PAPP Sándor Zsigmond
A bérelhető ketrec szigora
A Provincia körkérdése 
Ha őszinte akarok lenni, be kell vallanom, csak legkétségbeesettebb pillanataimban szoktam hinni az erdélyi magyar irodalomban. Vagy kedvenc megfogalmazásomban: a rommagyarban. Mert igenis elemi erejű elkeseredettség kell ahhoz, hogy valaki önmagát fokozza le, és tegye mindezt önként, a tiltakozás parányi jele nélkül. Csárdásos jókedvében, erőtől duzzadtan senkinek sem jutna eszébe ilyesmi. Nem vitás, egy magát tehetségesnek kikiáltó íróféle inkább világirodalomról beszél, és láthatatlan köröket ír a levegőbe. Ebben a mezőnyben pedig éppúgy rajthoz áll Homérosz, Borges és Kundera, mint Petőfi Sándor. Itt kell hát kapaszkodni, megfeszíteni az izmokat, beosztani az erőt, az égi mannát vagy egyetlen nagy svungba préselni mindent, azzal az elszántsággal és reménykedéssel, hogy az elsők között szakíthatjuk át a célszalagot. Mert néha jó így elképzelni a literatúrát, ilyen sokegyenlős versenyként, ahol bármilyen nyelvterületről érkezhet a győztes, az ismeretlenség bármiféle homályából előléphet. Mert ez teoretice valóban így működik. És ez a hit addig tart, amíg a delikvens el nem megy egy író- és kritikus-találkozóra.

Úgy hiszem, eme örök kérdésfelvetés esetén – cirka ötévenként újra és újra termelődik a probléma iránti kíváncsiság – mindig a mérce a központi kérdés. Kihez vagy mihez kívánom mérni magam? Hol akarom learatni képzeletbeli vagy valós sikereimet? Honnan várok diszkrét vállveregetést és honnan díjözönt? Úgy gondolom minden az önbecsülésnél kezdődik, pontosabban a higgadt helyzetfelismerésnél. Ha egy író, költő még ír, dolgozik, úgy munkál még benne némi remény, vágy az utókor megbecsülése iránt. Legalábbis hadakozik saját halhatatlanságával. Ebben a szakaszban csakis korokon átívelő, abszolút és megkérdőjelezhetetlen mérce jöhet számításba. Egyszerre kortárs Tacitus és Nádas, a mezőny hihetetlenül erős, de a mondatok még biztatóak, a lendület még tart, így kis szerencsével bármi megtörténhet. Minden más a rossz mondatokkal kezdődik. A fel nem fedezett zsenialitás keserű reggeleivel. A hosszúszőrű sérelmekkel. A fáradtság jelei, a csüggedés és az el erőtlenedés, a régi nagy könyvek (saját művekről van szó persze) felemlegetése jóval kényelmesebb, testhezállóbb mérce meglétét feltételezi. Erdélyi magyar irodalom, Székelyföldi literatúrai egylet, Dohány utcai irodalom (Kukorelly Endre kedvenc szavajárása). Merthogy ebben a viszonylag pontosan behatárolható körben könnyű lubickolni. Könnyű az élvonalba kerülni és ottrekedni évekig. A díjakat névsor szerint nemes elszántsággal osztogatják, könyvek jönnek és mennek, dobálja ide-oda őket a feneketlen támogatás azúrkék tengere és a provincialitás lekezelő és megengedő buzgárjai. Az írósághoz, a megszerzett királysághoz könnyen tapadnak olyan címkék, mint misszió, közszolgálat és vigyázzban állás. És aki ebben a közegben (kis)nemzeti kincs lett már készülhet is köztéri szobrának visszafogott leleplezésére. Errefelé még a rozsda is lassúbb.

Legjobb és legtehetségesebb “erdélyi” íróinkat nem érdemes effélékkel sértegetni. (Érdekes és fájó kérdés: miért Magyarországon jelentetik meg könyveiket a helyi nagyágyúk. A forint vagy a mezőny erőssége, a recepció pontosabb volta vonzza inkább őket?) Mitől lenne Bodor erdélyi és nem világirodalmi? Vagy Király, KAF, Szilágyi István? Persze, lehet beszélni bizonyos sajátosságokról, jellemzőkről, ezek hálás témákat jelenthetnek végzős bölcsészhallgatóknak államvizsga előtt. Persze hasznosak az alapos elemzések, a körültekintő értékelések, mert jó tudni mi a specifikum, ami időnként leválaszt, elkülönít, elszigetel az anya- és apairodalomtól. Mire lehet büszke cifra nyomorúságában a tehetségtelen erdélyi firkász.

Ha nem lenne annyi önjelölt megváltóval terhes az itthoni préri talán még bizseregne is az ember szíve. Futna egy-két tiszteletkört pántlikás évfordulókon. Vagy legalább könny gyűlne a szeme sarkába, mert az otthonosság érzése mindig megható és bolymeleg biztonság.

Ha megszilárdulnának és rendszeressé válnának a kritikák, ha körvonalazódnának az értékrendek és ha nem lenne minden íróféle egyben nemzetmentő hős, talán hosszabban is lehetne értekezni a kérdésről. Egyelőre azonban az erdélyi magyar irodalom, amolyan kibélelt ketrec, bérelhető fogda, amibe önként és dalolva zárkózik be boldog-boldogtalan, ha épp nincs a tarsolyában semmi. Ha elfogyott a vágott dohány, kimerültek az aranytartalékok. Voltaképpen fikció, legenda, sosemvolt, mesebeli állat. Rosszabb találkozókon csak pletyka. Érdemek felemlegetésénél sógorság és politika. Lexikonokban a sorköz hófehér senkiföldje. Magunk között szép és kifejező szavakat vonzó mágnes.

2000.09.27.

a cikk *.pdf formátumban