Al. CISTELECAN
Erdély irodalma és irodalmai
 
Mostani számunk, ahogy azt az olvasó nyomban látni fogja, nem az irodalomnak mint irodalomnak a kérdésével foglalkozik. Nem az irodalommal mint - úgymond - művészettel és értékkel. Tehát, nem irodalomkutatással foglalkozik, hanem Erdély "három nyelven" írt irodalmának bizonyos fajta tematizálásával. Szándékosan, de nem rosz szándékkal, mellőztünk néhány kisebb, de jellegzetes vonású "irodalmat" (szlovák, szerb stb). Reméljük, hogy a későbbiekben pótolhatjuk majd ezt a hiányosságot, addig is elnézést kérünk érte. A vitaökonómia elve miatt tettük és nem kirekesztő indítékkal. Megpróbáltuk egy meghatározott kérdésfelvetés köré összpontosítani az eszmecserét, mielőtt túl széles teret nyitottunk volna neki.

Irodalomról - mondta annak idején Zarifopol - bárki kedve szerint gondolkodhat, és olyan rendeltetést tulajdoníthat neki, amilyet akar (történelmit, szociológiait, biográfiait stb.; ma talán a "multikulturálisat" is hozzátehetnénk). De csak ha már esztétikailag megítélte. Ennek a - különben egyedül helyénvaló - ítéletnek az elsődlegessége azzal magyarázható és azért kötelező, teszi hozzá az esszéíró, mert az irodalom művészetként határozza meg önmagát. Tehát mindenekelőtt ebből a szempontból kell megítélni. Eszmecserénk mintegy az esztétikai értékítéletek utáni szakaszban zajlik. Azokkal eleget foglalkoznak a többé vagy kevésbé szakmai beállítottságú lapok. Itt és most minket az irodalom egyfajta esztétikán túli "hasznosítása" érdekel. Az irodalom akarva-akaratlanul mentalitás-közvetítő és mítosz-hordozó (amikor nem éppen demisztifikáló vagy - még gyakrabban - propagandisztikus fegyver). Ebben a minőségében foglalkoztat most minket a három erdélyi "irodalom": mint bizonyos mitológiák és felfogások hordozója és terjesztője. Az irodalomnak, más - fogalmibb vagy csak ideologizáltabb - műfajoktól eltérően, ebben a minőségben megvan az az előnye, hogy lényegileg naiv. Ártatlanul megörökíti a mítoszokat és az (egyéni és közösségi) önismeretet. Szint úgy a másikról szóló ítéleteket és előítéleteket. Persze teheti ezt tételesen és harcosan, mint ahogy éppolyan jól megteheti teljesen ártatlanul is. De nem lehet, hogy ne tegye meg. Bárhogyan is nézzük, az irodalom mindig árulkodik valamiről. Egyaránt kivetíti az önmagunkról és a másikról való képet. Képeket, amelyek dacolnak azzal a veszéllyel, hogy senkinek se tetszenek, és mindenkit sértenek.

Éppen azért, hogy lássuk, ki mit fektet be az irodalomba, hogyan mitizál erdélyi "tájat", dombvidéket, milyenek az Erdéllyel kapcsolatos vágyai és látomásai, kiegészítettük a vitát néhány klasszikus szöveggel, amelyek részleges és "elkötelezett" perspektívából foglalják össze ezt a kérdéskört. Jó, ha a magyarok megtudják, hogyan látják a románok Erdélyt, és mit fektetnek bele. Mint ahogy Noica előadásából és Mircea Zaciu tanulmányából kiderül, nem egy akármilyen tartományról van szó, hanem származástani jelentőséggel bíró helyről. Ha a románoknak van "Szentföld"-je, akkor - az irodalom tanúsága szerint - Erdély az. Hadd cáfolják a történészek, szociológusok, mitológusok, etnográfusok és egyéb tanult fők. S velük együtt a józaneszű emberek. Az irodalom elkészíti a maga eredeti - és alapvető - riportját a mentalitásról és a forró áhítatról, amely egy bizonyos térségre kivetítődik. Nagyon valószínű - legalábbis nem lehetetlen -, hogy a magyarok ugyanazt a szakralizáló partitúrát énekelik, s így két hasonló, ha nem éppen azonos dolog szembesülésének lehetünk tanúi. Lehet, hogy ezek az irodalmak, nem abban, ami offenzív és programszerű bennük, hanem hajszálerezetükben, egy-egy Kánaán ősképét dédelgetik. Mindkettő a maga módján és külön-külön. Ez lenne természetesen a két mitológia "párbeszédének" legdrámaibb esete. Nagyon kicsi a valószínűsége annak, hogy a német partitúra ugyanazokat a patetikus jegyeket tartalmazza, tekintettel arra, hogy mítoszából hiányzik a "származás" témája és misztikája. Kérdés azonban - s izgalmas tanulmányra késztető -, hogy a két ?látomás? milyen mértékben egyeztethető össze, milyen mértékben tűri el egymást, vagy annyira fundamentalisták-e, hogy már kibékíthetetlenek. De a tükröket végre szembesíteni kell egymással. Akár azzal a kockázattal is, hogy azonos képek döbbenetével találkozunk.

A szám körkérdése is legalább két szempontot igyekezett körvonalazni. Először is bizonyos sajátos jelek létezését - vagy nem létezését -, amelyek ?tartományilag? jellemeznék az Erdélyben írt vagy erdélyiek által írt irodalmat, és amelyek ezt az irodalmat felismerhető egységgé kovácsolnák a román, magyar és német irodalmon belül. Az első kérdés tehát arra vonatkozik, hogy egyáltalán létezik-e ilyen "helyi" sajátosság: Véleménye szerint mi határozta meg - és határozza meg most is (?) - az erdélyi szellemet az irodalomban? A másik szempont, amit figyelembe vettünk, annak a lehetősége, hogy ezek a jegyek, amennyiben léteznek, azonosíthatók legyenek, mint megkülönböztető jegyek, mind a három irodalomban. Természetesen, ha ezek a megkülönböztető jegyek léteznek, ha azonosak és megvannak mindenik irodalomban túl annak "etnicitásán", ez azt jelenti, hogy a "hely szelleme" létezik, és kiegyenlíti a különbségeket. Ezért a második kérdés így szól: Megtalálhatók-e ennek a szellemnek fő vonásai a többi erdélyi irodalomban?

Végül, bizonyos értelemben logikus módon, ha egyszer hagyjuk, hogy maga a valóság határozza meg a kérdésfelvetés logikáját, a harmadik kérdést kétféleképpen kellett megfogalmaznunk, mert más-más helyzetről van szó. A románoké egyszerű volt: Van-e Erdélynek irodalma? A többieké kihívóbb volt és talán drámaibb is: Van-e irodalom Erdélyben? Erdély mint irodalmi téma vagy "irodalmi tér" között és a között, hogy van-e egyáltalán irodalom ebben a provinciában, természetesen nincs semmilyen egybeesés, akkor sem, ha a kérdésekben tükröződik a megfogalmazás egyfajta geometriája. De a kérdés drámaisága nem lelhető fel a román irodalomban. Azzal a többiek esetében kell szembenézni.

Forditotta: HADHÁZY Zsuzsa
2000.10.07.

a cikk *.pdf formátumban