SELYEM Zsuzsa
Van a világon egy hely: Erdély
 
Mintha a Provincia három kérdése ugyanaz a kérdés volna, egyre visszafogottabban. És, ami olyan irodalmivá teszi a dolgot, az a visszafogottsággal egyidejű bátorodás.

Időnként óhatatlanul elhangzanak ezek a kérdések, válaszok is követik, többnyire affirmatívak, de nem is ez az érdekes, hanem inkább az, hogy mivel argumentálható az "erdélyi" "irodalom" "sajátossága". Ismerünk olyan érvelési technikákat - via kő alatt nő a pálma -, melyektől a szado-mazo olvasók válnak erdélyi irodalom függővé, de ezt a viszonyt nem nevezhetjük olvasásnak (olvasás, nagyon röviden, mi is ez? közvetett belemerülés egy másik gondolkodásába, világába, a mindig másképpen is érthető szavak által), következésképpen a függőségi viszonyban lévő olvasás nem lehet irodalmi aktus. Igen, ennyire bonyolódik a dolog, még akkor is, ha az embernek föltett szándéka rövidnek és egyszerűnek lenni - mégis beletenyerelünk az irodalomra vonatkozó kérdésbe, vagyis abba: mi az irodalom?, mert ettől függ az is, hogy mit fogunk erdélyi irodalomnak mondani és mit nem. Mert ha irodalom az a pálma, amely a kő alatt nő, kő pedig bőven van, valamelyik alatt pedig pálmának is kell lennie, tehát ez a gondolatfutam mindenképpen eljut oda, hogy van erdélyi irodalom, kell lennie, valamelyik kő alatt. Egyetlen gond van vele: nem olvasható, mivel a kő alatt nagy a sötét.

Ha irodalom az, amit olvasnak az emberek a. privát gyönyörűségükre, b. okulásukra, c. erkölcsi felemelkedésükért, d. mert keresnek valamit, mindenütt keresik, következésképpen a szavak között is, akkor az erdélyi magyar irodalom a. csodás, mesés, szenvedélyes és archaikus szavak, történetek, rímek és ritmusok összessége (Áprily versei, Makkai regényei), b. az erdélyi magyar történelem példatárai, az emlékezés színhelyei (példa helyett most kérdést inkább: miért és milyen mértékben olyan meghatározó a kisebbségi irodalom számára a történelem? Miért még akkor is, ha nem tiltott a különféle történelemkönyvek kiadása?), c. nosztalgikus visszatekintések a múltba, hogy a mindenkori jelen mindenkor elviselhetetlen romlásával szemben példaképeket állítson fel (Sütő András a legelső név, mely eszembe jut, a manapság oly kelendő Wass Albert a következő). És végül a d. eset az, amikor az olvasó nem akarja megmondani a műnek, hogy miről beszéljen neki, hanem arra figyel, ami a műben van, bármi legyen is az, bármilyen csúnya, meghökkentő, ellentmondásos, tehát ebben az esetben: nem tudom megmondani, mi az erdélyi irodalom, mert ebben az esetben maga az adott mű mondja meg. Illetve nem mondja meg, de ezért a nemért is becsületesen meg kell dolgoznia az olvasónak. És van úgy, hogy minden látszat ellenére fontos annak az adott műnek, hogy van a világon egy hely, aminek az a neve: Erdély, vagy az, hogy: Transzszilvánia, vagy pedig az: Siebenbürgen, és van olyan mű, amely bárhol íródhatott volna, de mégis itt lett meg, és ez a de mégiscsak valami.

Milyennek szeretné az erdélyi irodalmat?

Szeretné, ha bátor lenne, ha szóba állna másokkal is, és szeretné, ha anélkül is olvashatná, hogy arra kelljen gondolnia rühellt álszentséggel, milyen nehéz körülmények között írták? Szeretné, ha ez az irodalom is megpróbálna egészséges viszonyt kialakítani saját hagyományával, szeretné, ha nem számonkérné magán, hanem magát mint olvasót bevonva kérdezné a hagyományát?

Szeretné, ha nem tanítaná suba alatt, ha nem gerjesztene rossz lelkiismeretet, nem uszítaná bosszúra, nem nyavalyogna és finnyáskodna?

Szeretné, ha nem dédelgetné magát, hanem szeretné?

2000.10.07.

a cikk *.pdf formátumban