Al. CISTELECAN
Az „erdélyinek lenni” félelme
Műhely 
Nyilvánvalóan zavaros ankét: így nevezhetnénk röviden az előző két számunkban zajlottat. Kevés dolog derült ki belőle világosabban, mint az, hogy erdélyinek lenni szégyen. És a szégyenen túl, az „erdélyinek lenni” félelme. Innen ered annak szükséglete, hogy amennyire lehet, el kell űzni, el kell fojtani ezt a balszerencsét, a sorsnak ezt a csapását. Az ankétban résztvevő írók egy része jószerint ironizált a kérdések és az azok által felvetett problémák kapcsán. Mert az irodalomban semmi sem kompromittálóbb, mint az „erdélyi író” címke. Az üzletembereknek és a munkásoknak megfelel, ha „erdélyi”-nek tartják őket, mert ők kihasználják a fogalom pozitív konnotációit, és azok alapján mint komoly, dolgos és tisztességes emberek mutatkoznak be. De ezeket a tulajdonságokat nem lehet teleportálni az irodalomba anélkül, hogy az írókban ne születne meg a sértettség érzése és a lekezelés tudata. Egy kaszás vagy egy menedzser más tulajdonságokkal ajánlaná magát, mint egy író. Mi az, hogy „komoly író’? Vagy, Uram, segíts!, „dolgos író”? Ezek, alapjában véve, csupán az ítélet pejoratív eufemizmusai. Rosszabb „erdélyi író”-nak lenni, mint „tájnyelvi”-nek. Ez utóbbi érdeklődést kelthet színességével, idegenszerűségével, excentrikusságával. Míg az első csupán provinciális – tematikailag és, érték szerint egyaránt. Holott semmitől sem fél jobban az erdélyi, különösen, ha író, mint a provincializmustól. A provincializmustól való menekülés, az egyenes és ha lehet, kivételes kapcsolat a központtal – ezek a vidékiesség komplexusától való szabadulás útjai. Az egyetemeshez való közvetlen hozzáférés a kedvelt gyógyszer és az abszolút tisztítószer. Használata minden öröklött port lemos. A körkérdésben résztvevők egynémelyike, jószerint, hogy Livius Ciocârlie egyik kedvenc kifejezését használjam, egyenesen magas lóra ült a Homérosztól idáig egy és oszthatatlan irodalommal beszélgetve. Vagy ha mégis konvencionális elkülönítéseket kell elvégezni, ennek feltétlenül a nemzeti kritériumon és a nyelvi egységen keresztül kell megtörténnie. De nem lennebb, mert ott már csak az irodalomalattiság van, a kerületi vagy a megyei becsvágy. Amelyik ugyan az, mint a tömbházi vagy a lépcsőházi.

Bizonyos az, hogy ha az „erdélyi író” szintagmája mond is valamit, nem mond semmi jót, és nem mond semmit jóakaratúan. Nem megtiszteltetés, hogy így nevezzenek. Mintha mozgássérült oklevelet kapnál, „Erdélynek megfelelő” típusú bizonyítványt. Bármilyen számosak és nagyok az ez alatt az embléma alatt összegyűjtött érdemek, csupán nyers középszerűséget definiálnak. Így hát, ugyebár, nem is olyan ártatlan címke ez. Még akkor is az értékelés hamisságát rejti magában, amikor ártatlanul használják, mint egyszerű utalást a születési helyre. Nyíltabban vagy rejtettebben, de azt jelenti, hogy a szóban forgó író nem érdemli meg az országos érdeklődést. Vagy ha mégis megszerezte ezt a presztízst, a vidékiség megcsonkítja azt. Végeredményben nem sok dicsőség rejlik a román, magyar, német vagy amerikai író minősítésekben sem. Önmagukban véve ezek sem érték-bizonyítványok. De legalább közlik, jóhiszeműen, a származást.

Leggyakrabban az író által használt nyelvet is megjelölik, és sugallják, nem támadólag azt, hogy a szóban forgó irodalom nemzeti kincséhez tartozik. Nem dicsőség, hogy román, magyar, német stb. író légy, de végül is, legalább nem szégyen. Erdélyi írónak lenni azonban minden összefüggésben nyilvánvalóan diszkvalifikálás. Mégcsak az alkotási nyelvet sem jelöli meg, semleges. Akárhogy forgatjuk és csavarjuk, elsősorban értékítéletről van szó. Becsületesen megmondva, az erdélyi író középszerű írót jelent. Az az író, aki csak erdélyi, nem is létezik. Csak aki nem tud „író” lenni vigasztalhatja magát azzal, hogy „erdélyi”. Ugyan ki szeretne lenni, nem is „erdélyi író”, hanem egyenesen „a legjobb erdélyi író”? Az ilyen cím semmivel sem dagályosabb és jogosultabb, mint „ a legjobb zilahi író” vagy „a legjobb székelykeresztúri író”. Patetikusan nevetséges címek.

Az ellentmondás az, hogy csak aki már nem erdélyi, engedheti meg magának azt a luxust, hogy erdélyi legyen. Csak aki meghaladta a provinciális feltételeket, szerezheti azt vissza, mint pozitív dimenziót. Az irodalomban kétségtelenül két „erdélyiség” létezik. Először is a közvetlen, kötekedő és önhitt, összekapcsoló és zsigeri erdélyiség, a dagályos, agresszív és betokosodott provincializmus, tele etnicitással és kísértetjárással. Végletekig hajtogatja a táj és a származás szólamait, s miközben egész szívéből panaszkodik, a kölcsönösen fenntartott félelmek éltetik. Erdély a legeltetés természetes hazája. Félő, hogy örök hazája lesz, sok érzelmi töltetű és természetesen ellenséges érzületű „irodalom”-mal. Ez az a mindegy, milyen nyelvű irodalom, amely véglegesen felvállalta az „erdélyiséget”. Vagy, pontosabban, amely véglegesen kompromittálta rikoltó harciasságával. Egész zászlóajnyi olyan író van, aki egyszerűen csak „erdélyi”. Akit az éppen nagylelkű vagy exhausztív irodalomtörténészek adatolnak, egyrakásra, mint egy becsvágy-szilárdította osztályt.

A nagy íróknál azonban az erdélyiség úgy tér vissza mint egy bokréta az érték által konzervált és szublimált sajátosságok alapjának formájában. A provinciális salak itt valami mássá lett, és az „erdélyiség” megkülönböztető értelmet kezd kapni. De ennek az „erdélyiségnek” vagy „erdélyi szellemnek” a különválasztása vaskos epifániáitól túlságosan szofisztikus művelet lenne ahhoz, hogy sikerrel járjon. Értékkritériummal kellene dolgozni egy olyan jelenségen belül, amelynek méretei éppen virágzó közhelyszerűségének köszönhetők. Ez végeredményben (olyan befejezésként, amely megerősítené kezdeti premisszánkat) az erdélyiségnek, mint értéknek az elismeréséhez vezetne. Erdélyi szellem egyenlő érték. Sőt, még valami plusszban. Roppant hízelgő döntés volna, de nagyon kalandos is. Nem marad más hátra, mint hagyni, hogy Blaga örökkétig a hátán cipelje a Zaharia Bârsan-féléket vagy, udvariasabban, Maria Ciobant. Mellette ugyanazon az ösvényen, éppen olyan megrakodtan, Ady Endre vagy más valaki cipeli a maga erdélyiit. Románok, magyarok mind ősrégi erdélyiek.

Forditotta: HADHÁZY Zsuzsa
2000.10.07.

a cikk *.pdf formátumban