DEMÉNY Péter
Kacagj velem!
 
"Be van fejezve a nagy mű, igen,/A gép forog, az alkotó pihen". Mintha ez a Madách-idézet lebegne minden erdélyi magyar irodalmi mű felett. Mintha mindegyik író és költő Istennek, Mindenhatónak képzelné magát, akivel nem lehet viccelni.

A félelmetes humortalanság bénító irodalma ez. Teljesíteni kell, teljesítvén pedig népre, szolgálatra és egyéb izékre gondolni szüntelenül. Reszkető kézzel javítani a mondatokat, és azt hinni, hogy minden mondat kőbe vésetik. Tévedni nem szabad, mert akkor ki tudja, mi lesz a nemzettel, valamint a honnal.

Nem véletlen, hogy Esterházy Péter Termelési-regénye az anyaországban született. "Nem találunk szavakat". Egy ilyen mondatért Erdélyben fő- és jószágvesztés járt volna. A szavakat meg kell találni fiam, ne légy rest, pláne ne légy felelőtlen, nemzetünk sorsa a kezedben. És hogyhogy nem találunk, ha te nem találsz, nem baj, illetve baj, dehát rád sohasem lehetett számítani, nem is tudom, magyar vagy-e tényleg. De mi, mármint hogy mi, mindannyian, szóval mi igenis találunk, mert nekünk az a dolgunk, kiválogatni a férgesét, és tiszta testtel, összeszorított foggal menni a sors elé, bármi legyen is az, egy fenyő nem adja fel.

A humortalanság nem feltétlenül baj: humortalanul is lehet nagyon jelentős könyveket írni, lásd Tolsztoj vagy Thomas Mann példáját. De ők kivételt képeznek: sem az orosz, sem a német irodalomról nem lehet azt mondani, hogy nem értik a viccet. Erdélyben az számít kivételnek, aki könnyen ír poénokat; aki semmibe veszi a küldetést, mert nem tud róla, hogy volna neki; aki önmagával hülyéskedik a legtöbbet, mert magánál nevetségesebb tagot nem is ismer; akinek az írásai olvastán az ember föllélegzik, aztán nagyot nevet.

Az erdélyi irodalom akkor lett mesterséges, amikor romániaivá vált. Ekkor kellett ideológiát gyártani köréje, ekkor kellett egy szent cél szolgálatába állítani. Addig csak úgy elvolt, ahogy az irodalom el szokott lenni, hanyag eleganciával, Isten és a töltöttkáposzta között. Trianon után már csak sírni lehetett; zokogni teli torokból mindhalálig; túlélni, nem hagyni, nem, nem, soha.

Tisztában vagyok vele, hogy az is ideológia, amit én írok; hiszen ha azt mondom, "Erdélyben az számít kivételnek, aki könnyen ír poénokat", akkor végső soron azt szeretném, ha minél többen nevetnének; és innen már csak egy lépés választ el attól az ideologikus utasítástól, hogy tessék nevetni!

Másfelől viszont az is igaz, hogy a nevetést (és a szerelmet) minden más jelenségnél nehezebb ideológiák kalodájába zárni. Tessék nevetni, mondanám, csak így menthetjük meg az erdélyi magyarságot, és máris hallanám a fölharsanó nevetést. Ettől nyilván elbizonytalanodnék, és én is nevetni kezdenék.

Nem is rossz ötlet: bizonyos szavakon feltétlenül nevetni kellene. Súly, gyöngy, kagyló, pálma, fenyő, hahahahaha! Fenyő, tető, nem hagyja magát, hihihihihihihihi! Trianon, hát az meg éppenséggel a század vicce, egysze-he-rűen zseniáális! Pukkadnánk meg a röhögéstől.

És nem gondolnánk az erdélyi magyar irodalomra.

2000.10.07.

a cikk *.pdf formátumban