Eginald SCHLATTNER
Az idegen felebarát
 
1. Igen, léteznek az erdélyi román, magyar és szász irodalomnak olyan sajátos jegyei, amelyek feljogosítanak, hogy erdélyi irodalomról beszéljünk. Már az a tény, hogy ennek a tartománynak több mint ezer éven át a román országoktól és Bukaresttől, de a Budapest fővárosú Magyar Királyságtól is elkülönülő, sajátos történelme volt, jól strukturált többnemzetiségű lakossága, egy, az anyaországtól eltérő mindennapi valóságot és emberi környezetet feltételez, ami a helyi irodalomban nyelvtől függetlenül tükröződik. Ezt az egyedi jelenséget számomra legjobban a Marosvásárhely melletti, marosvécsi Kemény-kastély kőasztala szemlélteti, amelynél a két világháború között az Erdélyi Helikon munkatársai találkoztak, és éppen a különböző nyelvű és kulturális eredetű erdélyi irodalom eszméjét népszerűsítették (ugyanezt az üzenet közvetítette Heinrich Zillich író is a két világháború közt megjelenő, Brassóban alapított szász folyóiratban, a Klingsor-ban, a megjelenése utolsó szakaszát kivéve). A „transzszilvanizmus” fogalma is megjelent, politikai, de főleg irodalmi vonatkozásokkal, ezt az eszmét román szerzők is felkarolták. Ioan Slavici írót az új román hatóságok bebörtönözték, mert az első világháború után egy Svájchoz hasonló, a Román Királyságtól független Erdély gondolatát támogatta.

2. Lucian Blaga román filozófus, aki a három erdélyi nemzetiség életterének kereszteződésénél, Szászsebes – fontos szász burg – és Gyulafehérvár – az ezeréves magyar katolikus püspökség székhelye között – fekvő, erdélyi román lakosságú faluból származik, meggyőző mintát talált ezen történelmi és kulturális közösség ábrázolására, műfaji hasonlóságok és sajátos jegyek tekintetében. Ha jól emlékszem, jegyzete a következőképpen szólt: a legtöbb erdélyi faluban különböző etnikai közösségek élnek ugyanazon ég alatt, de mindegyik a saját látóhatárával (ami nem mondható el a Bărăgan vagy a Szeret-völgyének falvairól).

Következésképpen, egy Erdélyben élő és alkotó szerző, aki az erdélyi élet egy részletét írja le, nem tekinthet el ettől a jelenségtől: rajtam és az enyéimen kívül, ugyanazon ég alatt létezik egy „másik”, aki a közös történelem, a közös politikai rendszer szükségszerűségeinek, minden ember életét születéstől halálig érintő közös eseményeknek, a sorsnak alávetve él, ugyanazon Isten oltalma alatt.

Továbbmennék: írásaik tartalmán túl, amelyek egy sor erdélyi sajátosságot és közös vonást hordoznak, műveik stílusa és formája révén egyaránt felismerhető, hogy az írók innen származnak: még ha egy erdélyi író kizárólag a Kárpátokon túli témákat tárgyal is művében – ahogy Liviu Rebreanu teszi Lázadás című regényében, amely a moldvai és munténiai parasztok 1907-es felkeléséről szól –, akkor sem tagadhatja meg eredetét, az emberi környezetet, amelyben felnőtt: Erdélyt.

Annál kevésbé, ha erdélyi vonatkozású témákat tárgyalnak: például az erdélyi román paraszt alapvető életrajza, Liviu Rebreanu Ionja, problematikájában és szerkezetében alapvetően különbözik a Kárpátokon túli parasztokról szóló művektől (lásd Marin Preda). Ugyanakkor, ebben a regényben, amelyet A résyegítő föld címmel fordítottak le német nyelvre, magától értetődő természetességgel megjelennek a többi nemzetiség képviselői.

A másik, a más nemzetiségű személy jelenléte ugyanazon ég alatt, de saját látóhatárával, a szász prózaírók műveiben is megtalálható, mivel ez része annak, amit a német úgy nevez: „Heimat”. Például Erwin Wittstock Bruder, nimm die brüder mit (Testvér, vidd magaddal testvéreidet) című regényéből, amely az első világháború utáni erdélyi társadalmi-politikai élet freskója, nem hiányzik sem a magyar kommunista, sem a román paraszt. Ugyanez elmondható nevezett író fiáról, Joachim Wittstockról is, aki Hamueső (Ascheregen) című, románra is lefordított könyvében párhuzamba állítja több személy életét az 1994. augusztus 23-i események hatására, párhuzamos életek, amelyek között nem csak szászok, hanem románok, magyarok, zsidók is vannak.

Ugyanez elmondható az erdélyi magyar írókról is: magyarországi társaiktól eltérően, akiket nem köt ez a posztulátum, nem tekinthetnek el a többiektől, legyenek azok románok, szászok, zsidók vagy örmények.

Az erdélyi irodalom ezen posztulátuma számomra a tőlem különböző, különbözőképpen élő és gondolkodó, magát más szóbeli és szívbeli nyelven kifejező ember iránti tiszteletet és toleranciát jelenti.

De a legnyilvánvalóbb közös vonások, véleményem szerint, az egyes írók irodalmi termése közötti eltérések, bensőséges határvonalak – egy jól körvonalazott kollektív identitás kifejezése. A közös égbolton túl – ahol felekezettől és az imádságok nyelvétől függetlenül összeolvad az erdélyi templomok harangszava –, és a közös történelmi háttértől és tájtól eltekintve, a különbségek az irodalmi témák egy adott nyelven és etnikai összefüggésben való tárgyalási módjában jelentkeznek, az illető látóhatár sajátos problematikájával. Erre példa Liviu Rebreanu regénye, az Pădurea spînzuraţiilor (Akasztottak erdeje), amelyben az alapkonfliktus éppen abból a fakad, hogy a főhős császári-királyi tiszt az osztrák-magyar hadseregben az 1914-18-as háborúban, de ugyanakkor népéhez kötődő erdélyi román. Vagy Heinrich Zillich regénye, Zwischen Grenzen und Zeiten (Határok és idők között), ahol mindegyik etnikum képviselőjére külön, etnikai hovatartozása által megszabott sors vár. Így például különbözőképpen élik meg az 1918. december elsejei gyulafehérvári, illetve az 1944. augusztus 23-i eseményeket.

Ha egy műalkotás bensőséges hitelessége ennek a saját „felépítésnek” az ismeretében rejlik, ebből az következik, hogy a „másik”, egy különböző közösség tagja inkább optikailag, kívülről látva jelenik meg. Ebből következik egy lehetséges irodalmi veszély, éspedig az, hogy a „másik” mesterkélt vagy dekoratív szereplővé váljék. A próbálkozások, hogy belülről, saját szemeivel látva ábrázolják a „másikat”, többnyire kudarcba fulladnak, függetlenül attól, mennyire hitelesen és valósághűen írják le az illető környezetet. Hiányzik az a megmérhetetlen, metafizikai dimenzió, amely minden jelenség sajátja, a dolgok azon belső, titkos, megmagyarázhatatlan, szinte kifejezhetetlen pillanata, amit Constantin Noica úgy fejezett ki: „întreseca” (magában való). És ami, tapasztalatom szerint, csakis saját átélés útján sajátítható el, egy tudattalan bőralatti ozmózis útján a környező dolgokkal és azok mélységeivel, saját tapasztalatok alapján, akkor amikor az ember benne él.

Lucia Demetrius megpróbált leírni egy segesvári szász családot (A Binder család), és kudarcot vallott.

Nagyon bátran közelítette meg ezt a témát, egy tiszta szász erdélyi család sorsát Bodor Pál A svájci villa (1985) című regényében.

Számomra a legsikeresebb ilyen próbálkozás Sânzeana Pop regénye, amit Die Trompetenserenade (Trombitaszerenád) címmel fordítottak német nyelvre, és amely EGY bizonyos szász burg-beli német líceumról szól, mivel a szerző annak diákjai és tanárai között élt.

Arra, hogy mindkét veszélyt elkerüljük a saját közösségtől idegen szereplők leírásában, azaz egy: hogy csak dekoratív díszlet legyenek – a diktatúra idejében keletkezett sok írás esetében ez ideológiai követelmény volt –, vagy kettő: erőltetett azonosulás, ami eltorzítja a dolgok természetét, szerintem egyetlen lehetőség van: megpróbálni úgy leírni a „másikat”, ahogy őt az író saját tapasztalataiból látja, ahol annak a képe úgy jelenik meg, ahogy én átéltem, én feldolgoztam magamban, és semmi több.

Ilymódon nagyon pontos megközelítés érhető el, odáig menően, hogy az idegen is valamennyire magára ismer. Azt hiszem, az erdélyi német irodalomban a legnagyobb megközelítést Hans Liebhard író érte el a csodálatos Elbeszélésekben, ahol a román szomszéd, egy gyermek vagy kamasz szemével látva, meggyőző hitelességgel jelenik meg.

Csatlakozom ahhoz a kortárs, zsidó származású párizsi filozófushoz, aki a legkülönbözőbb módokon fogalmazta meg a másságot, amikor azt mondja: meghagyni a másiknak az ő idegenségét (dem andern sein Fremdsein belassen).

3. Igen, létezik erdélyi irodalom.

Forditotta: Robeni fordítóiroda, Kolozsvár
2000.10.07.

a cikk *.pdf formátumban