Daniel VIGHI
A történelem lényegét kell megragadni
 
Engedelmükkel egyszerre válaszolnék mind a három feltett kérdésre, szimultán módon, hogy főként a román irodalom erdélyi szellemét világítsam meg. Megjegyzem, nem vállalkozom kimerítő vizsgálódásra: nincs hozzá energiám, és nem is ez a megfelelő alkalom. Tehát, miután hosszú ideig a felvilágosodás ideológiájában gyökerező civilizáló politikában gyakorolta magát, az erdélyi szellem alkotó módon a Ţiganiada című hősi-komikus játékocskában tört fel. Ennél időznék el egy kicsit, mert az első számottevő alkotás; a Tiganiadával Erdély irodalma debütál, emlékezetes módon, rendhagyóan és mondhatnám zseniálisan. Mi lehetne, az erdélyi szellem esetleges átvilágítása esetén, Budai-Deleanu poe mationja? Talán a sorsvállalás visszája? A nemzeti önszemléleti stratégia munkahipotézisei: sírva és kacagva? Ne felejtsük el, hogy az idő tájt az erdélyieknek pedagógiai modelljeik voltak, követendő útjuknak meg világos céljai, nem hasonlítottak Dinicu Golescura, aki megmérte, hány öl egy-egy a bécsi palota, és elámult a teljesen új világ láttán. De Budai-Deleanu és elődei számára nem voltak ismeretlenek Közép-Európa kövezett utcái, sokan közülük, mint tudjuk, Balázsfalván jártak papi szemináriumba, megfordultak Budán, Bécsben, és mindenekfölött Rómában tanultak. Akkor miért a cigányok? A kifejezőerő mián, úgy mint barokk és börleszk?

Csak ennyi volna? Vagy van itt más is? Kétségtelen, hogy - a szerzővel szólva - a cigányokon, cigányságon másokat is kell érteni, és persze, hogy a mást is! Itt megemlítem, hogy az ő Parpanghel népe illusztrálja, a nagy művészet konkrétumával bevonva, azt amit ma, néha szertelenül sokat emlegetünk, mint a másság, a különbség, a változatosság iránti érzéket. Erről vall a szerző Mitru Perea, híres énekeshez írt hódoló levelében (olvasandó Petru Maiornak). Neki mondja el, hogy "harminc éve immár, drága Pereom, hogy hazámat elhagyni kényszerültem". Erre figyelni kell, mert az erdélyi románok emancipációjának XVIII. századi kezdetét jelzi. Ez az emancipáció az Unitus egyház létrehozása után kezdődött, és az után, hogy a naszódi és karánsebesi határőrök kivívtak bizonyos szabadságjogokat (mindenekelőtt az oktatáshoz való jogot). Egyébként nem véletlen egybeesés, hogy akkor kezdték másságukat megélni. Nem hiába mondja a szerző a kedves Mitru Pereanak, hogy "azóta különböző országokat nyargaltam be". Így mondhatták volna a bánsági határőrök is, akik részt vettek az 1778 és 1779 közötti burgonya-háborúban, amelyet Ausztria viselt Poroszország ellen (Valeriu Leu: Studii istorice bănăţene). A bánságiak lovascsapatát, két székely huszár zászlóaljjal együtt, Szilézián keresztül Teschen hercegségbe küldték, úgyhogy ők is megírhatták az otthoniaknak: "különböző országokat nyargaltunk be". Következésképpen a cigányok ellenmodellként, ellenpéldaként modellértékűek, epikai zsivajgásuk arra akarja felhívni a figyelmet, hogy vannak követendő és vannak kerülendő dolgok. Nem véletlenül a poemation egész epikai menete Vlad Tepeş korában bontakozik ki, aki a rend és a közerkölcs megteremtésének tekintélyuralmi akaratát képviseli. Vajon késztetést sejthetünk a fanarióta görög kiszolgáltatottságba és a török közigazgatás vermeibe hullott munténiai társadalom némi bírálatára? Ez talán túlzás, még akkor is, ha abban az időben már láthatóvá váltak a civilizációs és törekvésekbeli különbségek a Kárpátok dél-keleti és észak-nyugati oldalán élő románság között. Mindenesetre, Budai-Deleanu számára komikumforrás a civilizációs igénytelenség, a közöny, a nem tudja a balkéz, mit csinál a jobb "tehetsége", s ráadásul s nem véletlenül a cigányság szükségét érzi látszani akaró hatékony állami intézményei létrehozásának, amire nyomatékosan biztatja magát. Minthogy német környezetben élt, Budai-Deleanu jellemző témákon mulat: például a döntés képtelenségén, amelyet egész mélységében ábrázol egy Alba és Flămînda közötti vitával, amelyen a cigányok "déltől vacsoráig" tartották a politikai beszédeket, és építeni nem képesek, csak szavalni a demokráciáról: "Mind elmondta véleményét sorban,/ S mikor végre a végére értek volna,/ Semmilyen döntés nem született." A hatalom tanúja lehet a nemtörődömségnek és a hanyagságnak: "mikor a nap fölkél" Tepeş Vodă "főkapitányai" élén megjelenik a cigánytáborban. A mindenható vajda valamiféle nemtörődömséget és hanyagságot talál, egyfajta, nem is annyira fiziológiai, mint inkább történelmi alvást: "az apró, fekete sátrakban/ Aludtak a cigányok, mint békák a tóban,/ Nagy összevisszaságban."

Ami az első, Erdélyben született, rendkívüli román irodalmi alkotásból kitűnik, az a szakadatlan szomjúhozása rendnek, a politikai, civilizációs, mentalitásbeli rendtől kezdve a hierarchia, az értékítélet szellemi igényléséig, s mindennek felfüggesztése irodalmon kívüli okokból (Coşbuctól és Gogától Aron Cotruşig és Beniuc-ig ez is állandó erdélyi törekvés). Úgy határoznám meg az erdélyi irodalmat, mint irányzatos irodalmat; ha térképen kellene ábrázolni, tartományokra lebontva a román szellemet, hajlamos lennék arra, hogy a Fogarason túli részt sötétebb színnel árnyékoljam, csendőr kékkel, néhol khakíszínűvel, hogy a tétel, az eszme és az ideológia iránti éhséget jelezzem. Ennek a - mondjuk úgy - császári szolgabírói irodának az árnyékában nevelkedett valóságnak civilizáló hatása igen jó. Az irodalom, mint a helyi szóhasználat mondja, olyan amilyen, vagyis ugyanabban az időben és a nemzeti művelődés minden modern korszakában egyaránt vezethet esztétikai teljesítményhez és komor propagandisztikus tételszerűséghez. A példa kézenfekvő, sok és meggyőző, különösen, ha összevetjük őket Anton Pann a Bucur városabeli zsolozsmáskönyvével. Popa Tanda olyan pedagógiai módszerekben jeleskedik, amilyenekre ma is szükségünk van, Mara összegyűjti és újra befekteti nyereségét, napjaink káeftéinek okulására, Blaga megalkotja a misztérium lírai ideológiáját, Goga a nemzeti szükségletekéit, Coşbuc maga is berúg az iskolai ünnepélyek nemzeti viseletében pompázó örök falu idillikus boldogságától, Aron Cotruş líraian búsong a társadalmi igazságtalanságok miatt, Beniuc szintén, míg Ioan Alexandru repülő kerubokat és isteni fények fürtjeit látja Erdély egén, Emil Cioran pedig az elviselhetetlen történelmi lemondást, amely hasonlatos a patakmeder maradó köveihez. Mint ahogy könnyen észrevehető, majd mindenütt tételek, magatartásformák, tanok és ideoló giák szerepelnek. Az alkotói képzeletben a játékosság, az önértékű szépség értelme szinte mindig a háttérbe szorul. Pozitív és ugyanakkor negatív jelenség ez, a művészi lelemény azon fokától függ, amely papírra veti. Bárhogy is van, ha egy nemzeti irodalom híjjával van a fentebbi leltár tételeinek, erkölcsileg - és végsősoron esztétikailag - csökevényes szépségek csarnokává válhat, éppen a maga teljesítménye iránti túl nagy aggodalom jól ismert módján - az ország ég, a vénasszony meg fésülködik -, amely semmiképp sem tetszik az erdélyi szellemnek, hiszen az mindig a történelem lényegét akarja megragadni, s mindig abba kíván belehelyezkedni.

Forditotta: HADHÁZY Zsuzsa
2000.10.07.

a cikk *.pdf formátumban