LÁNG Zsolt
Vannak-e? Vannak-e? Van-e?
 
Hát, igen, félénk kérdések ezek. Ijedősek. Kismalac, engedd be a kislábujjamat!, így a farkas. Persze, a mese erdélyi változata inkább úgy szól, hogy kinéz a Kismalac az ablakon, és megpillantja amott a tölgyfának támaszkodva szivarozó Farkast; repeső félelemmel megszólítja: Farkas-Barkas, kérlek szépen, legalább a kislábujjkádat dugd már be! Vagy árnyaltabban fogalmazva: "repeső félelmét leplezve, ordítozni kezd: Farkas, gyere ide, de azonnal..."

De térjünk rá a kérdésekre. Még azelőtt szeretném megjegyezni, hogy jóllehet Erdélyben élek, többnyire egy erdélyi város tömbházának negyedik emeletén írom könyveimet, és írásaimban gyakran elhangzik az a szó, hogy Erdély, mégis mindig felkapom fejemet, ha valaki "erdélyi" írónak nevez. Most vajon mire gondol? Mert példának okáért a Brassó környéki román szóhasználatban erdélyi azt jelenti: számadó juhász, akinek épp az imént adtuk el jó pénzért a saját szamarát. Temesváron az erdélyi szónak van egy olyan jelentése: az ember, aki folyton a háta mögé pillant. Bukarestben jelentheti azt, hogy félnótás paraszt, máskor meg azt, hogy beteget gyógyító orvos. Budapesten, a Moszkva téren, ahol a mindenhonnan érkező napszámosok kínálják magukat, az erdélyi szó pontos jelentése: szarmerítő, viszont a Parlamentben leginkább azt jelenti: tizenötmillió. Bécsben, a Strudlhoff-lépcső környékén "erdélyi" azt jelenti, vámpírok fattya, a Ladensee partján azt: hattyúfaló, az Opera előtt (ahol kiderül, magyar vagy) pedig egészen sajátosan azt: díszelnök. Stuttgart környékén: ágrólszakadt. Szatmári szóhasználatban: köpönyegforgató (ha magyarokra mondják), kezelhető (ha románokra). A svábok szerint az erdélyi cseregyerek mindent felzabál. A zsadányi cigányoknál az erdélyi azt jelenti: kemény csöcsű fehérnép (ill. másféle testrészt érintően, kemény manus). És így tovább. De ennyiből is látható, mennyire szerteágazó e szó jelentése. Így hát, és ez már a válasz, éppoly könnyű megtalálni a közös jegyeket, mint kimutatni a közös jegyek teljes hiányát.

Ennyit az első két kérdéséről. Illetve még annyit zárójelben: nem tudom, van-e létjogosultsága külön erdélyi és külön magyarországi magyar irodalomról értekezni. E különválasztás mibenlétéről sokat elárul az a tény, hogy legtöbbet a húszas (Trianon utáni) illetve a hetvenes (minek is nevezzem?) években "értekeztek" róla? A hetvenes években született "tanulmányok" egyébként román körökben is kérdéses román irodalmi analógiát igyekeztek érvényesíteni, lásd idevágóan Al. Philippide munkáit, amelyekben kimutatja, hogy Slavici vagy Rebreanu elbeszélései darócosak, bukdácsolók, nyelvükben, írásmódjukban kevésbé gördülékenyek, mint Creangă vagy Eminescu művei, hogy az erdélyi román írók kevesebb gondot fordítanak a mondatokra, mint a mesterségbeli tudásban előttük járó moldvaiak, vagy az iróniában verhetetlen bukarestiek, miközben sokkal elevenebbek. Zárójel bezárva.

Térjünk rá a harmadik, a legfélénkebb kérdésre. Van-e irodalom Erdélyben? A félénkség talán arra ösztönözheti a válaszadót, hogy bátorítóan rávágja, no de hát Kismalac, itt vagyok én, én is írok, van irodalom! Csakhogy hiába ír itt verseket KAF, tanulmányokat Selyem Zsuzsa, regényeket Bogdán László, nem mondhatjuk: következésképpen irodalom is van. Ők írnak, az irodalom viszont soha nem a jelen. Az irodalom könyvek láncolata. Megtörtént történet. Igaz, ez a történet megy tovább, egyik könyvből a másikba. Irány nincs: ide-oda megy. Az író nem feltétlenül elődjének örököse. Aminek lehet örülni. Én legalábbis örülök neki. Nem kell "egy" irodalom gyarmatosítottjának lenni. Sem tójának. (Fordító, vigyázz!) Nem kell továbbmondani egy megideologizált szenvedéstörténetet a maga patetikus poétikájával? Igen, kedves olvasóm, patetikus, és nem szenvedélyes. Simulékony, nem szelíd. Nem szelíd, de nem is szigorú. Dada, nem szerető.

2000.10.07.

a cikk *.pdf formátumban