Carmen E. PUCHIANU
Még húsz szerző van
A Provincia körkérdése 
A következőkben megpróbálok a jelenkori román, német, illetve magyar nyelvű erdélyi regionális irodalom létezésére vonatkozó kérdésükre olyan egyenes választ adni, amely tükrözze egyéni véleményemet. Ezen belül elsősorban a romániai német irodalomra fogok hivatkozni, amelyhez jó húsz éve magam is tartozom.

Az irodalmat úgy kellene felfogni, mint különböző tényezők együttműködését: egyrészt az alkotó viszonyulása művéhez, illetve annak olvasótáborához, másrészt egy kisebbség irodalmának a többségi lakosság irodalmához való viszonyulása.
Az 1989-es évet előszeretettel és nem alaptalanul tekintik (történelmi) vonatkozási pontnak a romániai német irodalmi termelés tekintetében.

1989-ig mégiscsak lehetett valódi irodalmi termelésről beszélni, és ez nem csak Erdélyre vonatkozott, hanem ugyanolyan mértékben a Bánságra, Észak-Erdélyre, és természetesen Bukarestre is. Jelentős számú német szerző léte – akik közül, hogy csak párat említsek, a legkiemelkedőbbek a ’70-es években Georg Scherg, a 80-as években pedig Joachim Wittstock és Franz Hodjak –, tanúskodott erről; ugyanígy az irodalmi körök, amelyeket olyan kiadványok támogattak, mint a Neue Literatur vagy a Karpaten rundschau, illetve a bukaresti és vidéki germanisztika-tanszékek. Olyan jeles irodalomkritikusok, mint Peter Motzan és Michael Marken biztosították az irodalom szakértő fogadtatását, és nem csak az elismert szerzők műveiét, hanem az úgynevezett „új nemzedékét” is, amelynek soraiban ugyancsak akadtak figyelemreméltó alkotók.

Véleményem szerint az erdélyi irodalom az erdélyieknek a „magánakvalóság”-ra való kifejezett hajlamában különbözik alapvetően a bánságitól. Erdélyben nem léteztek olyan akció-csoportok, mint például a ’80-as évek bánsági költőinek a csoportja. Lényegesen maguknakvalóbbak és zárkózottabbak voltak, még akkor is, amikor alkalmuk volt csoportos felolvasásokon vagy utazásokon részt venni.

Másrészt, az erdélyi német szerzők egymásra találtak a Ceauşescu-rezsim elleni többé vagy kevésbé burkolt ellenállásban, ami bizonyára a román és magyar szerzőkre is érvényes. A romániai német szerzők valamelyes előnyt élveztek ilyen szempontból, mivel némi bizonyossággal számítani lehetett arra, hogy a cenzúra nem mindig ért németül... Hangsúlyozni kell, hogy – irodalmi tekintetben – 1989-ig népes és gyakran hozzáértő közönség is létezett Romániában, Erdélyben.

Azonban a tények gyökeresen és drámaian megváltoznak a ’90-es évek elején. A Németországba való kivándorlás következtében csökken a szerzők és az olvasók száma. A már elismert szerzők közül csak Joachim Wittstock marad, Nagyszebenben, és szerény személyem, Brassóban. Alkalom adtán hallat magáról Juliana Modoi (Brassó) vagy Marius Weber (Bukarest), illetve Michael Astner (Jászvásár). A ’90-es évek közepén a temesvári germanisztikai tanszék kísérletet tesz arra, hogy az ifjúsággal megszeretesse az írást: irodalmi „műhelyek”-ben a szó szoros értelmében verseket és rövid prózai szövegeket „gyártottak”. A „Stafette” egyre inkább egy bizonyos utánpótlás-potenciált látszik támogatni. Az olyan szerző feltűnése, mint Eginald Schlattner, szerintem inkább konjunktúra, mint tényleges irodalmi tehetség kérdése; a saját múltjának feldolgozására, leküzdésére vonatkozó szükségletről tanúskodik, ami jól meghatározott okokból csak nagy késedelemmel, olyan pillanatban valósulhatott meg, amikor az ilyen jellegű szöveg dokumentumként érdekes lehet (mint egyébként Erwin Wittstock regénye, a Januar ’45 oder die höhere Pflicht [’45 januárja, avagy a legfőbb kötelesség] is).

A ’90-es években, legalábbis Erdélyben, a kortárs irodalmi alkotások fogadtatásában elsősorban irodalmon kívüli szempontok érvényesültek. Azzal az ürüggyel, hogy annyira leapadtunk, annyit vesztettünk el hazánkból, a közvélemény az erdélyi helyzet átlényegített, kozmetikázott ábrázolását követelte meg. A kritikus hangvételt egyszerűen elutasították, a szerzőt megrótták, hogy nincs érzéke az egészséges világlátáshoz. Szerény személyemmel is ez történt Amsel – schwarzer Vogel (Feketerigó – fekete madár) című elbeszéléskötetem megjelenése után (Lagrev kiadó, München, 1995).

Más szóval, a jelenlegi romániai német irodalomnak hiányzik az országon belüli valódi konkurencia. A szerzőnek mindenesetre a belnémet nyelvterület szerzőivel kell összehasonlítania magát, ami természetesen nem a legrosszabb.

Jelentékeny impulzust jelent az évente megrendezett Tage deutscher Literatur in Reschitza (Resicabányai német irodalmi napok). Ezzel kapcsolatban hangsúlyozni kell, hogy az erdélyi irodalom nem különül el más régiók irodalmi jelenségeitől.
Az erdélyi/romániai román, illetve magyar irodalom biztosan egész más problémákkal küzd. Véleményem szerint léteznek és léteztek bizonyos hasonlóságok. Ezek kialakulásához hozzájárult a kolozsvári Echinox-csoport, és az Akciócsoport. A multikulturális öntudat szellemében jelenleg is léteznek kezdeményezések a közeledésre, illetve a kölcsönös megismerésre. A román költőknek és nyilvánosságuknak önmagában már a németajkú kollégák ismerete is lehetőséget ad arra, hogy a hőn óhajtott európai útra lépjenek. Léteznek kétnyelvű tervek, például egy lírai antológia. Végül meg kell jegyezni, hogy jelenleg még mindig él Romániában 20 németajkú szerző, akik különböző nemzedékekhez és különböző stílusirányzatokhoz tartoznak.

Míg a román szerzők nagy előszeretettel kísérleteznek a posztmodern manierisztika különböző válfajaival, addig a németajkú szerzők nagyrészt konzervatívabbnak mutatkoznak, mondhatni, kevésbé posztmodernnek, legalábbis ami a nyelvet illeti. Ez a nyelv a belnémet, sőt még a Romániából kivándorolt szerzők nyelvezetéhez képest is kissé elévültnek, inkább tizenkilencedik, mint huszadik századhoz illőnek tűnik, és ennek megfelelően talán igényesebbnek is. Az írók, érthetően, eltávolodtak a mindennapi beszélt nyelvtől. Egész más a helyzet a román szerzők esetében, akik gyakran az utca nyelvén, sőt, néha durván fogalmaznak. Amennyire meg tudom ítélni, ez a helyzet a jelenkori valóság kérdéseihez való viszonyulás jellegét is érzékelteti – és ez egyaránt vonatkozik a romániai német, román és magyar irodalomra is. Realizmus és szürrealizmus, dokumentarizmus és szatíra között ingadoznak a szerzők, az iróniát és az abszurdot ápolják.

Végkövetkeztetésként: egyetlen kisebbségi vagy regionális irodalomra sem szabad önmagában és elszigetelten tekinteni, csak egy (multi)kulturális összesség részeként. Másrészt éppen ezek az irodalmak nyújtanak esélyt az európai művelődési szférába való beilleszkedésre, ahol a befogadásnak egészen más lehetőségei léteznek.

Forditotta: Robeni fordítóiroda, Kolozsvár
2000.09.27.

a cikk *.pdf formátumban