DÁVID Gyula
Regionális tendenciák, regionális irodalmak
 
1. Nem kétséges, hogy minden irodalmon belül voltak és vannak regionális tendenciák, anélkül, hogy ezeket maguk az adott regionalizmus képviselői minden esetben mint önálló irodalmat meghatározó jegyeket érezték és érvényesítették volna. Berzsenyi, Kisfaludy Sándor „dunántulisága” csak később, irodalomtörténeti értelmezésben állt össze egyfajta „dunántúli” magyar irodalommá, Csokonai, Fazekas, Földi János „debrecenisége” is belesimult a felvilágosodás korának magyar irodalmába, s a múlt századi erdélyiek (Jósika, Kemény a prózában, Kriza, Szentiváni a költészetben) sem ríttak ki a kor magyar irodalmának összképéből. Holott senki sem tagadhatja művükben a „dunántúli”, a „debreceni”, az „erdélyi” jegyek meglétét.

Hogy egy idő óta „erdélyi magyar irodalom”-ról beszélünk, azt a Trianonnak „köszönhetjük”. Következésképpen egy olyan politikai változásnak, amely az adott régió magyar irodalmát irodalmon kívüli eszközökkel kényszerítette önálló létre: létproblémákat teremtett, amelyek zárt közösséggé formálnak írót és olvasót, hiszen elsődlegesen azokkal szembesült. „Akinek kő van a cipőjében, nemigen nézi a csillagok járását” - forgalmazta meg Berde Mária, s ugyanő robbantotta ki a nevezetes „vallani és vállalni” – vitát, amikor az összeomlás traumájára elsődlegesen kínálkozó történelmi tematika kezdett öntudaterősítő injekció helyett a jelentől menekülők mákonyává válni. Az erdélyi magyar írók elutasították akkor a „sereges múltbagyaloglást” (Tamási Áron megfogalmazása), a vállalták, hogy szembenéznek azzal a sorssal, amelyben közel kétmillió kisebbségivé – romániaivá – vált magyarral kellett osztozniuk.

Persze, voltak másféle válaszok is: a repatriálóké, az átkozódóké (mekkora divatja volt az első években a „Végvári”-verseknek !). De el kellet jönnie a Kós Károly-féle Kiáltó szóban megfogalmazott pozitív cselekvési programnak, a „lehet, mert kell!” idejének. S a magyarság törzséről leszakított, szellemileg is elszigetelt kisebbségi magyarságnak létre kellett hoznia a maga intézményeit (lapokat, folyóiratokat, kiadókat), fel kellett támasztania s új tartalommal megtöltenie a régieket. Mert az irodalom nem csak „művek valamifajta halmaza”, hanem élő organizmus is, amelynek létkörét intézményei biztosítják.

Az elszigeteltségben természetszerűen felerősödő regionális tendenciák mellett azonban van még valami, amitől egy adott közösség irodalma más lesz, és ez az össznemzeti hagyományhoz való viszony sajátossága. Nos, az erdélyi magyar irodalomban épp az indulás évtizedében kap különös súlyt az, hogy azok, akik képviselik, túlnyomó részt a „vádlott” Adyt vallják mesterüknek (ha nem is költészetük gyakorlatában, de eszmeiségben mindenképpen), a Nyugathoz kötődnek, amely akkoriban a magyarországi hivatalosság részéről a „hazafiatlanság”, a „nemzetietlenség” megbélyegző jelzőiben részesült, az 1918-19-es forradalmakkal összeforrott magyar avantgarde-hoz. E miatt a kötődés miatt hangzottak el – ugyancsak magyarországi konzervatív irodalmárok ajkáról – az aggodalmak amiatt, hogy a magyar irodalom „kettészakad”, hogy „kétlelkűvé” válik. Pedig „csak” annyi történt, hogy a maga kényszerű különfejlődésének körülményei között az erdélyi magyar irodalom arcán a magyar irodalmi örökséghez való sajátos viszony következtében egyéni vonások jelentek meg. Persze a nevezetes „schisma-pör”-ben megszólaló erdélyiek (nemzedéki és irányzati hovatartozástól függetlenül) nem csak a maguk sajátos hagyományainak vállalása mellett tettek hitet, hiszen soha egy pillanatig sem volt kétséges, hogy az erdélyi magyar irodalom nem csak erdélyi, de magyar is, az összmagyar irodalmat a maga sajátos értékeivel gazdagítva, annak elválaszthatatlan része.

Az elszigeteltség – az önkéntes és a kényszerű egyformán – természetesen magában rejti az elvidékiesedés veszélyeit. Ezt azonban azok is tudták, akik 1918 után ennek az irodalomnak az alapjait lerakták. És különösen fontosnak tartották ébren tartani benne az egyetemesség-igényt is. Kuncz Aladár tudatában volt annak, hogy „Európa a haladó szellemű, nagy műveltségi és politikai együttműködéshez csupán magukat szabadon kifejező regionalizmusok útján juthat el”. Kuncz Babits Mihály tekintélyét hívta segítségül, vele mondatta el a következőket: „A mai Emberiség sorsának gyökeréhez bizonnyal annak az irodalomnak van a legtöbb kilátása hozzáférkőzni, amely a Nemzet és Ember viszonyát a legforróbban átéli önmagában, s a kulturális válság gyökeréhez az ér, amelyiknek saját partikularizmusa legvitálisabban vált problémájává. S itt van a kis irodalmak reménye, hogy fontosat és izgatót mondhassanak ma, amikor a nagyok is alig tudnak ilyent mondani.”

Ez a dolog kulcsa! Ettől, és ezzel a feltétellel lehet egy regionális irodalomnak létjogosultsága. A regionális sajátságokat lehet mímelni, adott témák menőssé válhatnak mindenféle politikai vagy érzelmi konjunktúra-helyzetben. Ez azonban attól még nem irodalom. És nagyon olcsó eljárás ebből a kosárból venni az elrettentő példákat – adott esetben az erdélyi magyar irodalom létjogosultságának tagadásához.

2. Egyazon régióban (esetünkben Erdélyben) keletkezett többféle nyelvű irodalomnak természetesen lehetnek és vannak is közös jegyeik. Hiszen a fentebb számbavett meghatározó tényezők közül közös lehet a történelmi sors, s a tovább éltetett hagyományhoz hozzátartozik több kultúra kapcsolatai révén bizonyos fokú kölcsönhatás is. Persze itt mindjárt hozzá kell tennünk, hogy a „közös történelmi sorsot” esetünkben különbözőképpen élte meg az erdélyi nemesi társadalom tagja, a székely szabadok közössége, a román jobbágy vagy a maga zárt életkeretét szigorúan őrző szász városi polgár vagy falusi gazdaember. A kölcsönhatást is – irányát tekintve – erőteljesen befolyásolták a hatalmi viszonyok. Az viszont letagadhatatlan, hogy az erdélyi román író iskolával megalapozott magyar műveltsége (s rajta keresztül az osztrák-német kultúrával kialakított kapcsolata) a Kárpátokon kívüliektől eltérő módon alakította az erdélyi román irodalmat (gondoljunk csak Coşbuc, Şt. O. Iosif, Octavian Goga Petőfiéhez és Aranyéhoz közelálló költészet-eszményére, sőt formakultúrájára, összehasonlítva azokat olyan Kárpátokon kívüli kortársaikéval, mint Macedonski vagy Tudor Arghezi). És ez, a romantika nagy felfedezése, a népiesség és a „Heimatkunst” összefüggésében – talán kevésbé „magyar hatásra”, mint a gyökerek közössége révén – kimutatható az erdélyi szászok, sőt a bánsági németek irodalmában is.



A gond csak ott van, hogy amikor Kós Károlyék 1918 után ezekre a „közös jegyekre” a transzszilvanizmus tételeit felépítették, azok ugyan a közelmúltból viszonylag elevenen ható jegyek voltak, de már nem úgy hatottak, mint a román irodalom fejlődését alakító tényezők. Az első világháború utáni román fejlődés meghatározó élménye a nemzeti integráció volt az irodalomban is, s jellemző, hogy a regionális erdélyi jegyeket éltető román írók, a legjobb esetben is csak második rendbéliek voltak. Ami pedig a romániai németség szellemi evolúcióját illeti, annak irányát a helikonistákkal a húszas években ápolt intenzív kapcsolatok után – egyre inkább egy politikai töltetű birodalmi orientáció határozta meg.



„Közös erdélyi jegyek” felmutatása hálás témája lehet bizonyos komparatisztikai vizsgálódásoknak, de azokra ma már nem lehet messzemenő következtetéseket építeni.

3. Remélem, hogy ez csak amolyan szónoki kérdés. Hiszen az előbbiekben is olyasmiről beszéltünk, ami van.



Vannak – és bizonyára még sokáig lesznek – művek, amelyek Erdélyben magyarul születnek, s amelyek a mi sorsproblémáinkból fakadnak, azokra ma már igen sokféle eszközzel és megközelítésben reagálva. Vannak írók, akiknek élete, írói léte az itteni magyar közösség sorsához kötődik (bár az már bonyolultabb kérdés, hiszen jónéhányan vannak olyanok, akiket sorsuk elvezérelt közülünk, anélkül azonban, hogy ez sorsunk gondját levette volna a vállukról). És vannak ennek az erdélyi (romániai) magyar irodalomnak intézményei (lapok, folyóiratok, könyvkiadók), amelyek ebben az igencsak megváltozott világban próbálják ellátni feladatukat: a kapcsolatteremtést író és olvasó, író és író között, és próbálják éltetni azt a szellemi közeget, amely bármely irodalom elengedhetetlen feltétele.



A magyar irodalom, a közel fél évszázados kényszerű szétdaraboltságot túlélve, a részekből ma újra egyetemes magyar irodalommá áll össze. Nem hiszem azonban, hogy ebben a folyamatban ne lenne többé szükség arra, amit „a magukat szabadon kifejező regionalizmusok” tudnak hozzáadni ehhez az újra összeálló egészhez.

2000.10.07.

a cikk *.pdf formátumban