Constantin NOICA
Erdély és a román szellemiség
 
Nemzetünkről igencsak mélyértelmű lapot lehetne írni Szendergés a román történelemben címmel. Nem sok nép került oly közel – jóban, rosszban – a végső elnyugváshoz és a nemléthez. Mi akaratlanul is – legtöbbször akaratlanul – átestünk az alvás valamennyi változatán, kezdve az évszázados nagy nemzeti letargiától a nemzeti tudat ébredéséig, el egészen legjobbjaink elszenderültéig. Megváltó alvás volt: önmagunkba mélyedtünk általa; és ugyancsak az alvás bénított, amikor túl sokáig tartott meg önmagunknak. Ebben a boldogítóan vagy boldogtalanul zsibbasztó álomba merült nemzeti létben Erdély volt a virrasztó; röviden szólva, megítélésünk szerint ez volt szerepe a román szellemiségben.

Valamennyi nemzetnek van egy éltető magja, egy eredendő életmagja. Minden történelmi szervezett közösség eredeténél fellelhető egy sorsformáló középpont, és ennek kifejlődése révén vagy ehhez hozzátapadva jön létre a nemzet organizmusa. Olaszország politikai és nemzeti egysége a szárd királyság körül alakult ki, hasonlóképpen – és ez az igazán találó példa – Németország léte Poroszország körül öltött testet. Erdélyünket Románia Poroszországának tekinthetjük. Mindannyian tudjuk, hogy nemzeti államunk nem Erdély körül állt össze, hanem Erdély csatlakozott a román fejedelemségekhez. Lehet, hogy a történelem valós rendje-módja szerint így történt, a román szellemiség tekintetében viszont a mi nemzeti központunk mégiscsak Erdély, amennyiben „a művelt Erdély – mondta hajdan Bălcescu – a román nemzeti lét örökös menedéke”.

Román szellemiség. Néhányan feltehetik a kérdést, miért használnak egyesek, főként a fiatalok efféle hangzatos és talán nem is kellőképpen tisztázott fogalmakat, mint éppenséggel ez a román szellemiség. Miért szellemiség, miért nem román nemzeti lét, vagy bármely más közkeletű kifejezés? És hogyan állíthatjuk mi: történelmileg Románia egyesülése Erdélynek az anyaországhoz való csatlakozásával jött létre ugyan, a román szellemiség terén viszont az egység az Erdélyhez való csatlakozással valósult meg, mintha csak Erdély lenne az anyaország?

Nekünk úgy tűnik, egy bizonyos szinten Erdély az anyaország. Erdélytől kaptuk, Erdély küldte nekünk mindazt, ami a legjobb benne; és annyit adott, hogy ő maga elszegényedett belé. Jeles történészünk, Xenopol az Istoria partidelor politice în România (A romániai politikai pártok története) című munkájában valahol jelkép erejű dolgot ír le Erdély és országaink viszonyáról: miképpen telepedett át a XIII. és a XIV. században az erdélyi nemesség a román fejedelemségekbe és alakított ki ott állam-kezdeményeket, megfosztva vezető osztályától a helyet, ahonnan elköltözött. És miközben a vezető osztályait veszített Erdély könnyebben került idegen uralom alá, a mi fejedelemségeink a lehetőségek szerint független egységekké váltak, éppen az erdélyi vezető csoportoknak köszönhetően. Következésképpen, Erdély volt az, amely a történelembe tuszkolta a románságot.

De, amikor szellemiségről szólunk, annál is többet mondunk, mint hogy Erdély lök be minket a történelembe: azt mondjuk, arra hivatott, hogy ébren tartsa a történelemben a román lelkiséget. Ezért mutatunk rá arra, hogy Erdély a románság virrasztója: ott, az erdélyi lélek laboratóriumában alakul ki véleményünk szerint a román ember eleven típusa. És most már képesek vagyunk talán megvilágítani, milyen értelemben beszéltünk román szellemiségről. Amikor egy nép harcba száll a jólétért, a zsarnokság legyőzéséért, az egységért vagy a függetlenségért, azt szakaszosan teszi: gazdasági, társadalmi, politikai és nemzeti mozgalmakkal. Ha viszont azért lázad, hogy a fentieken túl egy másféle, egy hiteles embertípust is adjon, akkor szellemi reformot hajt végre. A népek minden forradalmát, legyen az gazdasági, társadalmi, politikai vagy nemzeti jellegű, az emberekért, a tömegért, a közjóért vívják. A szellemi reform nem a tömegekért, hanem az egyes emberért folyik. Nem éri be azzal, hogy mindenkinek megszerezzen valamit; egyenként mindenkitől akar kérni valamit. Mivel pedig a román embertípus Erdélyben teremtődik, ki merjük jelenteni, hogy ott van a román szellemiség középpontja is.

Hadd idézzünk egy példát. „Népünk felemelkedése – mondotta egykor Bălcescu a Mersul revoluţiei în istoria românilor (A forradalom folyása a románok történelmében) című tanulmányában – több szakaszban történt: népünk kezdetben rabszolga volt, jobbágy lett, majd proletár, birtokos, most pedig – mondja Bălcescu – lerázza az utolsó igát és jó úton van ahhoz, hogy tulajdonossá váljék.”



Mit is lehet kikövetkeztetni Bălcescu szavaiból? Nyilván, a románok társadalmi küzdelmeinek értelmét, mely harcot nagy váteszünk olyannyira szívén viselte. Mindenek előtt azonban a szellemi felemelkedés értelme világlik ki belőlük. Népünk, attól a perctől, hogy elindult a román néppé válás útján, a rabszolgaságtól indult és jóideig magán viselte a rabság stigmáit; majd jobbágy lett, vagyis az uralkodó nemzettel szerződéses viszonyban álló rab; aztán proletárrá vált, akinek a feje nincs már igába hajtva, de javai sincsenek; később birtokossá, de a tulajdonlás öntudata és szabadsága nélkül – hogy aztán, Bălcescu elgondolása szerint arra sóvárogjon, hogy végül is tulajdonossá váljék. És minek, csupán anyagi javaknak a tulajdonosává? Nem csak erről van itt szó. Ennek a tulajdonosnak a gazda erkölcsi függetlenségét és önbizalmát is kell bírnia. Nyilván ezt akarja mondani Bălcescu: fajunk a rabságból gazdatudatra emelkedik, a gazda méltóságáig, jogáig és felelősségéig nő fel.



A gazdatudatra viszont nem mindig tanított meg minket megrendítő zajlása közben a történelem. A gazdatudattal élő román ember volt Bălcescu álma. És miért ne mondanánk ki? Ma is ez a mi nagy álmunk. Csak annak lehet gazdatudata, aki biztos a jogaiban és kész megharcolni értük: állandóan éber; tudatában van küldetésének, és elégedetlen, amiért nem mindig áll küldetése magaslatán.



Az ilyen gazdatudattal bíró románt mindenek előtt Erdély adja, nemzeti laboratóriumából. Nem mintha létezne ott román dölyf; hanem talán ellenkezőleg: ott mindig létezett a román elégedetlenség. „Erdély nagy tanítói – írja történelemkönyvében Xenopol, Samuil Micuról, Petru Maiorról és Gheorghe Şincairól szólván –, Erdély nagy tanítói a román nép eredetének napfényre hozott igazságaiból pedagógiai tanulságot vontak le, mely az igen erős erkölcsi érzék felélesztésén alapult, a szégyenérzeten, és megfeddték a román népet, amiért „oly mélyre esett, miközben oly büszke ősöktől ered”.



A szégyenérzet, Xenopollal szólva, nem egy szer az igazi gazdatudattal bírókat teszi próbára. Hogy is ne alázná meg a Petru Maior és Gheorghe Şincai által kárhoztatott román embert az állapota, amelybe a történelem juttatta? És, akárcsak Maior vagy Şincai, egész Erdély így kárhoztat minket és kárhoztatja önmagát: küzdve, remélve, háborúzva.



Erdély szellemi szerepe az, hogy soha ne béküljön meg, ne alkudjon, nem merüljön el a történelmünk oly sok korszakát elborító álomba. Nem valami más iránti vak szerelme miatt teszi ezt. Hanem azzal a tudattal, hogy az erények, melyekre megalázó történelme során tett szert a románság, egy diadalmas történelemben már nem lelkesíthetik. Erdély ezirányú szellemi szerepe számunkra világos, mégpedig: a román ember nem lehet ugyanaz rabszolgaként – ahogyan azt Bălcescu mondta –, mint gazdaként. Egyesek azt mondják, a román ember szerfelett tehetséges – és azt hiszik, efféléket mondva igazi hazafiak. Megfeledkeznek ellenben arról, hogy a készségek tárházából csak néhányat engedett kibontakozni mostoha történelmünk; nevezetesen a passzivitás körébe tartozókat. Így dícsőítették aztán, éveken át, a román ember engedékenységét. De vajon a gazda toleranciája-e annak az egyénnek a keresztényi béketűrése, aki még az ellenségeit is képes szeretni? Nem mindig. Hiszen gyöngeség is ez: amikor tudja, hogy nem küzdhet meg az ellenséggel, és olyankor beéri azzal, hogy semmit nem kényszerít rá, nehogy az még azon felül is rákényszerítsen valamit. De vegyétek csak szemügyre a román ember jámborságát, készségét a tűrésre és a reményre, vagy az összes többi erényét, melyet fennen dícsérnek az ebben érdekeltek, és meglátjátok, mennyi passzívitás, mennyi román szendergés van a mélyükön – feltéve, hogy nem alakítjuk át őket aktív, gazdához méltó erényekké.



Erdély jelentősége szellemiekben számunkra, akik nem vagyunk részei, eleve meghatározott: aktivizálni kell a román passzivitást; és még a kivárásból, sőt békülékenységünkből is harci eszközt kell formálnunk. Más szóval: a román negatívumot román pozitívummá kell átfordítanunk.



Hazánkról egy krónikás, Simion Dascălul emígyen kiáltott fel valaha: „helyét nem lelő, állhatatlan ország”! Azt akarta mondani: olyan ország, melyet mindegyre lábbal tipornak az idegenek, mindegyre változnak a határai, és nem nyugszik meg végre valahára nemzeti medrében. Ámde, minél állhatatlanabb volt kívülről a román ország, vagy voltak a román országok, belül, a szellem világában annál erősebben megvetette lábát a románság maga. Ahhoz, hogy ellenálljon a jégverésnek, melyet a történelem mindegyre az arcába vágott, a román embernek meg kellett kapaszkodnia, meg kellett őriznie önmagát. Ha kívül helyét nem lelő és állhatatlan volt az ország, szilárdnak és megállapodottnak kellett lennie belül.



Így kellett történnie ennek, és így is történt. Eljött azonban az idő, és jönnek más idők, amikor a külsőleg megállapodott országot belülről kell lelkesíteni. Azokhoz az időkhöz kell méltóaknak lennünk igazán. Mi románok csak egyféleképpen válhatunk méltóvá önmagunkhoz: ha szellemiekben Erdélyhez csatlakozunk.



(Rádióelőadás, 1940. augusztus)
Constantin Noica, Pagini despre sufletul românesc [1944], Humanitas, Bucureşti, 1991, pp. 104-111.

Forditotta: CSIKI László
2000.10.07.

a cikk *.pdf formátumban