BALÁZS Imre József
Hányas cipőt visel az erdélyi magyar irodalom?
 
Az erdélyi magyar irodalom reggel felébred, kitámolyog a fürdőszobába, megnézi magát a tükörben, bedob egy jó erős kávét, megreggelizik, és aztán... nem tudom. Pedig talán sok mindent elárulna magam számára is a kép, ami következne. Mondjuk, homokzsákokat hord egy megáradt folyó gátjára. Pityókát kapál. Vagy inkább beül egy kávéházba, egy délelőtti biliárdpartira. Esetleg bemegy a hivatalba, lenyomja nyolc óráját, aztán hazamegy pihenni. Azt hiszem, meggyőztem az olvasót: metaforákkal ebben az esetben sem megyünk sokra. Az erdélyi magyar irodalomról (még akkor is, ha erdélyi, még akkor is, ha magyar), úgy érdemes beszélni, mintha irodalomról beszélnénk. Merthogy az.

De egyáltalán erdélyi irodalomról van-e szó, vagy inkább romániairól? Vida Gábor a Látó 1998/10-es számában azt mondja: ?itt áll az ember szemben egy könyvtárnyi könyvvel, nevezzük romániai magyar irodalomnak vagy erdélyinek, az első pontosabb, a második kifejezőbb megnevezés.? A romániai jelző valóban pontosabbnak tűnik, elsősorban azért, mert időben is behatárolja azt, amiről beszélünk (a romániai magyar irodalom 1918-ban kezdődik, az erdélyi magyar nem tudni pontosan, mikor), másrészt mert Bukarestben élő magyar szerzők tollából is születtek jelentős művek az elmúlt néhány évtizedben (Igaz, ők többnyire valamely erdélyi városból érkezve éltek Bukarestben több-kevesebb ideig.) Egy idő óta mégis amellett érvelnék, hogy jobban járunk az erdélyi jelzővel. Ezt talán bővebben kellene indokolnom, hiszen az említett Látó-számban még magam is a "romániai" felé hajlottam.

Végső soron öndefiníciós problémáról van szó, és ez összefügg azzal is, amit az "erdélyiségről" gondolunk. Nem hiszem, hogy létezne valamiféle erdélyi ?géniusz?, akár olyan, amelyikről tudjuk, hogy milyen, akár olyan, amelyikről nem. Létezik viszont kulturális és irodalmi hagyomány, amely a régióra vonatkoztatva rendelkezik néhány sajátos vonással, illetve saját "irányzatokkal" is. (A hagyományt nem monologikusként, monolitikusként gondolom el, hanem folyamatosan újrarendeződő, értelmezésre váró korpuszként, amelyben Erdélyben együtt-léteznek a magyarság számára az erdélyiség, a közép-európaiság, az európaiság, a magyarság és a régióra jellemző interkulturális "termékek" hagyományai.) Mármost a hagyományt, amelyben benne élünk, nem lehet és nem érdemes időben behatárolni. Az a hagyomány, amelyik életre kelthető, többnyire életre is kel, függetlenül attól, hogy időben milyen távolságra van, vagy hogy térben mekkora kiterjedésű. Láng Zsolt kitűnő Bestiárium Transylvaniae. Az ég madarai című regényében például a bestiáriumok és a XVI-XVII. századi erdélyi krónikások, emlékírók nyelve, szemléletmódja lép be a regénybe, érvényes módon. (Persze nemcsak az.) A hetvenes évek végi kolozsvári Bretter-iskola esszéírói ugyanakkor közvetlenül, fordítások, szövegmagyarázatok és saját szövegek révén folytak bele a nyugat-európai elméleti diskurzusokba. Ezek a hagyomány-választó (vagy -alapító) stratégiák önmagukban persze nem minősítik a vállalkozást, mindig fel kell tenni a hogyan? kérdését is.

Azt állítottam fentebb, hogy az irodalomról úgy érdemes beszélni, mintha irodalom lenne. Nos, az irodalom természetéhez hozzátartozik, hogy nem köthető dátumokhoz, főleg ha egy dátum öndefiníciós elvként próbálná érvényesíteni önmagát. Az öndefiníció értékelven működik, ahhoz hogy értelmezni tudjuk az erdélyi magyar irodalom fogalmát, azokból a művekből és életművekből kell kiindulnunk, amelyek egyszerűen jók. Erdélyi az, aminek köze van Erdélyhez (róla szól, itt íródott, vagy itt is íródhatott volna), és értékes. Hiszen minden, ami értékes, képes megteremteni saját hagyományát.

Amennyiben így fogjuk fel az irodalomtörténetet, egyre kevésbé fontos az említett erdélyi/romániai jelzőhasználat dilemmája is. Hiszen nem arról van szó, hogy az "erdélyiség" lenne az értékelv, hanem arról, hogy saját erdélyi-identitásomat azokon az értékeken keresztül tudom megfogalmazni, amelyeket azokként ismerek fel. Az erdélyi magyar iroda lom történetírás egyik eddigi zsákutcája éppen az, hogy fordítva építkezett: előbb kereste az ?erdélyiséget?, és utána a műveket hozzá.

Az erdélyi magyar irodalom tehát létezik, és pontosan olyan, amilyennek írják. Történetek mesélhetők róla, és természetesen különféle konstrukciókba illeszthető bele: például úgy, ahogy Harold Bloom tette a magyar irodalommal A nyugati kánon című könyvében, a "nyugati" irodalom hagyományába. Nyilván az összmagyar irodalom hagyományába is (amelyben nem "erdélyisége", hanem sajátos irányzatai révén különíthető el), szem előtt tartva, hogy időben hogyan változott a kommunikáció, az irodalmi köznyelv áramlása a magyar nyelvterület különféle régiói között.

2000.10.07.

a cikk *.pdf formátumban