KÁNTOR Zoltán
Polgári nacionalizmus?
Fórum 
Már többször foglalkoztak a Provinciában a polgári nacionalizmus kérdésével. Írásomban ezt a kérdést az etnikai nacionalizmussal vetem össze, majd reflektálok a Provincia különböző szerzőinek polgári nacionalizmus-értelmezéseire.

A polgári nacionalizmus fogalmában külön kell választanunk az alanyt (nacionalizmus) és a jelzőt (polgári). Amennyiben a polgári nacionalizmus fogalmat használjuk, tisztában kell lennünk azzal, hogy egy bizonyos fajta nacionalizmusról beszélünk. Emiatt célszerű a kérdést a nacionalizmus szakirodalmából kiindulva megközelíteni. Ez a megközelítés nem jobb a többinél, de más szempontok szerint elemzi a kérdést. Tehát nacionalizmusról van szó, legyen az etnikai vagy polgári, keleti vagy nyugati, politikai vagy kulturális, az állam által gerjesztett vagy államellenes. A kulcsfogalom a nacionalizmus, és az igazi kérdés, hogy vajon e szerint meg lehet-e oldani a térség nemzeti ellentéteit. Ezzel összefüggő kérdés, hogy a nacionalizmus melyik értelmezése szolgálhatja a megoldás elvét. A különböző értelmezések más-más elvet javasolnak, melyek közül néhány akár magában is hordhatja a véres etnikai vagy nemzeti konfliktus veszélyét.

A Provincia szerzői a polgári nacionalizmus körüli vitával olyan elvet keresnek, amely ezt a veszélyt elkerüli, ugyanakkor kielégítő megoldást javasol a különböző nemzeti csoportok számára. Elfogadják, hogy a nacionalizmus – amelyet én a szó semleges értelmében használok – térségünk egyik fontos szervezőereje, de a nemzeti keretek „túlhaladásának” igényével közelítik meg a kérdéskört. A polgári nacionalizmus így sok szerző értelmezésében a nacionalizmus „enyhébb” formája. Elméleti és gyakorlati szakemberekre (társadalomkutatókra és politikusokra) tartozó kérdés, hogy nem nemzeti alapon meg lehet-e szervezni a kelet-közép-európai államokat, társadalmakat és nemzeteket. Lássuk a probléma elméleti vetületeit.

A civil, illetve az etnikai nacionalizmusról a szakirodalomban John Plamenatz és Hans Kohn beszél először. Röviden összefoglalva, Kohn szerint a nyugati nacionalizmus lényegében racionális, és a liberális emberjogi eszmerendszerre épül. A keleti nacionalizmus viszont misztikus, etnocentrikus és törzsi érzelmekre. Plamenatz szerint a polgári nacionalizmus (civic nationalism) a kulturálisan fejlett nemzeteket jellemzi, míg az etnikai nacionalizmus a kisebbségi érzés által motivált primitív népeket. Anthony D. Smith megfogalmazásában a nyugati nacionalizmus polgári és politikai, a keleti nacionalizmus etnikai és genealógiai. A két párosítást (etnikai/polgári, keleti/nyugati) akár szinonimaként is kezelhetjük, mivel alapjában véve ugyanazokat a különbségeket emelik ki, és ugyanazzal a bírálattal is illethetjük őket. Hozzátehetjük, hogy ebben az írásban kevésbé érdekel a használt terminológia, mint a felosztás/tipológia.

Az említett felosztásnál nem tekinthetünk el attól, hogy az nem egy nacionalizmuselmélet része, hanem csupán tipológiát jelent. Ez azért fontos, mivel nem szolgál magyarázattal a nemzet, illetve nacionalizmus kialakulására, így nincs figyelemmel a konkrét történelmi és társadalmi helyzetre; nem veszi figyelembe eléggé azt a tényt, hogy a nemzetek hamarabb alakultak ki Nyugat Európában, mint Kelet-Közép-Európában. A nemzeti alapon való szerveződés Nyugat Európában állami keretek közt kezdődött, míg Kelet-Európában hamarabb alakult ki a nemzet, mint az állam. Ezek fontos tényezők, amelyeknek azonban Plamenatz és Kohn, a tipológia felállításakor, nem szentelt elég figyelmet.

Egy további bírálat az implicit értékítéletre vonatkozik. Mindkét értelmezésben a polgári, illetve a nyugati nacionalizmus a pozitív, a „jó” nacionalizmus, míg az etnikai, a keleti negatív és „rossz”. A társadalomtudománynak nem feladata értékelni a különböző típusú nacionalizmusokat – ez legfeljebb a politikai filozófia feladata lehet, amely normatív módon közelíti meg a kérdést. Egy ilyen értékítéletet magában hordozó megközelítés megkérdőjelezi az elemzés tárgyilagosságát.

Caius Dobrescu felemlíti Habermas alkotmányos patriotizmusát, amely a szakirodalom szerint fogalmilag a polgári nacionalizmushoz áll közel. A patriotizmus fogalmát a szakirodalom – hasonló hibába esve, mint Plamenatz és Kohn – pozitív fényben tünteti fel, és ellentétbe állítja a nacionalizmussal, amelyet negatív konnotációval használ. Ezzel a felosztással a legnagyobb baj az, hogy fogalmilag pontatlan; két kategoriálisan különböző dolgot hasonlít össze. Walker Connor nyomán különbséget teszünk a két fogalom között. A patriotizmus az államhoz, míg a nacionalizmus a nemzethez való lojalitást fejezi ki.

Érdemes még a Rogers Brubaker által felvettet kérdéseket végiggondolni. Amennyiben az etnikai nacionalizmust szűk értelemben vesszük, a származásra fektetve a hangsúlyt, akkor nagyon csekély számú tényleges etnikai nacionalizmust találunk. A fogalom párja, a polgári nacionalizmus fogalma viszont használhatatlanná válik, mivel szinte az összes fennmaradó nacionalizmus besorolható ide, így nem ragadhatjuk meg a közöttük lévő különbségeket. Másrészt, amennyiben az etnikai nacionalizmust tág értelemben, etnokulturálisan értelmezzük, nem marad a polgári nacionalizmus csoportjában szinte egyetlen eset sem, mivel mindegyik nacionalizmusnak létezik kulturális komponense is.
A Provincia szerzői nem az előbb említett formában vetik fel a polgári nacionalizmus kérdését. Molnár Gusztáv a „Premodern” provincia című tanulmányában kifejti, hogy az etnikai nacionalizmusról a polgári nacionalizmusra való áttérés sem jelenthet megoldást. Molnár a nemzeti elven való szerveződést szeretné meghaladni, és ezért keres más, nem az etnikumot vagy a nemzetet központba helyezhető szervezési elvet. Így a föderalizmus, a regionalizmus, a területi autonómia felé mutató megoldások irányában keres. Caius Dobrescu is a fentebb vázoltaktól különbözően értelmezi a polgári nacionalizmust, azt állítva, hogy Románia számára nem jelenthet követendő modellt a polgári nacionalizmus. Dobrescu a fogalom két tagját egyenrangúnak tekinti, pedig itt egyértelműen az előbbi a jelző, az utóbbi az alany. Dobrescu az alanyt, a nacionalizmust, külön elemzi, és nem abban a jelzős szerkezetben, amely értelmet ad a szóösszetételnek. Ezért a nacionalizmust csupán negatív értelemben vizsgálja (pl. mint sovinizmust, ami idegengyűlöletet jelent), és nem semleges fogalomként. Érthető – hisz térségünkben ebben az értelemben használják –, de nem elfogadható ez a megközelítés. Bakk Miklós is foglalkozik a kérdéssel, de nem teljesen egyértelmű, hogy miért tekinti a decentralizáció támogatását és a regionalizmus ellenzését (amely az ország közjogi szerkezetének átalakítását eredményezné) a polgári nacionalizmus álláspontjának. Pontosabban fogalmazva, a kérdés az, miért kell ezt az álláspontot a nacionalizmushoz kötni? Ha végiggondoljuk, a decentralizáció támogatása és az országon belüli egységek megteremtésének ellenzése elképzelhető a nacionalizmus kérdésének mellőzésével is. Gabriel Andreescu a kérdést jogi-filozófiai szemszögből közelíti meg, és azt állítja, a „polgári nacionalizmus nem pusztán fogalom, hanem norma is”. Lehet, hogy tévedek, de szerintem itt inkább a liberális nacionalizmusról van szó. Például Will Kymlicka értelmezésében a liberális nacionalizmus normája a szabadság a csoporton belül és az egyenlőség a csoportok között követelményekkel fejezhető ki. Ebben az elméleti keretben a kérdés az, hogy milyen (kollektív) jogai vannak egy nemzeti kisebbségnek, melyik nacionalizmus és nemzetépítés igazolható és melyik nem. (Zárójelben jegyzem meg, hogy számomra régóta kérdés, miért foglalkoznak olyan kevesen a romániai magyar értelmiségiek közül a liberális nacionalizmus eszmeáramlatával – a kommunitárius politikai filozófiával –, illetve az, hogy ennek érvei miért nem merülnek fel szinte soha a politikai diskurzusban.)
A szerzők, akik közül többen társadalomkutatók, a Provincia hasábjain megoldásokat keresnek azokra a kérdésekre, amelyeket tulajdonképpen néhány éve Molnár Gusztáv vetett fel Az erdélyi kérdés című tanulmányában (Magyar Kisebbség, 1997./3–4). Ebben nem csupán elemzésről van szó, hanem egyfajta megoldáskeresésről is, és ez visszahat a megfogalmazásra. Ezért talán nem túlzás azt állítanunk, hogy ez az elemzési keret megválasztását is befolyásolja.

A polgári nacionalizmus kérdésére visszatérve, egyetértek azokkal, akik nem hiszik, hogy az valamiféle megoldást jelentene. Nézetem szerint minden nacionalizmusnak van egy etnikai komponense, legyen az akár származáson alapuló, akár konstruált jellegű. Ez jelentőséggel bír a csoport tagjai számára, és nagymértékben befolyásolja politikai cselekvéseiket. A nemzeti csoportok, minden retorika ellenére, a nemzeti vagy etnikai elv mentén szerveződnek, ennek túlhaladására igen kevés példa van. A térség nemzeti kérdését illetően párhuzamos nemzetépítéseket figyelhetünk meg, legyen szó akár államilag támogatott, akár kisebbségi nemzetépítésről. Mindegyik esetben az etnikai komponens a meghatározó. Természetesen léteznek az etnikumon, a nemzeten túllépő érdekek, amelyek azonban ideiglenesnek tűnnek, egy adott politikai helyzettől függnek. Ahogy egy etnikailag releváns konfliktus adódik, ezek az ideiglenes együttműködések felbomlanak, és újra az etnikai alapú szerveződés válik meghatározóvá.

Szándékom csupán a kérdés más szemszögből való felvetése volt, és a polgári nacionalizmus fogalmának használata elleni érvelés. Hogy a romániai helyzetre milyen lehetséges megoldások vannak, az nem képezte hozzászólásom tárgyát. Ezzel kapcsolatban csupán annyit jegyeznék meg: igen nehezen tudom elképzelni, hogy egyáltalán képesek lehetnénk megérteni a folyamatokat a fogalmi tisztázás előtt. Ez fontos lenne azok számára is, akik azt a feladatot tűzték maguk elé, hogy valamilyen transzetnikus vagy posztnacionális megoldást találjanak a romániai, illetve erdélyi helyzetre.

2000.09.27.

a cikk *.pdf formátumban