ÁGOSTON Hugó
Bukarest mint provincia
 
Be kell vallanom: noha immár több mint harminc éve lakom Bukarestben (tehát életemnek több mint a felét itt éltem le, részben iránta való hűségben és egyfajta „se vele, se nélküle” kínzó révületben), továbbá jóllehet kereken három évtizede, 1970. október 23-án jelent meg A Hét, az a lap, amely végül is bukarestivé tett – nos, mindezek ellenére sokáig nem érdekelt különösképpen sem a város múltja, sem magyarságának előtörténete.

Persze tudtuk mi, hogy korántsem igaz a legenda, miszerint „Bukarest a legnagyobb magyar város Budapest után” (a legutóbbi népszámlálás tízezret sem elérő nagyságrendje azért fájt), de hogy mikor mennyi és hogyan mennyi volt, igazán nem foglalkoztatott. Talán azért, mert ösztönösen viszolyogtam mindentől, ami végül mindig óhatatlanul a „hősi múltba” torkollott volna? Talán mert sohasem éltem – gondolom, magyar várostársaimhoz hasonlóan – „nagyközösségi”, közművelődési életet? Tény, hogy ismereteim olyasmiben merültek ki, hogy a várost egy Bucur nevű juhász alapította valamivel több, mint hatodfélszáz évvel azelőtt, meg hogy a Berceni negyed bizony a Rákóczy-szabadságharc főtábornokáról kapta a nevét. Mit tudtam még akkor, hogy például Bukarestben sok utcát azért hívnak „hídnak” (Podul Izvor, Podul Mogoşoaia), mert még a múlt évszázadban is az előkelőbb, de attól nem kevésbé sáros utcákat ölfákkal lepadolták, vagy inkább – pallózták. Vagy hogy a magyarok már a város – csak jóval később főváros – alapításától itt lehettek Kapisztrán János missziós munkát végző szerzetesei és híveik képében; s csak nemrég tudtam meg, hogy a Tűzoltótorony Széchenyi István ittjártakor adott tanácsára épült (nemhiába lett hát a neve a „folyosó”-t hangutánzó Foişor.

Mondom, mindezeket nem tudtam, de a románok pompás névadó fantáziája nekem is megmozgatta a képzeletemet. Különösen az utcanevek ragadtak meg, amelyek tele voltak hol gyengédséggel, hol ravasz kifejezőerővel, hol pedig – úgy éreztem: számomra örökké megfejthetetlen – titokzatossággal. Vaporul lui Assan (Hasszán hajója?), Căderea Bastiliei (A Bastille eleste), Oborul nou (Újvásár), Teiul Doamnei (A nagyasszony hársfája), Domniţa Anastasia (Anasztázia küsasszony) – az ilyen utcanevek láttán, többnyire esti sétákon, kéjes borzongás fogott el. Másokon meghatódtam: hol van még a világon utcanév szentelve olyan nemes lelki tulajdonságoknak, mint amilyen az áldozatkészség, az odaadás (Abnegaţiei), a barátság (Amiciţiei), az éneklés (Cîntarei), a jószerencse (Fortunei), a mélabús gyöngédség (Duioşiei), az elégia (Elegiei), a szorgalom (Hărniciei), az idill (Idilei), a halk moraj (Murmurului), a tökéletesedés (Perfecţionării), a vers (Poeziei), az emlékezet (Amintirii), az elmélkedés (Meditaţiei), a trilla (Trilului), a vidámság (Veseliei) és hasonlóknak?…Mennyi költői lelemény! Rengeteg utca neve szinte a kisváros hangulatát idézi. Igaz, a szocializmus éveiben születtek otromba elnevezések is, de most nem erről van szó. Hanem a lelki dimenzióról, a lelkületnek arról az állandójáról, amit sem a nagyváros, sem az ideológiai egyneműsítő kényszer nem tud megnyomorítani. Mintha csak maguk is kollektív, népköltészeti alkotások lettek volna, úgy éreztem, ezek a költői utcanevek többet elárulnak a városlakókról, múltjukat is beleértve, mint a „nagy történelem” feljegyezte események, lelkületükről, mint a nemzetlelket taglaló, különben is manipulált traktátusok. (Dumitru Drăghicescu 1907-ben megjelent alapvető „összehasonlító néplélektani” munkájáról – Din psihologia poporului român (A román nép pszichológiája) –, amelyet 1996-ban adtak ki újra, természetesen nem is hallhattunk, történelmi materializmuson nevelt-idomított sutyerákok.) Szóval azt akarom mondani, hogy az ilyen jelekből, konnotációkból, metakommunikatív gesztusokból jobban meg tudtam ismerni fővárosi lakótársaimat, mint ha tanulmányokat végeztem volna. Ebben azért vagyok biztos, mert így szerzett ismereteimet mindig jobban tudtam hasznosítani különböző élethelyzetekben, mint elméleti olvasmányaimat.

Mindezekhez még egyetlen dolgot. 1980-ban a földrengés-rongálta másfél szobás Colentina utcai tömbházlakásból a Traian utcába költöztünk. Örömömet hatványozta, hogy – szinte hihetetlen – a Traian utcára merőlegesen, kapunkkal szemben: ott van, nem más van ott, mint az Idő (Timpului) utca. Micsoda kilátás: dolgozószobám egyik ablaka az időre néz! Mindig gyötrően foglalkoztatott az idő, a perverz mód, ahogy velünk, élőlényekkel bánik. Most, azóta nyugodt vagyok e tekintetben – csak ki kell néznem az ablakon. Ráadásul a többi kategória sincs nagyon messze: a Tér (Spaţiului), a Lét (Existenţei), az Örökkévalóság (Eternităţii) és a Szimmetria (Simetriei). Hisz végül is mi van messze, térben és időben? Csak az, amit messzinek érzünk.

Ó (és ó, és ó), idő szaga
Amikor fennebb azt írtam, hogy nem nagyon voltak ismereteim a román főváros múltjáról és az itteni magyarokéról, természetesen nem azt gondoltam, hogy nem is szerettem volna, hogy legyenek. A hivatalos múlt nem foglalkoztatott, de amikor például Mircea Eliade írásainak némelyikében egy-egy couleur locale-ra akadtam, s ha még ráadásul a lakásom környékéről is (ó, a Mîntuleasa utca! – régen az „a mîntui” azt jelentette: megmenteni, ahogy a „mîntuitor” megváltót tesz), egészen meghatódtam. Azok a színek, hangok, illatok! Milyen izgalmas lehet – úgy tudom, Nyugaton van is divatja – egy város egykori színeinek, illatainak, hangkörnyezetének rekonstruálása!

Ha nem is a régmúltba, de harminc évre visszamenőleg a szagok, illatok, az olfaktív ingerek világába el tudnám kalauzolni az olvasót, persze csak a szavak segítségével, és messze nem akkora megjelenítő erővel, mint teszi például Peter Süskind Parfüm című híres regényében, amelyet egyébként nagy élmény volt Bukarestben románul olvasnom. Annál is inkább könnyű a szag sztalker dolga, mert ennek a „szagtörténelemnek” a fővárosban van egy állandója, majdhogynem azt mondtam, kontinuitása – ez pedig a hivatalokban terjengő főzelékszag. Én nem tudom, miként történik, de ha egyszer egy hivatalban bármit esznek, abból főzelékillat lesz. (Illat? Éppen illat is lehetne, ha alapja nem az égett hagyma kigőzölgése lenne.) Elmegy az ember házrészletet fizetni – ez két okból jelentéses: egyfelől mert az épület a város kellős közepén van, másfelől mivel nap mint nap sokan keresik fel – s kérem, már a portás jó ízűen falatozik, menüjének alapját pedig megfellebbezhetetlenül a hagymafélék változatos családja alkotja. De miért is vele kezdtem, hiszen már az utcán, az egyik legrégibb közkórház falának támaszkodva ott ül egy terebélyes, nehézsúlyú koldusnő, akit én eddig még kizárólag zabálás közben láttam. Bent aztán, ahova az ember fizetni megy (persze több szakaszban, a bürokrácia bugyrait végigjárva), a levegő már változatosabb főztek, fogások szagmolekuláival van tele.
Igen, azt hiszem, miután a gyorsétkeztetőkben, bisztrókban, restikben szagelszívó berendezéseket szereltek fel, lassan már csak a hivatalok őrzik a román konyha meghitt ételféleségeinek, maradandó alkotásainak olfaktív nyomait. Ami még megható is lehetne, ha történetesen nem viseltetnék még kantinjáró egyetemista koromból előítélettel a főzelékszaggal szemben, amelybe, mint említettem minden ételszag torkollik.

Most, hogy ezeket a sorokat írom, jut csak eszembe, hogy a munkahelyi zabálás mögött végül is egészséges életszemlélet, erős személyiségalkat húzódik meg. Hisz nem kis jellemerő és nonkonformizmus kell ahhoz, hogy egy hivatalnoknő nem törődve a várakozókkal, tempósan befejezze a töltött káposzta zaftjának kimártogatását, vagy hogy pajzánabb példát említsek, szájából kilógó virslivel kérdezze meg az embertől, hogy mit óhajt. (Ó, ha én azt meg merném mondani neki! Ha én meg merném mondani, hogy ne teli szájjal foglalkozzék velem!) Bár lehet, hogy zaft meg virsli nélkül rosszabb volna. Lehet, hogy akkor ideges lenne, kiabálna velem, esetleg többet írna a számlámra.
Az ember lelki üdvösségével foglalkozó hivatalokban, a templomokban egyenszag uralkodik, hogy a hívek orrukon keresztül is mind ugyanazokhoz a benyomásokhoz, álmokhoz, képzelmekhez, eszményekhez jussanak. A bukaresti hivatalok szintén a szagok közösségalakító erejére alapoznak. Szemmel láthatóan megfeledkezve arról az aforizmatikus tömörségű és érvényű megállapításról, hogy ahol bűz van, ott nincs tekintély, s ahol nincs tekintély, ott nem lehet rendes ügyvitel.

De hát ki beszél itt ügyvitelről?

Forditotta:
2000.10.07.

a cikk *.pdf formátumban