SZILÁGYI Júlia
A "szó erdélyies fényűzése"?
 
Ezek a kérdések arra emlékeztetnek, hogy valójában nem is az irodalomra, hanem inkább írókra figyelek. Persze, vannak könyvek, kiadók, lapok. Fontos intézmények. De hogy ez irodalom-e, az az írón múlik, aki könyvet - verset, prózát, miegymást hoz létre. És a többi sem puszta csend, olykor egyenesen lárma: zajos gesztusok. A harmadik kérdés talán gyanakvó, talán kihívó: ha nincs irodalom, ezek a gesztusok nem pótolhatják, ha meg van, akkor mi szükség van rájuk.

Nos, igen, van irodalom Erdélyben. (Is.) Hogy ez most mitől erdélyi irodalom, és mennyiben az, az aligha úgy képzelhető el, hogy ül erdélyi asztalánál az erdélyi író, és erdélyiül alkot (magyarul, románul, németül stb.). De mitől erdélyi a mű? Vajon attól-e, hogy hol áll az író asztala vagy attól, hogy ablaka milyen látványra nyílik? És ha nincs asztala és ablaka sincsen? Innen, Kolozsvárról, a Brassai utcából, és most, 2000-ben, talán elfogult, de igazán nem bizonyíthatatlan vélemény, hogy Páskándi Géza legjobb dolgait, nem nevezte műveknek őket, pedig azok voltak, különböző konyhaszékeken írta. Ami nyilván korántsem jelenti, hogy a konyhaszék volna az alkotás eszményi kelléke. Mellékkörülmény, mint ahogy a rózsadombi villa vagy az antik íróasztal is az. Kiváncsi volnék, mit válaszolna Mikes Kelemen az első két kérdésre. Vagy akár Kemény Zsigmond. Mert az előbbi úgy megválaszolta a harmadikat, pedig nem is kérdezték, hogy máig is idézik, hol Zágonra, hol Rodostóra helyezve a hangsúlyt. S ha már itt tartunk: a rodostói levelek Zágonról és Zágonnak szólnak, holott mekkora késéssel érkeztek el Zágonba, de még a kánont teremtő nagy központokba is! És vajon nem a Márvány-tenger partján szólalt meg először magyarul az a bizonyos esszéhang? Vagy még előbb? Bethlen Miklós bécsi fogságában? Tehát egy rab és egy száműzött hozta volna létre gyanútlanul azt, amit nevezhetünk akár a magyar esszé - és éppen ez az érdekes! -, nem kizárólag az erdélyi esszé előzményének? Rögeszmésen követek egy nyomot. Tehetem, hiszen az ilyenfajta kérdezősködésnek meg feleltetésnek bizony köze van némi, mondjuk, nemes rögeszmékhez. Szóval: mit is üzen a nem éppen ebben a vonatkozásban sokat emlegetett Németh László, amikor Pázmány és Mikes stílusát veti össze, és úgy érzi: "ahol a nyelvi alap, a szó erdélyies fényűzése nagyjából azonos, az eltérő iskola mennyire más nyelvet teremt". Értem én a gyönyörű jelzős szerkezetet, "a szó erdélyies fényűzése", azt azonban már sehogy sem, hogy mit jelentsen az "eltérő iskola", hiszen a bihari és a székely család (reformátusból katolizált) fia egyaránt a kolozsvári jezsuitáknál tanult! Persze: amikor Pázmány meghalt, Mikes még meg se született. S a huszadik század legeslegvégén már biztosabb az, hogy aki ma Erdélyben író, mindkettőjük adósa, mint az, hogy tudják is, mit örököltek. És kitől... Premodern gondolatok ezek, jól tudom, s mintha az lenne az egész buzgó keresése valaminek, ami már voltaképp irodalmon kívüli dolog. Mert mit is keresnek ezek a kérdések? A helyet, ahol irodalom van, volt, lesz is, remélhetőleg, s a helyet keresők kérdezősködés közben bizonyára nem akarják elfelejteni, mellőzni, figyelmen kívül hagyni a másik dimenziót sem, az időt, amikor író, mű és olvasó szerencsésen együtt van. Mert engedtessék meg, hogy eltűnődjek azon, hogy ha van valami közös jegye más-más nyelven, de egyaránt Erdélyben teremtett műveknek, alighanem egyfajta tradicionalizmus az. Mintha még a Provincia kérdéseiben is nyoma lenne e már-már görcsös múltidézésnek. Ami talán érthető és nehezen választható el indítékaikban nagyonis eltérő politikai illemtanok szabályától: a múltról jót vagy semmit, illetve: rosszat vagy semmit... S hogy az irodalom tudatalakító hatalma mennyire nem a többé-kevésbé elmúlt korszak felfedezése, hadd hivatkozzam Szekfű Gyulára, aki l926-ban, remekbefaragott esszéjét Tomoriról, akiben mintegy megtestesül az a sok vagy kevés, amit az utókor tud, illetve nem tud Mohácsról, így indítja, ezzel a tiszteletteli iróniával: "Történetünk legtöbb alakja ma is abban a ruhában áll előttünk, melybe száz esztendővel ezelőtt öltöztette a magyar romantikus költészet, ez a nagy szellemidéző, aki maga elé parancsolta régmúlt idők elfelejtett embereit, és rájuk adta, újabb évszázados használatra, a história jelmezeit." Azóta, tudjuk, utóromantikák sora szabott, különböző mód tarka ideológiákból tetszetősebbnél tetszetősebb köntösöket. És az sem titok, hogy Erdély, úgy is, mint téma, úgy is, mint színhely vagy mint cél, kiváltképp alkalmasnak bizonyult arra, hogy minduntalan valami nagyon régi újat vagy nagyon új régit lehessen róla vagy vele példázni. Ha már a máshol és máskor, illetve az itt és ott összekapcsolása és szétválasztása is tárgya lehet ennek a kérdések mentén elindult gondolatsornak, nem tudom megállni, hogy bár jelezzem: Erdély és az irodalom a köztudatban éppen a történelmi rekonstrukciók kedvelt térideje lehet. A romániai magyar irodalom gyűjtőfogalma azt kanonizálja, hogy irodalomtörténeti korszakot jelölünk nem irodalmi, hanem történelmileg meghatározott korszakhatártól számítva. Valaminek a kezdetét, illetve valami másnak a végét. Persze hogy ez a kezdet és ez a vég kihat mindmáig egymásra. Kihat a Provincia körkérdésére, a lehetséges válaszokra, arra, hogy mire válaszolunk, mire nem, és miért. Ez a körkérdés is kezdet. Akkor is az, ha van előzménye. És remélhetőleg lesz folytatása.

2000.10.07.

a cikk *.pdf formátumban