Traian ŞTEF
Egy európai gyakorlat
Műhely 
A Provincia Erdély irodalmáról és irodalmairól szóló körkérdése nyomán nagyobb érdeklődéssel tekintek a magyar írók álláspontjára a transzszilvanizmussal és saját helyzetükkel kapcsolatban. Arra a megállapításra jutottam, hogy nem érdekli őket munkájuk besorolása egy regionális összefüggésbe. Az a kitérő mód, ahogy válaszoltak, nekem azt mondja, hogy egyrészt elégedetlenek a szegény rokon státuszával, másrészt hízeleg hiúságuknak az egyetemes magyar irodalomhoz való tartozásuk. Nem nyilatkozzák ki az erdélyi kultúrához, az erdélyi szellemhez való tartozásukat, nem foglalkoztatja őket az az „esztétikán túli rendeltetés”, amelyre Al. Cistelecan utalt a vita megindoklásában. Egyébként a magyar írók nem vesznek részt a cég intézményeinek működésében sem, nem iratkoznak már be az Írószövetségbe vagy a nagy erdélyi központokban is fiókokkal rendelkező Romániai Professzionista Írók Egyesületé be. Nem vesznek részt az ideológiai és esztétikai vitákban, amelyeket a fiatalabb nemzedékek kezdeményeznek, és annak a térségnek kulturális eseményein sem, amelyben élnek.
Az a lehet téves benyomásom, hogy a visszafogadást várják a magyar irodalomtól, értve ezalatt az intézményes integrálódást és az érték-elismerést. Nyilvánvaló azonban, hogy elutasítják a magyar ügy patetikáját és a provincializmust, amely azt magában foglalja. Különösen világosan és tisztán fejezi ki magát ebben az értelemben Ágoston Vilmos: „Feltételezésem szerint, a helyi bezártságra épülő, befeleforduló, kisajátító nacionalizmus elveszíti híveinek többségét, mert a gazdasági élet már most sem hermetikusan zárt nemzeti keretek közt zajlik. Szóval az erdélyi magyarság, sőt a maradék németek többsége is ki szeretné használni a kettős helyzetből adódó előnyöket, és nem igazán érdekli őket sem az erdélyi szellemiség, sem az anyaországi ígérgetés. Az erdélyi magyarok arra is rájöttek, hogy másodrendű román állampolgárból másodrendű magyarokká válnak, ha áttelepülnek az anyaországba. Ezért egyre többen igyekeznek megszerezni mindkét állampolgárságot, ha lehet hármat is, hogy kibővíthessék szellemi-gazdasági mozgásterüket. A helyhezkötöttségből nem tudnak megélni.” Ebből következtethetünk arra, hogy a magyar értelmiség nem harcol egy erdélyi közösségbe való bezárásért, sem Nagymagyarországért, hanem az európai nyitást, a németek lehetőségeit választaná.

Ágoston Vilmos inkább a román értelmiséget látja válságban, mint a magyart, kommentárját érdemes figyelembe venni. Szerinte a román értelmiség lelkiismereti válsága a nemzeti mítoszok 1990 utáni szétfoszlásának következménye: „A felsőbbrendű gazdasági potenciálról, a nemzeti szuveranitásról, a történelmi romantikáról szóló mítoszok összeomlottak, és (a románok) szembe találták magukat a zord idők kegyetlen tapasztalataival: pénzük leértékelődött, a hadigazdaságra beállított ipar versenyképtelenné vált, és vízummentesen utazni is legfeljebb az egykori, ellenségnek kikiáltott magyarokhoz tudnak. Van ez akkora trauma, mintha elvesztették volna nemcsak Erdélyt, hanem az egész országot.” Az erdélyi román értelmiség ilyen körülmények között hosszú távon egy közösségi Erdélyben keresné a menekvést, az erdélyi szellemben. Szkeptikus azonban abban, hogy megtalálná-e a „barikád másik oldalán” a magyar megfelelőt. Nem tudom, mennyire pontos a fordítás (nem pontos: az eredetiben egyszerűen „a másik oldalon” áll – a szerk.), de a barikád kifejezést itt nem érzem találónak. A barikád szónak forradalmi felhangja van, két erő közötti harcot feltételez, a polgárháború egyik eszköze, az utcai harcoké, és nem hiszem, hogy találó akkor, amikor értelmiségiek közti polémiáról vagy vitáról van szó. Annál kevésbé akkor, amikor ezek legalább egy része a „közösségi szellem”-ért harcol. De nem ez a gond, hanem az, hogy mi, románok, elismerjük-e ezt a lelkiismereti válságot. Hogy az-e az érzésünk, hogy mindent elveszítettünk. Hogy nem várjuk-e véletlenül a magyaroktól, hogy szóvivőink legyenek.

Igaz, 1990 után az egész román értelmiség hibásnak érezte magát, mert nem állt ellen aktívan a csausiszta kommunizmusnak. Látta, hogy az első politikai szereplők szintén régi kommunisták, kiszesek vagy szekuritátésok, hogy a demokratikus ideálok szertefoszlanak. Ezért egyesek politizálni kezdtek, civil egyesületeket hoztak létre, folyamatosan jelen voltak a közéletben. Több-kevesebb haszonnal. Az erdélyi értelmiségnek eggyel több bánata van: a túlzott centralizmus megőrzése, és az alapvető államreform elutasítása. Ugyanakkor elutasítja a nacionalizmust és a magyarellenességet, akárcsak az idejétmúlta és az erdélyi szellemmel semmi közösséget nem mutató politikai erők harcát Erdélynek diverzió általi politikai annexiójáért. A regionális kulturális identitás kinyilvánítása ilyen körülmények között valóban a kétségbeesésből fakad, de ugyanakkor az európai integráció gyakorlása is. Válaszom megegyezik Kuncz Aladár 1929 júliusi válaszával, amelyet a Provincia ugyanazon 4-es száma vett át ismét: „Elodázhatatlan feladata az erdélyi magyar irodalomnak (és a románnak – T. Ş.), hogy ezeket a szellemi érintkezéseket kimélyítse. Nem opportunista célokból, hanem tisztán irodalmi hivatásának magasabbrendű értelmezése miatt. És mi más ezeknek az irodalmi érintkezéseknek gyakorlati keresztülvitele, ha nem a legszorosabb értelemben vett európaiság? Mi más az Erdély az én hazám programszerűen kimondott szólama, mint törekvés a páneurópai gondolatnak Erdélyben való, kézzelfogható, pontosan megfigyelhető megvalósítására?

Mert ha itt, a magunk körében, ahol a tényezőket és feltételeket, a lehetőségeket és akadályokat pontosan ismerjük, nem tudjuk a három műveltségi és irodalmi életnek párhuzamos együttműködését keresztülvinni, akkor mit álmodozunk pán európai egységről, amelynek széles határvonalai mindaddig a kaotikus semmit zárják körül, amíg az európai eszme részleteiben és egyes tagozataiban regionális alapon testet nem ölt.”

Kommentár fölösleges.

Forditotta: HADHÁZY Zsuzsa
2000.10.07.

a cikk *.pdf formátumban