Udo Peter WAGNER
Homo Transilvanus
A Provincia körkérdése 
1. Az első kérdésre adott válaszban igazából csak a német nyelvű irodalomról szólok, mivel a románt kevésbé, a magyar nyelvűt pedig egyáltalán nem ismerem (a magyar hiányos ismeretének kultúrpolitikai alapja van, de erre itt nem akarok kitérni).

Az első problémák fogalmi természetűek, tárgyunk elnevezésével, meghatározásaival kapcsolatosak.

Az erdélyi német nyelvű irodalomról vagy mint az “erdélyi szászok irodalmáról” (lásd Die Literatur der Siebenbürger Sachsen in den Jahren 1849-1918”, Kriterion Kiadó, Buk., 1979) vagy mint “Erdély német irodalmáról” beszélünk (ez utóbbi két kötetben jelent meg, 1997- és 1999-ben a Verlag des Südost deut schen Kulturwerkes kiadásában, Münchenben).

A kortárs kutatók közt nagyjából konszenzus jött létre arra vonatkozóan, hogy a német nyelvű irodalom 1918-ig tartó fejlődését Erdélyben le kell választani más vidékek irodalmáról, így például a bánságiról. Mindazonáltal történt néhány kísérlet arra, hogy ezt az irodalmat egy “német-osztrák irodalomtörténetbe” foglalják bele (például W. Nagl, Jakob Zeidler, Eduard Castle részéről), illetve arra, hogy a magyarországi német irodalomhoz csatolják. 1918 óta általában “romániai német irodalomról” beszélünk (lásd a Die rumäniendeutsche Literatur in den Jahren 1918-1944 című művet – Kriterion Kiadó, Bukarest, 1992). A két háború közti időszakban az irodalom területén sor került néhány bátortalan kapcsolatfelvételre az erdélyi szászok és a bánsági svábok közt (például Viktor Orendi – a Von der Heide című lap kiadója –, aki maga erdélyi szász volt néhány bánsági szerzővel munkatársa volt a brassói Klingsor folyóiratnak). A “romániai német irodalom” fogalma azonban csak 1947 után honosodott meg, amikor a hatalom birtokosainak is érdekében állt, hogy mindent és mindenkit egyenlővé tegyenek.

2. A két világháború közötti időszakban folyamatos és élénk párbeszéd alakult ki a “transzszilván” (“erdélyi”) lélekről, amelynek szellemiségét azok alkották meg, akik az Erdélyi Helikon és Klingsor erdélyi folyóiratokhoz közel álltak, vezették azokat, és amelyekbe román költők is írtak, köztük olyanok, mint Lucian Blaga. Ezekre itt nem térünk ki, mert a tények messzemenően ismertek.

De itt szeretnék Hans Bergel müncheni író (1925-ben született a Brassó melletti Barcarozsnyón) Homo Transilvanus” – az erdélyi szász délkelet-európai megvilágításban című 1988-as esszéjére utalni, amelyben ez a vita teljesen új közegben kerül ismét napirendre. Bergel úgy véli, az erdélyi szász és a vele együtt élő erdélyi román és magyar etnikumok között nagyobb a hasonlóság, mint az erdélyi szászok és a németországi németek között. Ő ezt legfőképpen az évszázados kölcsönhatásokra vezeti vissza, és felhoz néhány példát: Johannes Honterus (!) volt az ortodox egyházak újrafelfedezője, Kaspar Helth (Heltai Gáspár) a magyar művelődési élet jeles képviselőjévé vált, Heinrich von Weslock a szebeni cigányokat valamint szokásaikat kutatta, Frank von Frankenstein a versgyűjteményébe magyar és román verseket is felvett. Bergel rámutat néhány közös erdélyi jellemvonásra is, mint például: a hit, a vallásosság introvertált komolysága, a valósággal kultikus vendégszeretet, a baráti megértés családias szelleme és spontaneitása, a nép dalok melankóliája, hajlam a temperamentumos kitörésekre… Ezek más fogalmak mint Közép-Európában. Összefoglalva: Bergel szerint indokolt egy Homo Transilvanus Hungaricus-, Vlahicus-, illetve Germanicusról beszélni. Ezt támasztják alá Karin Markel kolozsvári etnográfus kutatásai is, aki az erdélyi magyar, német és román népköltészet közös vonásaira mutatott rá.

Forditotta: SCHWERTNER Ágnes
2000.09.27.

a cikk *.pdf formátumban