MAKKAI Sándor
Magunk revíziója
 
Az erdélyi magyarságnak a magyar örökségben gyökerező és azon felépülő, de önálló szellemi életet kell kifejlesztenie, amely öntudatosan keresi és munkálja az egyetemesen emberi értékeket.



Hogy ez mekkora erőfeszítést és micsoda feladatot jelent, azt láthatjuk a magunk életének összehasonlításából a magyarországi magyar és a romániai román kultúrélettel.



A helyzetre és a lehetőségekre nézve döntő különbség az, hogy ezek a kultúrák a saját országuk és államuk keretei közt a nemzeti impérium által támogatva és védelmezve, az anyagi, jogi és intézményes erők olyan fegyvertárával rendelkezhetnek, melyből nekünk úgyszólván semmink sincs. Ma még természetesnek látszik, hogy egy ország a kisebbségi kultúrát leggfeljebb eltűri és élni hagyja, de nem találja érdekének, hogy különösebb védelemben, támogatásban részesítse, főleg sajátosan nemzeti vonatkozásaiban.



Az a tény, amely a mi kisebbségi magyar öntudatunkat meghatározza, annak a realitásnak minden oldaláról való komoly végiggondolása és számbavétele, hogy mi semmiféle földi impériummal nem rendelkezünk. Ez azt jelenti, hogy sajátos életünkből csak annyit valósíthatunk meg, amennyit minden külső segítség nélkül a magunk erejéből meg tudunk valósítani. (...)



Mindannyian mélyen érezzük és tudjuk, hogy az erdélyi magyar kisebbség élete a társadalmi megszervezkedésen fordul életre vagy halálra. Ez a döntő kérdés, voltaképpen az egyetlen nagy kérdés, melynek megoldása reánk vár, mivel a társadalmi megszervezkedés magába foglalja és önmagából természetesen sugározza ki az összes létkérdések: a gazdasági és kulturális problémák megoldását is.



Mindenki tudja, hogy a szervezettség egységet jelent. De kevesen és nehezen akarják belátni, hogy az egység nem jelszó, még kevésbé bálvány, mely körül ünnepi táncokat kell lejteni. Az egység szervezett életet, organikus munkaközösséget jelent egyetlen célnak: a nemzeti érték önfenntartásának szolgálatában. (...)



A nagy társadalmi teendő tehát, mely az életölő előítéleteket elpusztítja, – a magyar egységnek társadalmi megszervezése. A magyar népnek, amely csak tömeg, élő orgánummá szervezése, melyben minden réteg egymásért és egymás által él. E szervezésnek az önerő kifejlesztése a célja, amelyből a kisebbségi nemzet anyagi és szellemi egzisztenciájának biztosítása következik. Újra hangsúlyozom, hogy ez az egység nem jelent színtelen egyformaságot, hanem különféle feladatok és foglalkozások egymással tervszerűen összekapcsolt, az organizmus minden atomját a maga helyén és a maga értéke szerint érvényre juttató harmóniát. (...)



A társadalmi megszervezésnek a lelki egység nagy parancsa mellett van egy másik, igen fontos kérdése, és ez a társadalmi szervezet önfenntartásának problémája.



A romániai magyar kisebbség lélekszámát másfélmillióra becsülve, – alapigazságul kell tekintenünk és meggyőződéssé kell tennünk, hogy másfélmillió embernek van és kell hogy legyen önereje arra, hogy minden anyagi és szellemi szükségletéről önkörében tudjon gondoskodni.



Az a hitem, hogy a magyarságnak végre is minden formációjában vannak képviselői, akikben megbízik és akiknek a szavára hallgat.



Ezeknek egy – minden előítéletet félretevő – összejövetelére, tanácskozására és összefogására lenne szükség, hogy mindenekelőtt egy komoly számotvetés a feladatokkal s a lehetőségek és teendők öntudatosítása, egyszóval az önfenntartás programja kialakulhasson. Ha ez sikerülne, a meggyőzés és megnyerés propagandája vehetné kezdetét.



Meggyőződésem szerint – a program és a propaganda minőségének titka az, ami a megszerveződés sikerét eldönthetné.



Ilyenféle alapvető kérdéseket kellene tisztáznunk:



Miféle közintézményekre és milyen közös alakulatokra van feltétlenül szükségünk gazdasági és szellemi téren?



Mi az, ami ebből megvan? Mi az, ami van, de nem felel meg a szükségleteknek s vagy átalakítandó, vagy megszüntetendő?



Melyek azok a társadalmi akciók, amelyeket közös támogatással fenn kell tartanunk? Hogyan lehetne biztosítani a számbavevés, nyilvántartás, ellenőrzés, támogatás szervezett formáját?



Mibe kerül mindez? Mi jut minderre, ha az erőket ismerjük? Hogy lehet ezt a terhet progresszíve elosztani? Milyen eszközökkel lehet biztosítani?



Miféle egzisztenciális következményei lesznek ennek a szervezettségnek?



Ezek és ezekhez hasonlók a magyar kisebbségi nemzetpolitika alapvető kérdései. (...)



Az életösztön fuldokolva sikolt egy fórumért, amely védelmet nyújt, amely igazságosan ítél, amely a kötelezettségeket megállapítja, és amely a maga erkölcsi tekintélyével lesújt és felemel.



Egy öntudatos és élni akaró közösség enélkül meg nem maradhat, s ha ennek megalkotására magát képtelennek tartja: kimondta önmaga felett a halálos ítéletet!



Magunk revíziója (1931). Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 1998, 77-78; 82; 100; 103-104; 108-110.

2000.10.07.

a cikk *.pdf formátumban