Caius DOBRESCU
Az „erdélyi irodalom” és a jövő
Műhely 
Eltérés van a között, ahogy az erdélyi nemzetek irodalmainak különbségeiről és hasonlóságairól beszélünk. Hasonlóságok létezhetnek: a témák, az emberi tipológiák és a tükrözött mentalitások, a retorikai struktúrák, az irodalmat jellemző eszmei áramvonalak területén – nem utolsó sorban az ihletforrások tekintetében (amelyeket, a XVIII. századtól a magyarok, szászok, svábok és románok számára egyaránt leginkább a német irodalom jelentette). De a hasonlóságok nem jelentenek feltétlenül alapot a közeledésre is, a közös hovatartozás, a szolidaritás érzésére. Mi több, néha éppen a hasonlóságok választják el drasztikusan a kultúrákat. Például: a tartomány fő etnikumai a maguk módján obszedáltak saját identitásuk művelésében, s ezt gyakran hasonló módon és hasonló eszközökkel teszik, de ezeknek a hasonló eljárásoknak végeredménye a kulturális és etnikai korlátok kihangsúlyozódása.

A hasonló folyamatok voltaképpen nem teszik egyedivé Erdélyt. A nemzeti irodalmaknak ilyen intellektuális, retorikai tematikái az egész közép-, kelet-európai és balkáni övezetben léteznek, és általában abban gyökereznek, hogy a modernizációért tett erőfeszítéseikben a Fény Századát, a nyugati romantikát és modernizmust tartják szem előtt. De a közös modell egyáltalán nem járul hozzá a közvetlen, horizontális kapcsolatok kialakításához – ami egyébként tüneti jelensége ezen övezet összességében vett társadalmainak és kultúráinak.

Hogy előrelépjünk a kérdés megértésében, nagybátyám, Caius Teodorescu megállapításából indulnék ki (könnyű kitalálni, hogy keresztapám is), aki nemcsak Erdély kérdésében szakosodott történész, hanem egyike az általam ismert legtoleránsabb és „legökonomikusabb” erdélyieknek. Ő állapította meg, hogy tartományunk etnikumai közötti viszony, különösen a magyarok és a románok közötti, feszültebb az egyetemi városokban, amelyek mindkét fél számára kulturális jelentőséggel bírnak, különösen Kolozsváron, de Marosvásárhelyen is, és nyugodtabb azokban a városokban, amelyeknek inkább kereskedelmi vagy, az újabb korokban, ipari hagyományai vannak, lásd Temesvárt és Brassót. Az egyik lehetséges magyarázat az, hogy a sokévszázados hagyományban, a nemzeti harciasság és az interetnikai versengés szellemében nevelt erdélyi értelmiség, valahányszor domináns helyzetbe kerül, cselekszik, annak érdekében, hogy fenntartsa és elmélyítse a feszültségeket. Azt mondanám, kifejtve a gondolatot, hogy egyenes kapcsolat áll fenn minden etnikum értelmiségének hatalma és az interetnikai kapcsolatok ellenséges megközelítése között. Az irodalom fontos eleme az erdélyi értelmiség ezen önigazoló jelenségének. Az a tény, hogy az irodalom még most is fő szerepet játszik a magyarok és románok identitásának önábrázolásában, nemcsak abból ered, hogy kötve van a nyelvhez – ez az „ontológiai” megkülönböztető –, hanem abból is, hogy mindkét fél az irodalmat elkerülhetetlenül előtérbe helyező „identitás-védő” ideológiát részesíti előnyben.

Ha le akarnám vonni eddigi kijelentéseim következtetéseit, nekem, a költőnek és prózaírónak fenn kellene tartanom, hogy ha valóban azt akarjuk, hogy az erdélyi etnikumok között kialakuljon egy építőjellegű párbeszéd, az irodalmat el kell távolítani az azonosság-tudat központjából. Mérsékeltebb megoldás lenne azonban az „irodalom” fogalmának újrafogalmazása. Az a tény, hogy az irodalom természetes módon egy nyelv hangjainak, szemantikai árnyalatainak, morfológiájának és szintaxisának egyediségéhez kapcsolódik nem válik magától értetődően és kötelezően egy nép „metafizikai magányának” patétikus kifejezőjévé csak egy nemzet-központú filozófia/ideológia segítségével. És meg kell mondanom, hogy véleményem szerint nagyon kicsi a távolság a „rossz” etnicizmus, amely faji hierarchiákat állít fel, és a „jó” között, amely elfogadja, hogy minden identitás egyenlő módon jogosult az abszolútban, és éppen ezért képtelen a kommunikációra. A „metafizikai magány” lidércnyomása – merem állítani, kötelező módon – létrehozza a szorongást, ami könnyen átalakulhat diszkriminációvá és agresszivitássá. De abban a pillanatban, amikor a nyelvek egyediségét, amit empirikus evidenciaként el kell fogadnunk, nem értelmezik automatikusan metafizikai (szellemi, teológiai) fogalmakban, remény van arra, hogy megszabaduljunk az irodalom „agitátori” missziójától. Ezek között az új körülmények között a nyelvi és kulturális különbségeket nem lehetne kizárólag vagy elsősorban mint azonosságot és különbséget létrehozó eszközöket felhasználni, hanem, legalább elvileg és szándékosan, úgy lehetne értelmezni őket, mint lehetőséget és esélyt a két etnikum közti megértés kibővítésére.
Másrészt, meg kell mondani, hogy az irodalom és a nyelv közti „megbonthatatlan” kapcsolat és a fordítás lehetetlenségének elmélete nem az „objektív valóság”-hoz, hanem az eszmék történetéhez kapcsolódik. A modernizmus bizonyos irányzata abszolutizálta a „nyelvet”, a költői kísérletezés alfájává és omegájává téve azt. De a felvilágosodásnak egy máig fennmaradt hagyománya szerint, az irodalom az egyetemes eszmék és érzelmi tapasztalatok hordozója. Ugyanakkor számottevő különbség van a „nyelv”-re összpontosító és a „nyelvezet”-ről beszélő, árnyaltabb költészet között, amely felvállalta, hogy feltárja, nem egy nyelv képtelenségét a kommunikációra, hanem a természetes nyelvben és nyelven keresztül létező lehetséges kommunikációs jelenségeket.

Következésképpen azt mondanám, hogy az irodalom, hagyományos módon, mindig egyik legnagyobb akadálya volt Erdély transzetnikai sajátossága lehetséges leírásának, de ez nem lényegéből fakadt (ami véleményem szerint nincs is), hanem abból, ahogy a „metafizikai magány és szenvedés” etno-esztétikai ideológiái kezelték. Távlatilag azonban azok a kifejező/feltáró/elképzelt stratégiák, amelyeket az irodalomnak tulajdonítunk, esélyt jelenthetnek a kommunikációra, azokon az erőfeszítéseken keresztül, amelyeket a másik megértése érdekében az élő költők tehetnének csakúgy, mint a mi erőfeszítéseinken keresztül, hogy egy toleránsabb, kevésbé provinciális perspektívából újraértékeljük a mi Provinciánkat megéneklő halott költők műveit.

Forditotta: HADHÁZY Zsuzsa
2000.10.07.

a cikk *.pdf formátumban