Mircea ZACIU
Erdély jelentései a román irodalomban
 
(...)
Osztatlan elismerésben részesült az a kirobbanó energia, amelyet ez a román tartomány hoz magával a nemzet szellemi körforgásába az Erdélyi Iskolától kezdve, de megtermékenyít olyan irodalmi fejezeteket is, mint a költészet vagy a regényírás; ösztönzi az epikát, a társadalmiságot, a nemzetiséget és az etikát, e döntően fontos kategóriáit egy fiatal irodalomnak, amelyet gyakran kísértenek távoli délibábok az európai ritmusokba való beilleszkedés címszava alatt. A "hagyomány" és "modernizmus" között különböző korszakokban, különböző főszereplőkkel zajló, de lényegében ugyanazon harcban Erdély számára a Hagyomány hűbérbirtokának szerepét tartották fenn, egy hosszú életű előítélet miatt. Ez az esztétikai konzervativizmust és az erdélyiek "új"-jal szembeni kalofil ellenállását akarta bizonyítani. Különös módon, ezen tartomány értékei mégis mindig időszerűek maradnak, néha pedig nagyon korszerűek, míg más, tüntetően modern értékek nem álltak ellen az idő vasfogának. Tán nem eléggé "korszerű" Codru-Drăguşanu vagy Budai-Deleanu? Nem bolygatják meg továbbra is az olvasók lelkiismeretét Goga csak látszólag régimódi versei? Ki más, mint Liviu Rebreanu és Lucian Blaga forradalmasították közvetlenül az első világháború utáni években a román regényírást és lírai költészetet?

De a jelentések, amelyeket Erdély a nemzet elméjében hordoz, messze túlhaladják a szigorúan esztétikus köröket.

Erdély hosszú ideig, a régebbi kultúránkban a románság egy ágát jelentette, így érzékelték és nevezték a krónikások és első történészeink. Ugyanazon törzs ágai voltak a románok mind, szétszóródva Máramarosban, Erdélyben, Moldvában, "şi toţi de la Râm se trag" ("és mind Rómától származnak"), mondta Grigore Ureche. Nem csak közös keletkezésük, hanem hitük [Varlaam] révén is összetartozva, vagy a történelmi mozgások szinkronizmusa révén - "egyszer lenyergelve", mondja Miron Costin - az ugyanazon területeken való élet folytonossága révén, "megszakítás nélkül" Dákiában élve, ahogy oly szépen kimondja a kedves Cantemir fejedelem. "Ezek mind egy kútból eredtek és folytak" - érvelt Constantin Cantacuzino asztalnok, és ugyanő tette ezt a megjegyzést az erdélyi románokról - "akik még ősibbek", ami jelzi az elsődleges fontosságot, amelyet a XVIII. század tudósai adtak Erdélynek. A nemzet kialakulásának országa, a honfoglalók földje, a nemzeti hitelességé, a számbeli fölényé (amit Samuil Micu mutatott ki), egy ág, amely sohasem vált el a nemzet nagy törzsétől, vagy esetleg ő maga a törzs. A honfoglalóktól kezdve késő időkig, akadályokon, a Kárpátok havas csúcsain, az időleges vámokon át, folyamatos közlekedás kötötte össze az összes tartományt egy eszményi egészbe, már a politikai egész megvalósítása előtt. Az eszme a XIX. század sok írójának munkáiban fellelhető, de legtisztábban talán Mihail Kogălniceanu fogalmazta meg egy 1886-ban elhangzott beszédében: "Évszázadok óta a románok folyamatosan közlekedtek a Kárpátok mindkét oldala közt. Ez a közlekedés sohasem szakadt meg. A román eszme mindenkor lelkesítette azokat, akik hozzánk jöttek és azokat, akik hozzájuk mentek."

Nem meglepő hát, hogy a korszerű román nemzet kialakulásával párhuzamosan, ennek irodalma Erdélyhez fordul, hogy erőit a nemzeti egység egyazon zászlaja alá tömörítse. Erdély nemcsak a román nép bölcsője most. A kultúra bölcsője is: északi részében készítették el az első egyházi szövegfordításokat, innen jelezték először a népköltészet kincseit.
(...)

Innen származnak az első nyomtatványok; Coresi nyelvében felismerjük a barcasági nyelv tövére oltott havasalföldi beszéd kovászát, harmonikus egyesülése egy szétszórt, de sohasem elidegenedett nyelv változatainak. Régi, 1634-ig terjedő kultúránk minden nagy könyve itt jelent meg. Később pedig minden, ami íródott, a románság egészének is íródott, eszményképük az lévén, hogy az egység zászlaja alá gyűjtsék a polgárokat, ahogy a Dacia literară és más kiadványok már címükben és és programjukban is kimutatták.

Erdély a menedéke azoknak az bujtogató iratoknak, amelyeket Iaşi-ban vagy Bukarestben nem lehetett leírni, az 1848-as forradalom eszméinek, amelyekről Brassóban vagy a Szabadság Mezején beszélünk; végül is a forradalomé, amikor Bălcescu abban reménykedett, újraszíthatja a tüzet a Iancu hegyeiben égő lángról.

Erdély tehát a románok bölcsője szerepet tölti be. Egy moldvai író, Alecu Russo írja a következőket Gondolataiban (Cugetări), az egész negyvennyolcas nemzedék közös gondolatát kifejezve: "Erdély Románia bölcsője, hegyeiben kell felállítanunk hazánk oltárait".

Ilymódon továbbra is indokolja a szó súlyos értelmét. De az egész erdélyi reneszánsz-mozgalom indoklás, a Samuil Micu, Petru Maior, Gh.

Forditotta: Robeni fordítóiroda, Kolozsvár
2000.10.07.

a cikk *.pdf formátumban