MOLNÁR Gusztáv
Közép-Európa a föderalizmus és a katasztrófa között*
Elemzések 
I.

Timothy Garton Ash A közép-európai rejtvény című írásában (1) egy 1954-ben megjelent tanulmányt idéz, amelynek szerzője, Karl A. Sinnhuber 16 Közép-Európa-definíciót hasonlított össze. Az Ibériai-félsziget volt az egyetlen olyan része Európának, amelyet egyik meghatározás sem foglalt magában, Ausztria, Csehország és Morvaország pedig az egyetlen olyan térség, amely mindegyikben szerepelt. (2) Ez az előadás a Közép-Európa-fogalom tartalmának és kiterjedésének térbeli és időbeli változásaira kívánja felhívni a figyelmet. Prinz Gyula magyar földrajztudós például 1943-as térképvázlatában (3) Délnyugat- és Északnyugat-Németországot, tehát a Rajna-mentét is Közép-Európához sorolta. Milan Kundera 1983-as híres esszéjében (Az elrabolt Nyugat, avagy Közép-Európa tragédiája) a szovjet barbarizmus által rabul ejtett, ízig-vérig (gondoljunk csak 1956-ra!) a Nyugathoz tartozó magyarok, csehek és lengyelek tragikus sorsa által kijelölt térnek tekintette Közép-Európát. (4) Végül a The Economist 2000 nyarán arról az új nyugati “wannabe”-kből, Nyugat felé törekvőkből megszerveződő “újfajta Közép-Európáról” ad hírt, amely Lengyelországtól keletre, Litvániában, az – ellenzéki – Belarusban és Ukrajnában kezd alakot ölteni (5).

Ez a rendkívüli, mind horizontális – földrajzi – mind vertikális – történeti – vonatkozásban látványosan megmutatkozó változékonyság azt bizonyítja, hogy Közép-Európának nincs saját lényege, valamilyen különleges esszenciája. Közép-Európa a Nyugat, pontosabban Nyugat-Európa szélső övezetének középső része. Tehát nem öntörvényű és önelvű entitás, hanem egy fejlődése végső fázisához közeledő civilizációs tér határvonalán elhelyezkedő frontier-övezet, nyersebben szólva: periféria. És mégcsak nem is a periféria, hanem annak csupán egy része, hiszen a szélső övezet természetszerűleg magában foglalja a déli (mediterrán) és az északi (skandináv) perem-területeket is.

Meghatározó jelentőségű, hogy ez a frontier-övezet egyidejűleg külső és belső: a nyugati civilizáción belül, de Nyugat-Európán mint történeti és – az Európai Unió létrejötte óta – politikai organizmuson kívül helyezkedik el.

Ebben a rövid előadásban nem fogok kitérni arra, hogy pontosan mely országokat és országrészeket foglalja magában ez az egyszerre külső és belső határterület. Mindenképpen azokat, amelyek évszázadok óta részei a nyugati civilizációnak, de történelmük folyamán vagy soha nem tartoztak Nyugat-Európához mint történeti és politikai organizmushoz, mint például Magyarország és Lengyelország, vagy kívül kerültek azon, mint például Csehország. Magyarán, kívül voltak, vagy valamilyen oknál fogva kívül kerültek a karoling Európán.

A karoling Európa, a szorosan vett Occidens nem az iskolából jól ismert hármas felosztást jelenti, amely a puszta kiterjedést veszi alapul, a mai nemzetállami beidegződéseket visszavetítve. Marc Bloch nagyon szépen leírja, hogy a karoling modell lényege a közhatalom lokalizálódása. Nagy Károly birodalmának összeomlását követően, mint ismeretes az államiság ismérveit hordozó funkciók az egykori birodalmon belül mindenütt a több grófságot egyesítő területi fejedelemségekben összpontosultak. (6) A mai meso-government, az EU-n belüli középszint centrális jelentősége idáig vezethető vissza! A birodalmi dezinteg­rálódásból fakadó konstruktivitás elve érhető itt tetten, aminek Szűcs Jenő is oly nagy jelentőséget tulajdonított Vázlatá­ban, az a "különös dinamika" (7), amely ma a centralizált nemzetállamokat kezdi ki ellenállhatatlan erővel, ha kell, szétrombolva, s ha van hozzá kellő politikai akarat, akkor egy új, föderális jellegű államszerveződés funkcionális elemeivé szétépítve azokat.

Ez a történeti értelemben Toulouse-tól Brünnig terjedő posztkaroling világ a mai Nyugat-Európának mint egységes szerkezetű történeti organizmusnak az alapja. És ez az a világ, amelyen Magyarország és Lengyelország, ez a két par excellence közép-európai ország végig kívül maradt. Közép-Európa tehát a nyugati civilizációhoz tartozik – ezer éve –, de nem tartozik Nyugat-Európához mint a karoling minta alapján egységesen szerveződő történeti-politikai corpushoz.

A helyzet az, hogy a fenti tipológiai besorolások két olyan entitással operálnak, amelyek léte egyáltalán nem magától értetődő. Itt két kérdés merül fel: 1. létezik-e nyugati civilizáció, és 2. ha igen, van-e ennek a létezésnek – Európában – világosan kitapintható egységes történeti és politikai dimenziója? Ha úgy tetszik: van-e aktuálpolitikai relevanciája?

Ha a nyugati civilizáció létében főként baloldali-liberális – többnyire amerikai –multikulturalisták kételkednek, akik a nyugati civilizációra hivatkozókat szeretik egyfajta civilizációs xenofóbia híveiként politikailag inkorrekt színben feltüntetni (8), a nyugati civilizáció európai felének egységes alapstruktúrájú történeti és politikai egzisztenciájával kapcsolatos szkepticizmus elsősorban "nemzetféltő" vagy nemzeti alapon álló konzervatív oldalról nyilvánul meg. Ez utóbbi fenntartásokat tartom cáfolatra érdemesnek.

Granasztói György a Magyar Szemle legfrissebb számában megjelent figyelemreméltó tanulmányában elavultnak tarja “Fischer és Chirac állam- és nemzetfelfogását”. (9) Miről van szó? Ismeretes, hogy Joschka Fischer német külügyminiszter berlini beszédében körvonalazta álláspontját az új, föderatív Európa megteremtésének szükségességéről. (10) Chirac francia elnök pedig – mint Granasztói írja – "átvette Fischer gondolatát a folyamatokat előmozdító, élcsapatot alkotó államszövetséggel kapcsolatban", "felvetette egy európai alkotmány elkészítésének a lehetőségét", "továbbá különös módon a mellett is kiállt, hogy meg kell határozni, hol húzódnak Európa határai". (11)

Meglepőnek tartom, hogy Granasztói, a hosszú időtartamú történeti folyamatok kiváló ismerője és kutatója, az Európa föderális jellegű “politikai újraalapítását“ szorgalmazó felhívásokban ideológiai szűklátókörűség megnyilvánulását látja, nem pedig annak a jelét, hogy egy 1500 éves civilizáció – az Occidens – eljutott annak a küszöbére, hogy belépjen fejlődése utolsó – remélhetőleg minél hosszabb ideig tartó – fázisába, amelyet a föderatív európai állam megszületése fémjelez. Granasztóit aggasztja a föderalizmus. Engem az aggaszt, hogy egyáltalán nem biztos, vajon Nyugat-Európa képes lesz-e azt a bizonyos újraalapítást végrehajtani. Gabriel A. Almond szerint “a politikai opciók kényszerűek, de nem szükségszerűek”. (12) A föderalizmus ilyen nem szükségszerű kényszerűség a mai Európában.

Még egy dologra szeretnék itt kitérni. Granasztói György szemére veti Fischernek, hogy Kelet-Európát sommásan lenacionalistázza, majd – írása végén – világossá teszi, hogy nem tudja elfogadni azt a felfogást, amely “kizárja annak a lehetőségét, hogy a hatalmi centrum elképzelésével szemben a periférián bármiféle reális alternatíva létezhet”. (13)

Lucian Boia román történész írja legújabb könyvében, hogy ugyanaz a Nyugat, amely kétszáz évvel ezelőtt belekezdett a modern politikai nemzetek felépítésébe, most, a “posztnacionális megoldással próbálkozik”. Egy sajátos kontinentális törésvonalról van szó: míg Nyugat-Európa eljutott a nemzetek dekonstrukciójához, “a Kelet – mondja Boia – be akarja bizonyítani annak a gondolatnak az életképességét, amelyet a kontinens másik részén elhasználódottnak tekintenek”.(14) A nemzeti alapon álló közép-európai politikusok és szakértők, úgy látszik, egy másik alternatívával kísérleteznek: a nemzet életképességét – nem pusztán kulturális vagy érzületi, hanem politikai értelemben is – végeredményben tehát a nemzetállam életképességét magán az Európai Unión belül óhajtják bebizonyítani.

Ezt a stratégiát a magam részéről egyértelműen zsákutcának tekintem. Aki ezzel a nemzeti poggyásszal akar bevonulni az Európai Unióba, az nagyon hamar újból a karoling Európán (értsd: a föderális mag-övezeten) kívül találja magát, ahelyett, hogy megragadná az egyedülálló – ezt persze úgy is kell érteni, hogy utolsó – alkalmat arra, hogy végre belül kerüljön azon. Ebből következik a nagyon egyenes válaszom Granasztói György felvetésére: a periféria semmiféle érvényes és célszerű altarenatívát nem tudhat nyújtani a centrummal szemben. Magyarország 1000 éven keresztül ellenállt a karoling Európának. Nem is tehetett mást, mert teljesen más fejlődési pályát futott be. De egy idő után ez a magyar autocephalia már önveszélyessé vált.

Széchenyi ezt tökéletesen átérezte, hiszen ő az 1848-as forradalom előestéjén egy elfogadható “közbirodalom”-ért szállt síkra (“a monarchia külön országainak – írta 1847. november 22-i parlamenti felszólalásában – napszisztemához kell hasonlítani, hol a külön planéták egy nap körül forognak ugyan, de saját tengelyeik körül is”), és a teljes nemzeti önállóságra törekvő, a nagyon is komplex, sok összetevőjű magyar planétát egységesnek képzelő Kossuth politikájában érezte a fenyegető katasztrófát. (“Én azt hiszem – írta 1848. március 5-én egyik barátjához intézett bizalmas levelében -, itt volna az ideje a franciákat utánozni. Nem abban, hogy a respublikát proklamáljuk, hanem hogy mi is Lajosunkat seggbe rúgjuk!”(15))


A nemzeti önállóság ma már végképp értelmetlen dolog. A szuverén, önálló és egységes nemzetállam mára betöltötte hivatását. Mi azért tudunk, pontosabban kellene tudjunk – a németekhez hasonlóan – könnyebben megválni tőle, mert végeredményben sikeres kiépítése a mi esetünkben történetesen nem a nagy nemzeti beteljesülések, hanem katasztrófák egész során keresztül vezetett. Ma politikai decentralizáció kell, közjogi kompetenciákkal rendelkező régiók kellenek, mert a mintaszerűen “összegyalult, egységes” nemzetek (16) esélytelenek az Európai Unióban zajló intézményi forradalommal szemben, nem lesznek képesek az új, föderális “közbirodalom”-ba beintegrálódni.

A Fischert – teljesen alaptalanul – a nemzeti dimenzió Auschwitz utáni német elfojtásával és föderális szublimálásával vádoló Chevenement lemondása, kényszerű meghátrálása Korzika ügyében azt bizonyítja, hogy Spanyolország és Nagy-Britannia után Európa harmadik klasszikus nemzetállama is beadta a derekát, és megindult a politikai decentralizáció útján. “Franciaország békéjének és továbbélésének az az ára – írja Philippe Moreau Defarges a Franciaországban mértékadónak számító Politique Étrangere-ben –, hogy elfogadja a birodalmat, amely ellen évszázadokon keresztül küzdött. (...) A felsőbbrendű nemzetek, az isteni küldetések, az örökkévaló identitások ideje lejárt. (...) Ha a francia nemzetben van még elég energia, egy nagyobb egység részeként fogja újból kitalálni magát.” (17)

Aki nem ismeri fel ezt az európai alapigazságot, az vagy eleve periferikus helyzetre kárhoztatja magát (ez vár a nemzeti önállósághoz és egységhez, a – most még! – működőképes nemzetállamhoz ragaszkodó Magyarországra, Csehországra és Lengyelországra a föderális Európában), vagy a jelenlegi Európai Uniónak a többiekkel egyenrangú tagjából fog visszaminősülni perifériává.

II.
Most pedig lássuk, milyen főbb irányokban lehet továbbgondolni az előadásban megfogalmazott alaphipotézist (a nyugati civilizációhoz és az e civilizáció európai részének történeti-politikai corpusához való tartozás különbségének tétele).

1. Az EU veszélyes játékba kezdett, amikor 12 vagy akár 15 új csatlakozó ország előtt is felvillantotta a teljes jogú tagság perspektíváját. Az EU most alakulóban lévő föderális magja körül meg kell őrizni az ésszerű határok között bővülő, a kormányközi konferencia során megreformált, de nem föderális alapon álló Uniót. Ez nem területi, hanem funkcionális alapon elkülönülő országcsoportok létrejöttéhez vezet. (Magam 1991-92-ben az európai integráción belüli közép-európai konföderációt tartottam célszerű megoldásnak.(18) Ma ezt már másként látom.)

2. Úgy vélem, az EU-bővítés körét olyan szinten kell tartani, hogy azon belül a föderális mag hatalmi értelemben egyértelműen domináns, intézményi értelemben pedig vonzó és elérhető maradhasson, nyitva hagyva azt a távlati perspektívát, hogy az EU, valamilyen pán-európai unió helyett, a maga egészében európai föderális állammá váljon. Itt még komoly konfliktusok lehetnek, bizonyos országok visszahőkölhetnek és tudatosan kivonulhatnak ebből az új Európából. Sőt az sincs kizárva – ez egész Európa számára rendkívül kedvezőtlen fejlemény lenne –, hogy az EU mint a föderális mag körüli ún. első extenzió, a maga komplex intézményrendszerével szétesik. Ez esetben is megmarad azonban a német-francia-olasz-benelux mag, amely véleményem szerint már nem fog megállni a föderális állammá alakulás útján.

3. Az egykori ortodox civilizációhoz tartozó országok civilizációs zsákutcába kerültek. Ezen a ponton nem Huntington, hanem Jacques Lévy francia geográfus interpretációját tartom irányadónak. “A latinok és az ortodoxok közötti választóvonal – írja Lévy – nem a tulajdonképpeni vallási törésvonal kivetülése a külső valóságra, hanem egy komplex történeti-geopolitikai dinamika eredménye.” (19) Huntington az ortodox civilizációt – Oroszországgal mint mag-állammal – ma is geopolitikailag releváns kategóriának tekinti. De a szó szoros értelmében vett ortodox civilizációról ma már nem beszélhetünk.

4. A Lévy által említett történeti-geopolitikai dinamikának a természete csak a hosszú időtartamú folyamatokban mutatkozik meg. Hasonló a helyzet a közép-európai országok Nyugathoz való hasonulásával, nyugati mintakövetésével, amelynek strukturális jellemzőit csak akkor ismerhetjük fel, ha azt mint hosszú időtartamú folyamatot vizsgáljuk. Az e folyamat során törvényszerűen és ismételten jelentkező intézményi kollapszus, intézményi összeomlás jelenségével 1998-as intézeti konferenciánkon megtartott előadásomban foglalkoztam. (20)

5. A béklyó a kelet-európai “ortodox” országok esetében nem a vallási vagy civilizációs hovatartozás, nem ez bénítja le őket, hanem civilizációs identitásuk bizonytalansága és kétértelműsége. Civilizációtörténeti tény, hogy a bizánci, majd posztbizantin civilizáció térségében a XVIII. század elejétől a XIX. század közepéig nagyszabású civilizáció-váltás, civilizációs konverzió ment végbe, amelynek eredményeképpen ma ez a térség a nyugati civilizáció részét alkotja. A probléma az, hogy intézményépítési szempontból terméketlen, steril részét. J. Lévy szerint az e térséghez tartozó államokkal nem az a baj, hogy ortodoxok, hanem az, hogy túlságosan hosszú ideig (több, mint kétszáz évig) álltak a nomád despotizmus nyomására és mintájára kialakult orosz és török birodalmi despotizmusok uralma alatt. Nem élhettek a nyugati típusú fejlődés lehetőségével akkor, amikor ez a fejlődés alapvetően módosította a hagyományos mentális struktúrákat és társadalmi viszonyokat. Míg a közép-európai térségben a nyugati befolyásnak elegendő idő állt rendelkezésére, hogy teremtő mutációkhoz (mutations génératrices) vezessen, az orosz és török despotizmus hosszan tartó befolyása alatt maradó térség társadalmi értelemben terméketlenné vált, aminek következtében lényegében meghiúsult – állítja Lévy – “Európa európaizálódása". (21) Pontosabban erre csak egy szűkebb körön belül kerülhetett és kerülhet sor, hiszen a folyamat még távolról sem befejezett.

6. A civilizációs zsákutca, vagy ha úgy tetszik intézményi sterilizálódás, intézményteremtésre való képtelenség miatt van az, hogy e térség államai nem tudnak a nyugati tömegdemokrácia játékszabályainak megfelelő nemzetállamokat kiépíteni és működtetni. Miközben Európában már a nemzetállam utáni történelmi fázis van napirenden, ez a térség a jelek szerint megrekedt a működőképes nemzetállamok kialakulása előtti fázisban. Ez azt jelenti, hogy az e térséghez tartozó országok akár egyfajta “belső ellenzékként” sem lesznek képesek az Európa előtt álló nagyszabású intézményi forradalomban részt venni (mint a “nemzetek Európájának” mítoszához ragaszkodó közép-európaiak”(22)), az Európai Unió “kizsákmányolt vagy magára hagyott perifériáját” (23) alkotva.

7. Ez a civilizációs katasztrófa lehet (24), hogy magával sodorja, de az is lehet, hogy épp ellenkezőleg, rendkívüli teljesítményekre, egy új centrum-szerep betöltésére ösztökéli azokat a területeket, amelyek történeti értelemben Közép-Európához tartoztak (vagyis a Jacques Lévy által megállapított kritikus 200 évnél rövidebb ideig álltak török vagy orosz fennhatóság alatt), de olyan országok alkotórészei, amelyekre – a keleti despotizmusokhoz való túlságos közelségük, és ebben az értelemben egyértelműen hátrányos geopolitikai helyzetük miatt – a civilizációs kétértelműség vált jellemzővé.

8. A közép-európaiság térben és időben egyaránt állandó mozgásban lévő természetét szem előtt tartva megállapíthatjuk, hogy a közép-európai államok (Magyarország, Csehország, Lengyelország) EU-csatlakozásával a közép-európaiság szimbolikus geográfiája az Európai Unió új határaitól keletre lép működésbe. Míg az EU-n belül Közép-Európáról mint politikai kategóriáról beszélni anakronizmus, és a közép-európai politika folytatása lényegében a nagy lehetőség – a karoling Európa történeti-politikai corpusába való szerves beépülés – előli megfutamodással érne fel, az EU új határain kívül a közép-európai minőség a Nyugathoz való tartozás legfőbb ismérve. De nem rab nemzetekről van most már szó, mint annak idején Kunderánál, hanem bizonyos értelemben rab provinciákról és térségekről. Miközben azok az országok, amelyekhez tartoznak – itt Szerbiáról, Romániáról és Ukrajnáról van szó – civilizációs zsákutcában vergődnek, az ún. Közép-Európa-fragmentumok – Vajdság, Erdély, Kárpátalja, Galícia és Bukovina – megindulhatnak egy eltérő és Európa-konform intézményesülés útján.

9. Ennek az intézményesülésnek az alapja a lokális többség. Tehát nem az ott élő magyar vagy más kisebbségek "erős nemzeti identitása", hanem a szóban forgó tartományokon belüli konszenzus. Egy olyan konszenzus-kényszerről van itt szó, amely a szóban forgó provinciáknak mind többségi – szerb, román, ukrán –, mind pedig kisebbségi – alapvetően magyar – lakosságát politikai értelemben el fogja távolítani saját nemzeti centrumaitól, sőt szembe fogja azokkal állítani, amennyiben – ez az "amennyiben" alapvető fontosságú – azok saját hűbérbirtokuknak fogják tekinteni az említett tartományokat.

10. Az eddigi tapasztalatok azt mutatják, hogy Szerbia, Románia és Ukrajna kizárólag nemzeti és etatista alapon képes ennek a nagyfontosságú törésvonalnak a kérdéséhez viszonyulni. Magyarországnak ugyanakkor e pillanatban a Közép-Európa-fragmentumokkal kapcsolatban nincs semmiféle érdemleges stratégiája. A magyar kormány csak és kizárólag a Közép-Európa-fragmentumokban élő magyar nemzeti közösségekkel foglalkozik, rájuk vonatkozóan van határozott elképzelése (a határmódosítás nélküli nemzeti reintegráció). Ahelyett tehát, hogy Magyarország már most a föderális alapokon álló Európai Unió Közép-Európa-fragmentumokkal kapcsolatos politikáját próbálná meg kialakítani és befolyásolni, inkább a föderalizmus partvonalán innen gurigázik. Nemzeti alapon politizál, mintha nem tudná, hogy egy olyan "közbirodalomba" igyekszik, amellyel szemben nem fogja tudni eljátszani azt a szerepet, amelyet Béccsel szemben egyszer már eljátszott.

*A Teleki László Intézet évi konferenciáján 2000. szeptember 14-én elhangzott előadás.

(1) “The Puzzle of Central Europe”, The New York Review of Books , 1998. márc. 18.
(2) Vö.: Karl A. Sinnhuber: Central Europe--Mitteleuropa--Europe Centrale: An Analysis of a Geographical Term, Transactions of the Royal Geographical Society (London: Institute of british Geographers, Transactions and Papers, 1954).
(3) Hat világrész földrajza , Budapest, 1943, 175.
(4) Milan Kundera: Tragedia Europei Centrale, Europa Centrala. Nevroze, dileme, utopii , Ed. Adriana Babeti et Cornel Ungureanu, Polirom, Iasi, 1997, 221-235.
(5) Where is Central Europe, The Economist , 2000. július 8, 31.
(6) Vö.: Marc Bloch: La société féodale [1939], Paris, 1995, 544.
(7) Szűcs Jenő: Vázlat Európa három történeti régiójáról , Budapest, 1983, 20.
(8) Vö.: John Fonte: Post-West Syndrome, National Review , 1997. okt. 27.
(9) Granasztói György: A mozgó célpont. Chirac, Fischer és Közép-Európa, Magyar Szemle , 2000/7-8, 195.
(10) Vö.: Joschka Fischer: Az államszövetségtől a föderációig. Gondolatok az európai integráció végcéljáról. A berlini Humboldt Egyetemen 2000. május 12-én elhangzott beszéd, Európai Szemle , 2000/2, 3-14. A rövidített szöveg megjelent a Provincia 2-es számában.
(11) Granasztói, id. cikk, 192.
(12) Crisis, Choice and Change: Historical Studies of Political development , ed. Gabriel A. Almond et al., 1973, 649.
(13) Granasztói, id. cikk, 194-195,198.
(14) Lucian Boia: Două secole de naţionalism , Bucureşti, 1999, 110.
(15) Széchenyi István Válogatott Művei , Budapest, 1991, II., 280, 389.
(16) Granasztói, id. cikk, 195.
(17) La France et l’Empire, Politique Étrangere , 2000/2, 338, 342.
(18) Molnár G.: Közép-európai konföderáció, Limes, 1992, január.
(19) Jacques Lévy: Europe. Une géographie, Paris, 1997, 40.
(20) Vö.: Molnár G.: Köztes-Európa eltűnése, avagy a mintakövetés közép- és kelet-európai konzekvenciái. Vázlat, in: Globalizáció és nemzetépítés , Szerk. Bárdi Nándor, Teleki László Alapítvány, Budapest, 1999, 47-68. Angolul: The Vanishing of In-Between Europe, Regio , 2000/1, 84-104.
(21) J. Lévy, id. mű, 40, 48.
(22) Szájer József, a Fidesz frakcióvezetője például a Fidelitas és az EDS, az Európai Néppárt ifjúsági és diákszervezetének konferenciáján az Európai Uniót a “nemzetek európája”-ként jellemezte. Ez a megfogalmazás az európai zsargonban egyértelműen antiföderalista állásfoglalásként értelmezhető. – Szájer az uniós politikáról, Magyar Nemzet , 2000. szept. 15.
(23) J. Lévy, id. mű, 247.
(24) A kifejezést H.-R Patapievici-től vettem át. Vö.: Anatomia unei catastrofe (Egy katasztrófa autonómiája), in: Politice , II. kiadás, Bucuresti, 1997, 78.


Európák Európában. Jacques Lévy: Europe. Ume géographie, Párizs, 1997, 48.

2000.09.27.

a cikk *.pdf formátumban