Cornel MORARU
Egyelőre erdélyi irodalmakról beszélünk
 
1. Az irodalom erdélyi szellemét egyszerűbb meghatározni múlt időben. Inkább az Erdélyből és a Bánságból származó régebbi - múlt századi vagy két világháború közötti - írónemzedékre volt jellemző. Voltaképpen mint téma a "sajátosság" is szilárdabb alapokon nyugszik a hagyományos mintákban és konvenciókban, mint a modern poétikákban. Ahogy időben közeledünk, mind láthatóbbá válik egy ellenkező irányú törekvés: a közeledés és a "különbségek" kiegyenlítődése. Az irodalom, különösen a posztmodern, beavatóból kommunikálóvá válik, s kilép a túl szűk, és szükségképpen korlátozott toposz elszigeteltségéből. A megkülönböztető jegy elsősorban nyelvi. Erdély a stílusok és irányzatok olvasztótégelye (a két háború közötti időszakban a szebeni Thesis csoportosulás még a helyi alkotószellemet dicsőítette), és ezek nem voltak feltétlenül konvergensek. A dolog természetéből következik, hogy a románok például a hegyeken túlra tekintettek. A közép-európai térség kitűnő kultúraformáló és modelláló környezet volt számtalan román értelmiségi nemzedék számára, de nem volt az az érvényesülés szempontjából. Különösen nem az írók számára. I. Budai-Deleanu Tiganiadája több mint egy évszázadig kiadatlan maradt. T. Maiorescu, Slavici, de még Eminescu, G. Coşbuc, O. Goga, L. Rebreanu is Iaşi-ban vagy Bukarestben telepedett le már irodalmi pályafutásuk kezdetén. Nem sokat változott a helyzet a két világháború közötti időszakban sem (lásd Blaga és Aron Cotruş), de még a háború után is lényegében a bukaresti kritikusiskola határozta meg az értékskálát. Nem részletezzük, de a jelenség - konkrétan és teljes összetettségében - megérdemelné az aprólékos elemzést. Maga az erdélyi szellem, végsősoron megfoghatatlan, lehetetlen meghatározni mint olyat: esetleg a transznacionális egyenletbe kellene helyeznünk. De milyen eszközökkel és milyen érvekkel? Talán csak a kölcsönös kiegészítés fogalma lehetne hasznunkra, de ez is az absztrakcióban lebeg (abban a szerencsés esetben, ha nem tereljük a dolgokat a politika síkjára is). Majd két évszázada a román kultúra állandóan a provincializálás, deprovin cializálás akkut jelenségével küszködik, nyilvánvaló axiológiai következményekkel fejlődésének egyik szakaszától a másikig. Közelebbről, a Gînd românesc - a két világháború közötti egyetlen jelentős erdélyi kiadvány (1933-1940) "provinciálisabb" volt, mint a Sburâtorul, a Gîndirea, a Viaţa românească, a Revista Fundaţiilor Regale. Ma a dolgok - legalábbis értékelméleti síkon - kissé módosultak, de egész egyszerűen visszavonulni az erdélyi szellembe ma is provincializmusként hatna. Az erdélyi románok irodalma túlságosan, megkülönböztethetetlenül kötődik az ország többi részének irodalmához, a magyarok irodalma pedig a magyarországi irodalomhoz (mint ahogy ez mindig is így volt). Még ha létezik is ez az erdélyi sajátosság (és nyilvánvalóan létezik), fontosabb külön-külön mindenik irodalom vonzásköre, amelyet egy külső "központhoz" való tartozás határoz meg. Ehhez hozzáadódik azon értékek sora, amelyekhez igazodik.

2. A válasz - és ez is nyilvánvaló - nem lehet más, mint igenlő. Sajnos, manapság kevesen tudnának elvégezni egy művekre és szerzőkre lebontott konkrét elemzést, külön-külön meghatározni a jellemző vonásokat. A kölcsönös fordításprogram nem működik úgy, ahogy kellene. Még mindig nyelvi akadályokba ütközünk, és jele sincs annak, hogy a közeljövőben legyőzzük őket. Ellenkezőleg, csökken a kétnyelvűek illetve a többnyelvűek száma. A kötőanyagot a német nyelv és irodalom képezhette volna. De a német (szász) írók - mint ismeretes - évekkel ezelőtt in corpore elhagyták Romániát, pótólhatatlan űrt hagyva maguk után.

3. Azt hiszem, bizonyos megkötésekkel beszélhetünk Erdély irodalmáról, legalábbis azon a multikulturalizmuson belül, amely erre a többnemzetiségű térségre jellemző (amely azonban újabban, mint mondtam, transznacionális szellemben érvényesül). Kinyilvánítását azonban, legalábbis eleinte, bizalmatlanság kísérné. Afféle hibridnek tekintenék, ezért hát beszéljünk csak egyelőre erdélyi irodalmakról (többes számban). Erdélynek történészek által írt történelmei már léteznek: az egyiket Budapesten, a másikat Kolozsváron adták ki. Lehet, hogy van még néhány, részleges. Az erdélyi irodalom történetét eddig még nem írták meg, és tudomásom szerint nincs is tervbevéve megírása. Pedig szükség lenne rá: ha megszületne, sokkal jobban tudnánk, hol tartunk. Azt hiszem, még nem késő tenni valamit Erdély irodalomtörténetének kidolgozásáért.

Forditotta: HADHÁZY Zsuzsa
2000.10.07.

a cikk *.pdf formátumban