BORCSA János
Irodalmat kellene művelni
A Provincia körkérdése 
Véleményem szerint az erdélyi írói műhelyekben születő műveknek vannak, illetve lehetnek különös jegyei vagy inkább meghatározottságai, erdélyi irodalmat viszont hiába keresnénk ama képzeletbeli világirodalmi térképen. Akár azt is elfogadom, hogy a szóbanforgó művek hátterében megtalálható egy közös érzület – erdélyiség –, de ez még nem tekinthető egy irodalom-fogalom sem döntő, sem egyedüli ismérvének. Az irodalom ugyanis – egyik klasszikusnak számító meghatározás szerint – “írók és olvasók szellemi viszonya írott művek közvetítésével.” (Horváth János) A magyar irodalom pedig, melyet “a magyar nemzet irodalmi tevékenysége”-ként tételeznek, a magyar nemzet “szellemi munkásságának az a köre, mely a nyelv útján állandósítja alkotásait.” (Négyesy László) Ebből következően hangsúlyozhatjuk, hogy a magyar irodalom – kölcsönzött fordulattal élve – nem parcellázható fel regionális magyar irodalmakra, aminthogy a magyar nemzettel sem teheti meg ezt semmilyen spekuláció. A nyelv meghatározza az irodalmat, s határt szab neki.

Újabb keletű közelítést is hozzárendelhetünk a fenti, időben korábbi meghatározásokhoz, olyat, amely összhangban áll az idézettekkel, miszerint “végső soron az irodalomnak két előfeltevése van: az egyik történeti, amennyiben az irodalom intézmény; a másik pszichológiai, amennyiben alkotás”. (Roland Barthes )

Azt mondhatom tehát, hogy az “erdélyi román/magyar/német irodalom”-szintagma jelzője mint hovatartozásra utaló elem megtartható ugyan, jelöli egy többkultúrájú földrajzi régió szellemterét, de nem meghatározó jegye a kérdéses (magyar) irodalomnak. Éppen a fentiekben idézett elméleti támpontokra alapozva mondottam néhány évvel ezelőtt, hogy az erdélyi-romániai magyar irodalom intézményesült formaként bizonyos szálakkal szorosabban és közvetlenebbül kapcsolódik egy meghatározott nemzetrészhez, illetve térséghez, az erdélyi magyarsághoz, illetve magához Erdélyhez, annak szerveződő vagy megszervezendő intézményrendszeréhez, de az irodalom-fogalom másik aspektusa révén, jelesen az irodalom mint alkotás vonatkozásában az egyetemes magyar nyelvi és szöveghagyományba beépült művek sorában, rendszerében a helye, másrészt pedig az erdélyi-romániai magyar írásbeliségnek a része.

A romániai magyarság körében Trianon óta általában hol egy régiós, hol egy etnokulturális önmeghatározás került előtérbe. Ezek megalapozásában és terjesztésében az irodalom minden időben jelentős szerepet vállalt. Úgy tűnik, az 1989-es romániai politikai fordulat óta a magyar irodalom egységének a tudata érvényesül erőteljesebben az erdélyi centrumokban és a periférián, igaz, emellett a tendencia mellett érvelt programatikusan már a nyolcvanas évek elején Cs. Gyimesi Éva, mondván, hogy a “kollektív önazonosság imperatívusza – történelmi-politikai itt és mostja elfogadásával együtt - nem lehet lényegesen más, mint a teljes etnikai-nyelvi-kulturális közösségé”.
Következésképpen az erdélyiség az identitástudatot színező, de nem meghatározó tényező. Számos mű és alkotó hátterében ott van kimondatlanul, hogy Erdélyben alkotó íróként nem erdélyi irodalmat, nem is erdélyi magyart, hanem magyart, sőt: irodalmat kellene művelni. Bizonyára ez is motiválja azokat, akik a helyi mítoszok, legendák és közhelyek lebontására törekednek, mondhatni a kisebbségi anomáliák és torzulások átvilágítására összpontosítanak egy-egy művükben vagy pályájuk valamely szakaszán. Ilyen tekintetben is számontartásra érdemes például Kovács András Ferenc és Tompa Gábor közös szonettkötete 1998-ból, a kisebbségi magyar tünetegyüttes megnevezését címébe emelő Depressio Transsylvaniae.


Erdély hajdani kulturális sokszínűsége mint alapvető megkülönböztető jegy megkopott a letűnt diktatúra évtizedei alatt, de a térség “személyisége” sajátos mentalitásban (pl. tolerancia, fokozott autonómia-igény és Nyugat-orientáció) ma is jól érzékelhető. Az itt alkotó magyar írók művei a nyelv és a nemzeti hagyomány révén az egyetemes nemzeti irodalom körforgásának, úgymond életműködéseinek részei és alakítói kívánnak lenni. Sőt, maga az egész kisebbségi kultúra is így fogható fel. A magyar ugyanis nem tartozik a “többközpontú nyelvi kultúrák” (Pomogáts Béla) közé.

A klasszikus irodalmon nevelkedett olvasó előszeretettel követ egy kézenfekvő és irodalmon kívüli szempontot, azt tudniillik, hogy vannak az egyes régióknak elkötelezett alkotók, helyi színeket éltetők, s ezek a műveikben érvényesülő szemlélet, problematika alapján különböznek más régiók szerelmeseitől. Hozzátehetjük, hogy akár az egzotikum és kuriózum is megjelenhet a művekben, de mindez esztétikai érvényességet akkor nyer az irodalomban, ha az alkotónak nyelvi-poétikai performancia nyomán egyetemes dimenzióba sikerül emelnie az egyénit és sajátosat, ha a mű ama nyelvi állandóságot célozza. A magyar irodalmi tudatban erőteljesen jelentkező egység igénye mellett a differenciálódást is tehát a regionalitás szempontjain túllépve lenne ajánlatos tárgyalni.

2000.09.27.

a cikk *.pdf formátumban