Traian ŞTEF
Az erdélyiek irodalma
 
Ha eleve elfogadjuk, hogy létezik erdélyi szellem, el kell fogadnunk azt is, hogy az jelen van az erdélyiek által írt irodalomban. Ugyanezt elmondhatjuk a moldvaiakról és az olténiaiakról is, de azt hiszem, nem mondhatjuk el a munténiaiakról. Mint történelmi tartomány, Munténia soha nem próbálta szellemileg meghatározni önmagát, de megtették ezt a délhez, a balkanizmushoz viszonyítva a többiek. És mivel Munténiában volt az irodalom fővárosa is, magas szinten összetévesztette önmagát a központtal, a román nyelvvel és Romániával. Az erdélyi szellem a hely szelleme. Mindig dacolnia kell egy másik, külső szellemmel, a formák szellemével, egy pajkosabbal és találékonyabbal, mondjuk úgy, az elbeszélés szellemével. A hely szelleme maga a lényeg, amely szerves és nehezen fogad el új formákat, imitációkat, kalandokat. Az erdélyiek által írt irodalom az erdélyi szellemhez kötődik. Ennek a térségnek az írója nem túl találékony, és nem vonzzák túlságosan a divatok, legfeljebb előbb-utóbb szabályokkal határozza meg őket, tudata pedig szorosan a térhez és a történelemhez kötődik. Voltaképpen építő, nagy tervek foglalkoztatják, az egyetemes bűvöletében él, és visszautasítja, mint azt Mircea Zaciu mondja, a színpadiasságot. Ugyanez az irodalomtörténész hangsúlyozza az erdélyi irodalom ellensúlyozó jellegét, a balkanizmus, az egzotikum és az elzárkózás elutasítását, lévén célja a világosság, a kisugárzás növekedése és a szellemi továbbhagyományozás értéke. Történelmi látószögből észrevehető, hogy leghamarabb az erdélyiek foglalkoztak írással és olvasással, iskolákban történő értelmi fejlesztéssel, a könyvek és az egységes, irodalmi román nyelv terjesztésével, a nemzeti történelmi tudat kialakításával. Amikor pedig az irodalom kiszabadította magát a történelem parancsuralma alól, következtek a nagy irodalmi (Rebreanu) és a nagy elméleti (Blaga) konstrukciók, mellőzve a nyugati modelleket, illetve a román kísérleteket, akár itthon, akár az európai központokban folytak. Elég nagy meggyőződéssel állíthatom ma is, hogy az erdélyiek más árnyalatokkal írnak, mint hegyeken túli szomszédaik. Ez annak ellenére igaz, hogy folyamatos közöttük kommunikáció, különösen a nemzedéktársak között gyakori a barátság, politikailag szolidárisak, és közös megvalósításaik vannak.

Az erdélyiek most a nosztalgia és az offenzíva között vergődnek. A kommunista rendszerben az erdélyi szellemet a megsemmisülés veszélye fenyegette, az atomizálás, az elparlagiasodás, az ideológizáltság és a központosítás. Most fellángolt gőgje. Ez elsősorban a politikában nyilvánul meg (ebbe a Nyugatra való jobb kitekintés is belejátszik) és persze a kulturában (ide sorolva nemcsak a művészeteket, hanem a gazdasági és a szellemi életet is). Ez a gőg főleg a decentralizációra és az egyéni kezdeményezésre támaszkodik. Létezik azonban egy elveszettnek tűnő Erdély iránti nosztalgia is. Ennek központjában a hely szelleme áll. Van ilyen értelmű, tárgyszerűen szólva, erdélyi tájirodalom, de ennél több is van: az erdélyi író stílusa, amelyet Lucian Blaga határozott meg összehasonlítva önmagát Tudor Arghezivel. Ezek a következtetések nem idegenek a romániai magyar és német íróktól sem. Ami engem illet, leginkább nemzedéktársaimat ismerem, azokat akik megfordultak az Echinox diáklapnál. Ennek szerkesztősége románokból, magyarokból és németekből állt, és román, magyar és német újságoldalai voltak. Találomra leveszem a polcról Szőcs Géza, Franz Hodjak, Ioan Moldovan, Markó Béla, Adrian Popescu köteteit, és meglepődve tapasztalom, mennyire kommunikálnak verseik egymás között egy realista-orfikus vízióban, vagy olyankor, amikor erdélyi nosztalgiáról, esetleg a szemlélt valóság hipervilágos érzékeléséről van szó. Mégis felteszem a kérdést, beszélhetünk-e föderális értelemben erdélyi irodalomról? Annak egész szellemi léte, abból a vágyból fakadóan, hogy beleöntse sebes és friss hegyi vizeit a közös áramlásba, a hegyeken túli mozgások felé irányul. Egyéni, hiteles hangsúlyt akar ennek adni, hogy ezzel is bizonyítsa régiségét, azonos eredetét, a folytonosságot és az azonos szellemiséget. Vágya mindig az egybefonódás - ez Mircea Zaciu következtetése. (Szerintem még az irodalomtörténészek is különböznek egymástól. Az erdélyieket inkább foglalkoztatja az ideológia, az irodalmi eszmék és azok története, kevésbé impresszionisták, bár epikai tehetségüket is bebizonyították.) Erdély irodalmáról beszélve hajlamosak vagyunk csak a románok irodalmát figyelembe venni. De sajátosságához a nyelvek sokfélesége is hozzájárul, mert itt magyarul, németül, szlovákul és más nyelveken is írnak. Ezek, a maguk során, más kulturális egybefonódásokat - és különbségeket - is ismernek. Kikhez érzik magukat közelebb a magyar, a német, a szlovák írók? Válaszuktól függ a válasz arra a kérdésre, hogy van-e Erdélynek irodalma vagy nincs? A sokféle meghatározottságú erdélyi kultúrához tartoznak-e ők vagy a nemzeti kultúrákhoz?

Forditotta: HADHÁZY Zsuzsa
2000.10.07.

a cikk *.pdf formátumban