ÁGOSTON Vilmos
A kisajátított tér
 
Budapesten, a Vörösmarty-téren, az idei Ünnepi Könyvhét alkalmával megkérdezte egy fiatal riporter, hogy melyik irodalomhoz tartozom, a határon innenihez, vagy a határon túlihoz? Gondolkodás nélkül válaszoltam: a határok nélküli irodalomhoz. Persze, amint tovább haladtam a vajdasági, szlovákiai és romániai magyar kiadók könyvsátrától a magyarországi és az áttelepült írókat bemutató standok felé, máris megbántam, hogy nem helyesbítettem, hiszen a "határok nélküli" irodalom fogalmát másként használják a magyar médiában, mint annak alapjelentése. A "határok nélkülin" is határokat értenek: mégpedig Magyarország határait. Akik azon kívül rekedtek, azok lettek a "határok nélküli" alkotók. Ezek között is elsősorban a környező országokban élő magyar írókra gondolnak. Tehát határok nélküli az erdélyi, felvidéki, újvidéki, kárpátaljai, de már nem határok nélküli a londoni, brüsszeli, kölni. Mert van ugye az egyetemes magyar irodalom kategóriája, amelybe most már beletartoznak a svédországi, detroiti, texasi magyar írók is. Ugyanakkor, képzeljük el, mennyire elcsodálkozna a pesti, illetve zuglói, újpalotai, mátyásföldi, józsefvárosi író, ha azt kérdezgetné tőle a riporter: mondd, te a határok nélküli, határon túli vagy az egyetemes magyar irodalomhoz tartozol?

Na, jó ne cifrázzuk. Ne háborodjanak azonnal fel, akik amúgy is a nemzet elleni merényletnek tekintik a kérdés ilyen értelmű körüljárását. Jól tudjuk, miről van szó. A kényszerről és a térről. A térről, annak minden hatalmi, metafizikai köréről, amelyhez hozzátartozik a pszichotikus misztifikáció, pátosz, helyhez kötöttségek hátrányainak a kompenzálása, amely aztán ismét elvezet a szabadság elvesztéséhez térben és időben. Tudjuk, itt egészen másról van szó, mint a magyar irodalom földrajzi határairól. Mintha a tér és irodalom viszonyában a tér lenne az értékesebb, nem az irodalom. A továbbiakban kiderül, hogy az alábbi fogalmak: erdélyi tér, erdélyi szellem, transzszilvanizmus és irodalom nem feltétlenül fedik egymást, és jól tudjuk, hogy van ez is annyira bonyolult kérdés, mint a romániai magyar irodalom fogalmának a meghatározása.1

Jól elkülöníthető ugyanis az erdélyi szellem és a transzszilvanizmus gondolatköre, amelyet ugyan a magyar írók fogalmaztak meg az első világháború utáni Erdélyben, de itt nem irodalmi és távolról sem irodalomelméleti kérdésről, hanem alapvetően ideológiáról van szó. A kettőt nem illik olyan alapon összeegyeztetni, hogy esztétikai értékként jelenjenek meg a különböző földrajzi, politikai, világlátás-értelmezési, vagy "helyzettudat" hatások és, kimondatlanul is, azért tartsunk egy műalkotást értékesnek, mert valamely (szakrálisnak vélt) térben, benne fejeződik ki a helyi, csoport-ideológia.

"Külön erdélyi magyar irodalom márpedig nincs!" - írja kategorikusan Mózes Attila és a mondat különös, dacos felhangját a "márpedig" szóban vélem felfedezni.2 Tehát: minden kirekesztő, távoltartó, felemelő vagy elhatároló, szegény rokont támogató gesztus ellenére, csakis egységes magyar irodalom van.3 Az ember azt gondolná, hogy végső soron a nyelvnek a szemantikai jellege dönti el: magyar, holland, román, német irodalomról beszélünk-e. Ilyen alapon viszont akkor nem igazán lenne amerikai, angol és ausztrál irodalom sem, vagy osztrák és német. Pedig van. Igaz ugyan, hogy az erdélyi magyar irodalmi alkotásoknak, még ha a budapesti olvasó számára sajátos szófordulatokat, más kifejezéseket tartalmaznak is, nincs olyan nyelvi megkülönböztető jellegük, hogy ez alapján külön irodalomról beszélhetnénk. Van ugyan dialektus, de nem írnak "tájszólásban" Erdélyben. Sőt, az erdélyi írók többsége úgy véli, itt beszélik a "tiszta" magyar nyelvet, mert az erdélyiek meg tudják különböztetni a más nyelvekből idekívánkozó jövevényszavakat a már meghonosodottaktól. Hallják a környező nyelvekben élő kifejezéseket, és ezek helyett igyekeznek sajátosan magyar szavakat használni. Ugyanakkor észrevehető, hogy a művekben megjelenő közigazgatási és tárgyi világ több elnevezése, a köz- és magánszféra tapasztalatai (beszélgetés a hivatalban, rendőrrel, orvossal, ügyvéddel) nemegyszer a környező nyelvek logikai felépítéséhez, szórendjéhez igazodik, néha a másnyelvű kifejezések tükörfordításai. Ilyen értelemben, már szóhasználatában is azonnal megállapítható, hogy valaki tudat alatt, milyen nyelvű közönségnek ír, mely környezet "fogja a ceruzáját".

Lehet, hogy Mózes Attila nem erre gondolt, de ez az olvasat is hozzátartozik ahhoz, hogy "márpedig". Az író kijelenti, hogy külön erdélyi irodalom nincs, aztán megáll. Elgondolkozik és kiegészíti, azzal, hogy: nincs ugyan erdélyi irodalom, de van egy paradoxon. Ennek a paradoxonnak a lényege, hogy "az erdélyi magyar író viszont megkülönböztethető".

És akkor már benne is vagyunk az erdélyi paradoxon kellős közepében.

Természetesen az is előfordulhat, amit Szilágyi N. Sándor mond nyelvünkről: "...hogy sok mindenről lehet vele beszélni akkor is, ha az a valami igazából nincsen is, hanem csak a szavakban van."4

Vida Gábor, a romániai magyar irodalomról írt tanulmányában megállapítja, hogy 1989-ben "lezárul valami, de nem lehet pontosan tudni, hogy mi."5 Időközben annyi azért már egyre világosabban körvonalazódik - nemcsak az idősebbek vagy a középnemzedékhez tartozó Mózes Attila, hanem a teljesség névsora nélkül, Láng Zsolt, Kovács András Ferenc, Egyed Emese, Balázs Imre József, Demény Péter, Fekete Vince, Molnár Vilmos, Papp Sándor Zsigmond és a még fiatalabbak jelenléte is igazolja -, hogy nem szűnt meg Erdélyben a magyar irodalom. Sőt. Inkább a "romániai magyar irodalom" csökkent le térben, át-, pontosabban visszaminősült erdélyivé. Nemcsak az történik, hogy Bukarestből Erdélybe vagy Magyarországra költözik a magyar írók többsége, hanem a Partiumból is bevándorolnak Erdély belsejébe, illetve kivándorolnak Magyarországra. Csökken a "romániai" kifejezés használata a magyar irodalmi lapokban és mindent erdélyinek neveznek, ami romániai, mert ez a leegyszerűsítés könnyebben érthető a befogadó médiában, Magyarországon. Lassan a "romániai magyar irodalom" megjelölést már csak Romániában használják, kimarad a magyarországi irodalmi köztudatból. Ugyanakkor kitágul az erdélyi magyar irodalom földrajzi határa, most már nemcsak Nagyváradot, Szatmárt és Temesvárt értik bele az "erdélyi" kategóriába, hanem a Bukarestben élő magyar írókat is ide sorolják.

Már korábban is, de különösen az 1989-es romániai változások után az erdélyi magyar értelmiség érthető módon elővette a két világháború közötti erdélyiségről és transzszilvanizmusról szóló tanulmányokat, és elemezni kezdte, mi érvényes azokból a jelenre vonatkozóan. Erről szól a Korunk 1991/10. száma, de szinte minden napilapban vagy vidéki folyóiratban találunk cikket és tanulmányt a témáról. 1992-ben jelent meg Cs. Gyimesi Évának a Limes körben 1986-ban megvitatott Gyöngy és homok című tanulmánykötete. Ennek 1991-es utóiratában a szerző a fiatalok viszonyulására is kitér: "...a megszólaltatott egyetemisták (Sántha Attila, Sólyom Noémi, Kozma Emese és mások) meglehetősen ingerült hangnemben fogalmazták meg a ?transzszilván? ideológiával szembeni ellenérzésüket (Európai Idő, 1990/46)"6

Tíz év elteltével én is az iránt érdeklődtem, hogyan alakult az erdélyi irodalmi szemlélet. Kezdjük mindjárt a transzszilvanizmussal. A transzszilvanizmus a védekezés ideológiája. Egyesek hozzáteszik: volt. Mások úgy vélik, ezután lesz csak igazán az. A transzszilvanizmus csak akkor éltető paradoxon, ha úgy fogjuk fel, mint a nem teljesen zárt, de körülhatárolt térre épített nyitottság ideológiáját. Hívei tudatosan vállalnak egy szűkebb teret, hogy nyitni tudjanak más közösségek, új minőségek felé. Ilyen értelemben, térben szűkebb, szellemiségében tágabb, mint a magyar irodalom.

Persze, igazuk van azoknak is, akik azt állítják, hogy az ?erdélyi szellem?, mint a többnemzetiségű kiegyezést elfogadó, általános erdélyi szubsztancia, valójában soha nem is létezett.7 Bizonyos korokban mégis szükséges volt az erdélyi szellemre történő utalás, hivatkozás, hogy néhány gondolkodó felépíthesse azt a közösségi utópiát, amely esetleg menedéket nyújthatott, szellemi tájékozódási kiindulópontul szolgálhatott a zord, kisajátító idővel szemben. Ezek a "bizonyos korok" rendszerint, valamely, Erdély területén élő nemzet(rész) traumatikus időszakát jelezték. A közös egymásrautaltság szellemisége, mindig a hatalmon-kívüliek szférájában keletkezett és hatott. Alapjelentéséhez hozzátartozott, hogy a ?közös teret? egyik nemzet sem sajátíthatja ki.

Sajnos, meg kell állapítanunk, hogy az erdélyi szellemiség, ebben az elvi, tiszta, több nemzetet egyazon időben átható formájában nem jött létre soha. Mégpedig azért nem, mert az Erdélyben élők nem azonos időben élték át a nemzeti traumákat. Ugyanakkor létrejött ennek az ellentéte, ami még ma is hat: a kisajátított nemzeti tér mítosza, amely az örökös sérelmi/sértettségi történelemszemléletre épül. Egyiktől a múltat vették el, másiktól a jelent, harmadiktól mindkettőt. Ilyen értelemben Erdélyt kizárólagos román nemzeti élettérként képzelték el, vagy csakis a magyar, illetve német népi múlt, jelen és jövő részeként.8

Az első világháború utáni magyar transzszilvanizmus szellemiségét a következőképpen fogalmazta meg László Dezső: "Befelé sajátos értékeink megismerését és biztosítását, kifelé a más népek iránti megbecsülést és új országunk törvényes rendjébe való aktív belehelyezkedést hirdette".9 Ugyanebben a tanulmányában a szerző a kisebbségi magyar népközösség számára megfogalmazott erdélyi szellemiség gondolatát olyan világnézetként határozza meg, amely elsősorban az irodalmi műfajokban hatott, és belátja, ez a gondolat nem tudott polgárjogot nyerni a politikai és a gazdasági életben, "mert ez a két terület volt az, ahol népközösségünk sajátos érdekeit a maga felfogása szerint legkevésbé intézhette."10

Tehát a magyar transzszilvanizmus szellemiségének lényegét éppen abban láthatjuk, hogy az 1919 utáni legelső meghirdetői a fogalompárban nem a "magyart" hangsúlyozták, hanem a közöset, a transzszilvánt. A közös hely, közös jellemzők, közös egymásrautaltság helyzetének felismeréséből indultak ki és ezen az alapon keresték a kapcsolatot a románokkal, szászokkal és az akkoriban még nagy lélekszámú, magyar anyanyelvű és kultúrájú zsidó városi polgársággal. A történelem - amelynek lényeges tényezője volt a két világháború közötti elnyomó, elutasító román nacionalizmus és a magyarországi reváns politika - aztán úgy alakult, hogy ebben a hármas eszményben is eltolódtak a hangsúlyok. Később elsősorban "magyar üggyé", a magyar falu, a magyar népiség, a magyar kisebbség és a "magyar Erdély" szimbólumává egyszerűsödött a "erdélyiség" fogalma. A különböző népek egymásra találása helyett többségi/kisebbségi befelé fordulás, kitartás, állóháború jelképét öltötte magára. A "tiszta" és ezáltal elkerülhetetlenül kisajátított tér mítosza nem transzszilván célokat követ, hanem egy szélesebb - Erdély határán túlmutató - nemzeti egységbe szeretné, feltétel nélkül, beilleszteni a területet. A kisajátított tér mítoszának veszélye elsősorban a többségieket fenyegeti. Rendszerint ők azok, akik nem kényszerülnek arra, hogy megismerjék a kisebbség nyelvét, gondolkozását, szellemiségét. A kisajátított térrel szembeni védekezésül kialakul a kisebbségiek zárt tér elméletének hősi mítosza: visszatérni az ősi mezőgazdasági, falusi közösségekhez, ezt emelni a nemzeti megmaradás szimbolikus magaslatába. Vannak, akik még ma is ezt tartják az egyetlen megtartó erőnek, az "idegen" hatások fenyegetése ellen.

Megtörténhet, hogy az európai integráció során ez a tér is elnyeri az őt megillető önálló súlyt és szerepet, hogy ne állandóan úgy gondoljanak rá, mint amely területnek egyetlen szerepe, hogy ide-oda csatolják, és nem rendelődik majd alá valamely kizárólagos nemzeti célnak. Van egy olyan terület ugyanis, amelyre nem érvényesek a kizárólagos (homogén) nemzeti elvek, utasítások, elvárások és rendelkezések. Ezért lepődnek meg egyesek, amikor kiderül, hogy a mindennapi életben nem úgy szavaznak, viszonyulnak mindenhez az ott élők, ahogyan azt kívülről, a kisajátított tér hívei elképzelnék. Jellemző erre Székedi Ferenc publicista megállapítása: "én nem tudok magyarországi magyarként, hanem csupán erdélyi magyarként gondolkodni. A kettő nem ugyanaz. (...) Én ugyanis határon inneni magyar vagyok. A saját földemen. Nem azért vagyok itt, hogy területi elvet igazoljak. Nem azért vagyok itt, hogy nemzeti elvet igazoljak. (...)Azért vagyok itt, mert ez az otthonom."11 Hasonló disztinkcióval élt Tamási Áron is a két háború között, amikor a budapesti magyar szellemi hatásoktól is elhatárolta az erdélyit. Azt szerette volna elérni, hogy az erdélyi öntudat "sohase maradjon máshol levő szellemi mozgalomnak a függvénye, hanem ellenkezőleg ő legyen az a gócpont, amely egy erdélyi szellemben (kiemelés tőlem - Á.V.) kialakított ideológiát sugároz széjjel, magyarokhoz és környező népekhez."12

A transzszilvanizmus eredeti eszméjével ellentétben a mai magyarországi médiában az "erdélyi irodalom" kapcsán egy provinciális felhangú, patetikus klisébe zárt kép él: valamiféle dacos magyar elzárkózó magatartásról képzelik azt, hogy az az erdélyi szellemiség lényege. A nemzeti bezárkózást és kirekesztést összetévesztik az egykori transzszilvanista nyitás fogalmával. Ehhez a szemlélethez (érdekből? indulatból? sértettségből?) több jeles erdélyi író és politikus is csatlakozik. Hasonló álláspontot képviselnek egyes román gondolkodók, politikusok és írók is, akik az erdélyi irodalom kapcsán kizárólag a román irodalomra gondolnak.

Ugyanakkor, be kell látnunk, jogosan állapította meg a két világháború közötti magyar transzszilvanizmusról Jakó Zsigmond 1990-ben, hogy "súlyos sebeket kapott a polgári Románia kisebbségi politikájától, a kommunista diktatúrától pedig a halálos csapást is elszenvedte". Szerinte a fiatalabb nemzedékek számára az erdélyiség már nem jelent többet, mint a "tiszántúliság" vagy a "dunántúliság".13

Bevallom, hasonló érzésem támadt, amikor most, tíz évvel később felkerestem a különböző erdélyi magyar irodalmi szerkesztőségeket, és a fiatal magyar írók és a középnemzedék véleményét kérdeztem.14 Kevesen válaszoltak, mintha valamilyen "serénykedő múmiák" kérdezgetnék a jelenlévőket.15

Merthogy manapság már egészen más a helyzet. Mondják. A magyarokat kevésbé érdekli ez a gondolat. Mintha belefáradtak volna az egyoldalú szeretetbe. A szászok, svábok és a holocaustban megcsappant zsidó közösségek többsége kivándorolt az országból. Erdély a diktatúra éveiben demográfiailag is megváltozott. Hangsúlyosabb lett a többnyire más vidékekről betelepülő románság jelenléte. 1989 után az erdélyi magyarság egyszerre két lábra állt: egyik lába külföldön van. Feltehetően egyre kevesebben képzelik azt, hogy a tőke, a szolgáltatások, a személyek és munkavállalók szabad áramlásának vonzó lehetősége helyett inkább valamilyen hermetikus "nemzeti" határok mögé visszakényszerítő rögeszméhez ragaszkodnak majd az emberek, csak azért, hogy holmi "nemzeti vezérek" kegyeire bízzák sorsukat. A kisajátított tér életképtelenné válik. Feltételezésem szerint, a helyi bezártságra épülő, befeleforduló, kisajátító nacionalizmus elveszíti híveinek többségét, mert a gazdasági élet már most sem hermetikusan zárt nemzeti keretek között zajlik. Szóval az erdélyi magyarság, sőt a maradék németek többsége is ki szeretné használni a kettős helyzetből adódó előnyöket, és nem igazán érdekli őket sem az "erdélyi szellemiség" sem az anyaországi ígérgetés. Az erdélyi magyarok arra is rájöttek, hogy másodrendű román állampolgárból másodrendű magyarrá válnak, ha áttelepülnek az anyaországba. Ezért egyre többen igyekeznek megszerezni mindkét állampolgárságot, ha lehet hármat is, hogy kibővíthessék szellemi-gazdasági mozgásterüket. A helyhezkötöttségből nem tudnak megélni. Azt is tapasztalják, hogy a nagymagyar nemzeti ígéretek előnyeiből csak bizonyos "jól körülhatárolt" politikai-baráti-rokoni körök részesülnek. Hasonló tapasztalatokról számolnak be a kivándorolt németek is.

Meglepő módon viszont éppen a legjelesebb román értelmiségi körökben kezd terjedni ismét az erdélyi közösségi ideológia keresése. Ez már a közvélemény -kutatásokban is tükröződik.16

Ennek a fokozott érdeklődésnek egyik lehetséges magyarázata a következő. Az erdélyi románság a kilencvenes évektől éppen olyan tudati válságba került, mint 1919 után az erdélyi magyarság. Az államhatárok ugyan nem változtak meg, az országot nem foglalta el senki, és mégis összeomlott a nagynemzeti mitológia. Traian Ştef könyve kapcsán írja Iulian Boldea, hogy "a kommunista kori román társadalom, de a posztkommunista, az »átmeneti« is magán viselte a hamis misztifikáció és a hazugság jegyeit".17 A misztifikáció diktatúrája után a románság legjobb gondolkodói rádöbbentek arra, hogy menthetetlenül magukra maradtak. A felsőbbrendű gazdasági potenciálról, a nemzeti szuveranitásról, a történelmi romantikáról szóló mítoszok összeomlottak, és szembe találták magukat a zord idő kegyetlen tapasztalataival: pénzük leértékelődött, a hadigazdaságra beállított ipar versenyképtelenné vált, és vízummentesen utazni is legfeljebb az egykori, ellenségnek kikiáltott magyarokhoz tudnak. Van ez akkora trauma, mintha elvesztették volna nemcsak Erdélyt, hanem az egész országot.

Most itt a lehetőség, hogy hosszabb távon megnyerjék: ha ráébrednek arra, hogy az erdélyi szellemiség nem más, mint az egymásratalált nemzeti traumák kiegyezéses kezelése. Persze, nem vagyok biztos, hogy a másik oldalon még találnak olyan liberális magyar gondolkodókat, akik bíznak a Kós Károly- vagy Kuncz Aladár-féle transzszilvanizmus eszméjében. Ki tudja?

1 A romániai magyar irodalomról kitűnő vita olvasható, a Vida Gábor körlevelére beérkezett válaszokkal, in: Látó, 1998/10.
2 Mózes Attila, (L)étlap, in: Erdélyi Dekameron '96(2), ABLAK kiadó, Székelyudvarhely, 1997,101-109.
3 Ugyanerre a jelenségre hívja fel a figyelmet Fried István az Előretolt helyőrség folyóirat ideológus-teoretikusának, Sántha Attila verseinek elemzésekor, aki "nem ismeri el magára nézve kötelezőnek az erdélyiség címkéjével ellátott irodalmat". Fried István: Vers-e (még, már), amit az ír úr ír? Helikon, XI. évf. 2000/11.
4 Barabás Kálmán és Berszán István: Embertudományok másutt és minálunk (Interjú Szilágyi N. Sándorral), In: Legkisebb közös többszörös, a Kolozsvári Láthatatlan Kollégium, 2000/1. 71.
5 Vida Gábor: Hogyan írjuk meg a romániai magyar irodalom történetét? in: Látó, 1998/10.
6 Cs. Gyimesi Éva: Időszerű-e a transzszilvanizmus? In: Gyöngy és homok, Kriterion, Bukarest, 1992, 88.
7 Láng Gusztáv: Jegyzetek a transzszilvanizmusról, in: Utunk, 1973. dec. 14.
8 Jellegzetes példa erre a csúcsai kastély, amelyhez egyaránt kötődik Ady és Goga emléke. Még a hatvanas években látható volt Goga könyvtára, amelyben magyar, német és román könyvek sorakoztak. A Ceauşescu-korszakban aztán eltüntették onnan ezt a könyvtárat, hogy ne zavarja a homogén nemzeti mítoszt.
9 László Dezső: Világnézetünk apológiája, Erdélyi Fiatalok, 1938/1. 7-10., in: László Dezső: A kisebbségi élet ajándékai, Minerva Könyvek - 6. Kolozsvár, 1997, 118.
10 i.m. 119.
11 Székedi Ferenc: Határon innen, határon túl, in: A hold másik oldala, Pallas-Akadémia, Csíkszereda, 2000, 67.
12 Tamási Áron: Cselekvő ifjúság, 1936, in: Turzai Mária: A vásárhelyi találkozó, Bukarest, 1977. 103.
13 Jakó Zsigmond: Erdélyiség vagy összmagyarság in: Korunk, 1991/10, 1221.
14 A Szárhegyen, 2000. júniusában megtartott találkozón megkértem több fiatal és középkorú írót, írják meg erről a kérdésről véleményüket, majd felkerestem a Helikon, a Korunk és a Krónika szerkesztőségét Kolozsvárt, a Látót Marosvásárhelyen, a Székelyföldet Csíkszeredában, és Sepsiszentgyörgyre is ellátogattam. Többen megígérték, hogy írnak, de éreztem, nem igazán érdekli őket a kérdés. Végül sokkal kevesebben tartották meg ígéretüket, mint gondoltam.
15 Sántha Attila: Serénykedő ezredvég avagy a múmiák ébredése, in: Para István: A kerti törpe, Alutus, 1996. 81.
16 Ana Dinescu: Transilvania vrea autonomie locala, (Erdély helyi önkormányzatot akar) in: Ziarul Financiar, 30. August 1999.
17 "... societatea româneasca din era comunistă, dar şi din cea postcomunistă, ?de tranziţie?, a stat sub semnul falsului al mistificării şi minciunii." Iulian Boldea, Patologia mistificării, in: Vatra, 1998/9, 42.

2000.10.07.

a cikk *.pdf formátumban