ne a nemzeti „szellemek” és politikák kizárólagos logikája érvényesüljön a „provincia” közéletében, hanem a világosan és mindenki számára érthetően meghatározható erdélyiség konszenzusos logikája.

1 Életéről és politikai pályafutásáról lásd Romsics Ignác: Bethlen István. Politikai életrajz, Budapest, 1991.
2 „Magyar vármegye” alatt itt természetesen nem magyar többségű megye, hanem a románok számára hátrányos speciális erdélyi választójogi törvény miatt kialakított többségi magyar politikai képviselet értendő.
3 Bethlen István: A választójog reformja és Erdély (1913), in: Válogatott politikai írások és beszédek, szerk. Romsics Ignác, Budapest, 2000, 34;41.
4 Bethlen István: Az erdélyi kérdés (1933), in: Válogatott politikai írások és beszédek, 311; 314.
5 Makkai Sándor: Az erdélyi szellem (1925), in: Az élet kérdezett. Tanulmányok, I., Budapest, 1935, 78-79.
6 Makkai repatriálásáról és a kisebbségi helyzet politikai és erkölcsi lehetetlenségéről szóló 1936-os tanulmánya által kiváltott vitáról lásd: Nem lehet. A kisebbségi sors vitája. Válogatta Cseke Péter és Molnár Gusztáv, Budapest, 1989.
7 Makkai Sándor: Tudománnyal és fegyverrel (Arte et Marte). A nemzetnevelés terve, Budapest, 1939, 10.
8 Makkai Sándor: Erdély társadalma, in: Erdély, a Magyar Történelmi Társulat kiadványa, Budapest, 1940, 266.
9 Vö.: Magyarország területi gyarapodása. 1938-1941, in: Köztes-Európa. 1763-1993. Térképgyűjtemény. Összeállította Pándi Lajos, Budapest, 1995, 486-487.
10 Makkai Sándor: A nemzetiségi kérdés szabályozásának lelki feltételei, Láthatár, 1942/10, 227-228.
11 Makkai Sándor: Szolgálatom. Kiadatlan kézirat, 74.
12 Makkai Sándor: Erdély mint önálló állam. Kiadatlan kézirat, 3.
13 Makkai Sándor: Kós Károly, Magyar Út, 1937/15.
14 Bocskai István: Levelek. Szerk. Benda Kálmán, Európa–Kriterion, 1992, 70.
15 La Fontaine: A tolvajok és a szamár (Les Voleurs et l’Ane). Rónay György fordítása.

2000.10.09.

a cikk *.pdf formátumban