Ştefan BORBÉLY
Talajvizek vegyüléke
A Provincia körkérdése 
1. A bevett sztereotípiák szintjén (de nem csupán ...), az erdélyi szellem jellemzője a nem öncélú, a formális kísérletezéseket elutasító átszellemült és előremutató komolyság. Az erdélyi író ebben az értelemben közelebb áll az anyaghoz, mint a szellemhez: erkölcsösebb, mint a regáti, és polgárilag visszafogottabb, mint a moldvai, állandóan - néha alaptalanul - annak a tartománynak sorsa foglalkoztatja, amelyben él, és amelyről mindig az a benyomása, hogy ki akarják rántani lába alól, mint egy csodálatos szőnyeget. Következésképpen, az erdélyi irodalmár - a kiugró teljesítményeket (Lucian
Blaga , a szebeni Irodalmi Kör euforionizmusa, Adrian Marino , az echinoxizmus) leszámítva - mindig egyfajta gondterhelt, felelősségteljes szorongás művelője, bár nem szabad elfelejteni azt, amit az erdélyi szellemiség még ma sem tudatosított kellőképpen, hogy Budai Deleanu maga is, mégis, erdélyi volt. Az erdélyi szellem azonban, időbeli fejlődése során eltakarta szarkasztikus komédiázását, s ennek a figyelemreméltó mulasztásnak gondolkodóba kellett volna ejtenie bennünket, mert mellékesen programot, gondolkodásmódot határoz meg. Nem véletlen, hogy a Ţiganiada szerzőjének tipológiai újraértékelését a regátiak végezték el és nem az erdélyiek, akik óvatosan elhatárolódtak tőle, mint egy fertőzőgóctól. Szövegmagyarászati szempontból azonban értékesítették (Ioana Em. Petrescu ), de az opció itt már a regátiakkal való szinkron és művészeti rokonság irányába mozdult el, amit utólag a posztmodernizmus igazolt. Az erdélyi román kultúra, amely multikulturális a létezés kifejezőjeként és magától értetődően heterogén az idegen elemek felszívásának időbeliségében, ellenszegült a posztmodernizmusnak: íme a perverz intelektuális gyönyörök kis fejezete, amelynek történetét mindazonáltal vázolni kellene.

Következésképpen, hogy egy nietzschei fogalomhoz folyamodjunk, az erdélyi szellem mindig "túlterhelt" volt, meggörnyedt létező vagy elképzelt geopolitikai és történelmi missziójának súlya alatt. A román transzszilvanizmus az Erdélyi Iskola hirdette nyelvi purizmus és latin vér által fémjelzett utópikus múlt intellektuális restaurálásaként született, és időben az óvatos, a magyar és a szász kultúrával szembeni ellenséges elkülönülés útján fejlődött. Az erdélyi értelmiségi - függetlenül attól, hogy milyen szinten áll - indulásból magára vállalta az aggódó közvélemény-formáló hálátlan szerepét, felelősnek érezvén magát azért, hogy közösségének tagjait megóvja azoknak a kultúráknak végzetes befolyásától, amelyekkel a történelem azonos térbe helyezte. Az erdélyi értelmiségi többet foglalkozott az elkülönüléssel, a sajátosság megőrzésével, mint az együttműködéssel, és mindig vigyázott arra, hogy sebei - amelyeket titokban gyakran saját késével ejtett önmagán - örökké nyitottak legyenek.

Következésképpen, hogy valóban megértsük az övezet igazi szellemét - amely ma sajátságos politikai hisztériákban tükröződik -, nem elég, ha csupán a társadalmi vagy kulturális piramis csúcsait vizsgáljuk, egy vagy két szinttel lejjebb kell szállnunk, oda, ahol azok a "közvélemény-formálók" leledzenek, akikről fentebb beszéltem: követelőző, messianisztikus szövegű falusi papok, gondterhelt művelődési aktivisták, súlyos szavú helyi politikusocskák, akik bosszúért lihegő, nehézkes magvasságoktól buzognak. Ezek a "közvélemény-formálók", akiknek hálójába a hétköznapi ember beledobja személyes vagy családi nehezteléseit, azokat amelyek a múltban, a hibás, egyoldalú, ádáz, könyörtelen nevelésben gyökereznek: ez a nemzetiségi gyűlölködés visszhang-szobája, az a tisztátalan lelki elegy, amelyben Funar választógárdája fogan.

Példaképpen megengedem magamnak a hivatkozást egy nyilvános előadásra, amelyet I. Agârbiceanu tartott valahol Erdélyben, 1930-ban. Teljesen véletlenül fedeztem fel az előkelőbb és póriasabb körökben egyaránt igen elterjedt Almanahul Albina 1931-es megsárgult oldalain. Sajnos, az Almanah nem ismerteti az előadás körülményeit (hol hangzott el, milyen alkalomból), de az írás tartalma semmiben sem különbözik napjaink erdélyi nacionalistáinak levitézlett ideológiájától. Xenofóbia, antiszemitizmus, nemzeti történelmi és földrajzi prioritások, a letelepedett románok erkölcsi felsőbbrendűsége a haszonleső és a friss, autochton vért álnokul szívó "jövevények"-kel szemben. Mindent megtalálsz benne, mintha a szöveget a funarióta staffok értelmi dagasztó műhelyeiben kotyvasztották volna. Vagyis néhány évtizede semmi sem új a nap alatt: ha a dolgok továbbra is ebbe az irányba fejlődnek, a szöveg dédunokáink idejében éppen ilyen időszerű lesz, akkor, amikor a távolság köztünk és Európa között olyan nagy lesz, hogy a nyugatiak csupán antropológiai kirándulásokat szerveznek majd mifelénk.
Mondtam máskor is: a román kultúra számára (amely megteremtette a görög-katolicizmust) Erdély a szellemi Európa virtuális, ám politikailag zátonyra futott tere. Hiába írjuk a tartomány művelődés-történetét (óvakodva attól, hogy az egészre vonatkozóan tegyük, nehogy mozgóhomokra tévedjünk ...), ha párhuzamosan nem fogalmazzuk meg azt a szívósságot is, amellyel nem hagyták itt békében élni az embereket. A tartomány szellemi igazsága mindig valahol középen lesz - s néha elvész majd az apróságok között, amit bizonyít, hogy a térség xenofób nacionalizmusa, jelentősebb ideológiai változások nélkül, ugyanabban az ágyban született újjá 1990-ben, amelybe 1919-ben vagy 1930-ban belefektették.

2. Hogy az erdélyi szellem főbb vonásai megtalálhatók-e az erdélyi magyar és német irodalomban? Nem egészen. A német kultúra mindig elszigetelt volt Erdélyben, és valahogy nem homogén, bár kohézióját intézményes szinten fenntartották (egyetemi katedrákkal, kiadványokkal, kiadókkal). Mindazonáltal a németek - körülbelül századunk 9. évtizedéig, amikor majd mindnyájan elmentek - inkább jelentős személyiségeik, mint irodalmi csoportosulások révén fejlődtek, bár nem feledkezhetünk meg a brassói avantgárd-forrongásról, vagy a későbbi Aktionsgruppe Banat költői körül kialakult ellenséges politikai légkörről. A hagyományokon keresztül individualizálódva, hozzájutva a Nyugatról érkezett bibliográfiai forrásokhoz, ezek az emberek csupán árnyaltan tették fel regionális nemzeti identitásuk kérdését: vitathatatlanul távol állva földrajzilag Németországtól, ezek az értelmiségiek mindig azon nagy nyelvi kultúra szerves részeinek tartották magukat, amelyhez jogszerint tartoztak. Következésképpen a romániai német kultúra szintjén nem léteztek önazonossági drámák (Peter Motzan egyetlen könyve bőségesen bizonyítja ezt), csak kisebb szinkron-ingadozások Nyugattal szemben. Az itteni németek, Nyugathoz viszonyítva, az áthidalható távolság tudatában éltek: sajnos sem a magyarok, sem a románok nem rendelkeztek, talán az egy Adrian Marinót kivéve, ezzel a kiváltsággal.

A romániai magyar kultúra - amelyet alapvetően meghatározott Erdély 1918-as bekebelezése - ellenkezőleg, az önazonossági drámák és túlzások kultúrája volt. Jórészt a közös élmények által meghatározott regionális csoportkultúra, amelyet behatárolt az a közösség, amelyen belül létezett. Az 1918-at követő viharos időkben a romániai magyar kultúra elsősorban önmagáé kívánt lenni, s csak másodsorban az egész magyar kultúráé. Olyan választás volt, amely meghatározta sorsát, és fékezte művészi tipológiáját.

3. Természetesen van Erdélynek irodalma. Máskülönben nem írtam volna le ezeket a sorokat. ?Irodalom? helyett azonban én inkább a ?művelődés? és a ?gondolkodásmód? kifejezések mellett szavaznék. Az erdélyi - magyar és román - irodalom természetszerűleg ki volt szolgáltatva a kulturális vagy gondolkodásmódbeli követelményeknek. Nem volt és most sem rugalmas irodalom - inkább a talajvizek vegyüléke, amelynek gyémántjait gyakran áthatják annak a kőgörgetegnek homályos visszfényei, amelyben felbukkannak.

Forditotta: HADHÁZY Zsuzsa
2000.09.27.

a cikk *.pdf formátumban