MOLNÁR Gusztáv
A konszociációs demokrácia esélyei Erdélyben
 
Mottó:Ha nincsenek, ki kell őket találni.” (Palacky után szabadon)

1.
Amikor ez év tavaszán becsempésztem a konszociációt, pontosabban a „konszociatív” jelzőt a Provincia programcikkébe, még nem tudtam, hogy ezzel egy olyan kifejezést dobok be a köztudatba, amely az erdélyi demokrácia szempontjából meghatározó lehet.
Erdélyi demokrácia. Nem „demokrácia Erdélyben”. Egyáltalán nem. Erdélyi demokrácia. Ízlelgessük csak ezt a különös, és tulajdonképpen több szempontból is botrányos szóösszetételt. Milyen régi és mennyire új.

Amikor – éppen 15 évvel ezelőtt – néhányan elindítottuk a Limes kört, ki akartunk törni abból a rettenetes peremhelyzetből, amelyben voltunk, geopolitikai és lélektani értelemben egyaránt, hiszen az emberi lét állapotnak is mintegy a peremére szorultunk.

Ideológiai és politikai pluralizmus, parlamentáris demokrácia – reformkommunizmus helyett, összmagyarság – kisebbségi és nemzetiségi létstratégiák újramelegítése helyett, összmagyarság mint a „nagy transzcenzus” (akkor még nem tranziciónak hívtuk), a Kelet-Európa egészét érintő transzcendens remény szerves része. Ezeket a szempontokat tartottuk akkor szem előtt. Mindent tehát, csak nem a Transilvania specialist.

Összmagyarság, kelet-európai demokrácia. Próbálkozzunk csak meg egy röpke mérleggel. Mivé lett az egyik, mivé a másik.

Több, mint tíz évvel a kommunizmus összeomlása után nyilvánvaló, hogy nincs egységes Kelet-Európa. Akkor sem volt. Tudtuk, éreztük, hogy az egyik fele, Lengyelországgal és Magyarországgal az élen elindult a folyamatos, egyezkedő, egyszóval alkotmányosan körülbástyázott átmenet útján, a diktatúrából a demokráciába, a másik fele pedig – Románia mindenekelőtt – törés, nyílt konfrontáció nélkül nem fog tudni kilábalni a kommunizmusból.

De annyira lenyűgözött akkor bennünket a karnyújtásnyira tőlünk lassan kibontakozó közép-európai demokrácia, hogy fel sem tettük magunknak a kérdést: miféle átmenet is lesz ez, itt. Mert az nyilvánvaló volt, hogy ha a rendszer egyszer összeomlik, akkor itt sem maradhat fenn.

A szerbiai események világosan mutatják, mi történt itt, tíz évvel ezelőtt. Kostunica nem tudott alkotmányos úton hatalomra kerülni. Véres vagy vértelen – ez a véletleneken és az államcsínyek művészetének Malaparte óta folyamatosan halmozódó tapasztalatainak egyre simább alkalmazásán is múlik –, de mindenképpen jól megszervezett puccs kellett hozzá. Romániában még jelentős vér áldozattal járt a titkosszolgálatok és a hadsereg, egyszóval az erőszakszervezetek átállása, Oroszországban már kevesebbel, most – reméljük – még kevesebbel.

De nem kétséges, hogy mindhárom esetben egy tőről fakadó jelenséggel állunk szemben: olyan átmenettel, amelyben az erőszakszervezetek, mindenekelőtt a titkosszolgálatok szabják meg, átállásukkal a feltételeket. Hagyományos civil társadalom és érdemleges magángazdaság híján, ebben a Szerbiától Románián és Ukrajnán át Oroszországig húzódó térségben ők lesznek az új, „demokratikus” alapokon megszerveződő politikai, gazdasági és médiahatalom főszereplői. Ez egyébként Romániában éppen Constantinescu hatalomra kerülése után vált teljesen nyilvánvalóvá.

Ennyit, röviden, a demokráciából a diktatúrába való kelet-európai átmenetről. Lássuk, mivé lett a másik 10 évvel ezelőtti kulcsfogalmunk, az „összmagyarság”. Magyarország ma, a maga végtelenül unalmas, eurokonform csetepatéival egy önző, nemzeti tragédiáiról szertartásszerűen megemlékező, de végeredményben sikeres nemzetállam benyomását kelti. Önzése kétféleképpen is megnyilvánul: vagy hátat fordít teljesen, vagy a keblére ölel, hajlandó bennünket határmódosítás nélkül „reintegrálni”, természetesen amennyiben elfogadjuk az általa kijelölt játékszabályokat.

Itt vagyunk tehát, közép-európaiakként Kelet-Európában, magyarokként az összmagyarságról leszakadva, románokként az összrománságot egyre nagyobb tehernek érezve, és ahelyett, hogy kezdenénk valamit magunkkal, tanácstalanul téblábolunk a két egymástól geopolitikai értelemben távolodó nemzetállam közötti táguló térben. Az egyik „anyaországunk” tulajdonképpen már a Nyugat része, anélkül, hogy világos stratégiája lenne arra nézve, hogy mit is kezdjen ott önmagával és kinnlevőségeivel. Hol van már a „nemzetek Európája”, amelyet a magyar országi politikusok és szakértők rendre megidéznek!

A másik kívülről kopogtat egyre türelmetlenebbül. Egy vezető brüsszeli tisztségviselő mondotta nemrég egy zártkörű budapesti rendezvényen, hogy „Románia és Bulgária nagy valószínűséggel akkor sem kerül sorra, ha az EU-bővités során az ún. big-bang változat mellett döntenek”. Ez lényegében azt jelenti, hogy a 21. század első évtizedében, azaz 2010-ig az Európai Unió tagja lesz az Adriától a Balti-tengerig húzódó sávban elhelyezkedő valamennyi közép-európai állam, azaz Horvátország, Szlovénia, Magyarország, Szlovákia, Csehország, Lengyelország, Litvánia, Lettország és Észtország, míg Románia – a posztszovjet térséggel és a Balkánnal együtt – kimarad.
Ez az újból, brutálisan visszatérő differenciálás azzal a súlyos és elkerülhetetlennek látszó következménnyel jár, hogy a kelet-európai ún. illiberális demokráciák (Fareed Zakaria) nem számíthatnak arra, hogy a nyugati integrációs struktúrák fogják őket kiemelni jelenlegi béna állapotukból. Ezzel a helyzetük megpecsételődni látszik, azaz nemcsak a politikai rendszerük, hanem az egész állami berendezkedésük válik diszfunkcionálissá.

Ha illiberális demokráciáknak azokat az országot tekinthetjük, amelyek a nyugati típusú demokráciát fogadták el saját politikai rendszerüknek, de nem képesek annak intézményeit hatékonyan működtetni, csődöt mondott államokról (failed states) akkor beszélhetünk, ha egy ország – belső és külső okok szerencsétlen összejátszása folytán – a kritikusnak tekinthető időintervallumnál (ez a mai posztmodern világban 10 év körül van) hosszabb ideig marad meg ebben a politikai és jogi intézményeket felőrlő állapotban.
A kérdés az, hogy miközben a Regát, a román társadalmat sújtó civilizációs katasztrófát mintegy beteljesítve, a társadalmi és politikai homogenizáció új formái felé halad, Erdély meg tud-e indulni az ellenkező irányban. Kétségtelenül meglévő társadalmi és kulturális sokféleségét, azaz a Regáttal szembeni másságát képes lesz-e megfelelő lokális és regionális intézmények kiépítésével aktivizálni, cselekvőképessé tenni?

Erdélyt az óvta meg a kommunista homogenizációtól, és remélhetőleg az fogja megóvni annak jelenleg körvonalazódó, posztkommunista párjától, hogy társadalma születésétől fogva plurális jellegű. Plurális abban az értelemben, ahogy Arend Lijphart definiálta ezt a kifejezést, Democracy in Plural Societies (1978) című alapművében. Plurális társadalomnak ebben az értelemben az ún. szegmentális törésvonalak által felszabdalt, szeletekre, külön egységekre bomló társadalmat tekintjük, amelyben a politikai erők megoszlása hűen követi a társadalomban meglévő objektív különbségeket. A szegmentális törésvonalak vallási, ideológiai, nyelvi, regionális, kulturális, faji vagy etnikai jellegűek lehetnek. A plurális társadalmak további figyelemreméltó jellemvonása, hogy a politikai pártok, érdekcsoportok, médiák, iskolák, az önkéntes egyesülések, egyszóval a civil társadalom szubjektumai a szegmentális törésvonalak mentén szerveződnek meg. A lakosság e törésvonalak által körülhatárolt részeit Lijphart a plurális társadalom szegmenseinek nevezi.

A plurális társadalmak szembetűnő sajátossága, hogy jó eséllyel tudnak ellenállni a különböző homogenizációs törekvéseknek, de viszonylag nehezebben tudják kialakítani a sajátos szerkezetüknek megfelelő politikai rendszert. Ha azonban ez a rendszer egyszer kialakul, rendkívül stabil demokráciát eredményez. A konszociációs demokrácia nem más, mint a plurális társadalmak sajátos körülményei között a maximális stabilitást biztosító politikai berendezkedés. Lényege a szegmentális elitek közötti politikai együttműködés. Ez a megegyezéses, összhangot kereső demokrácia a konfliktusokat a különböző elitek közötti kooperációval, és nem többségi döntéssel kívánja megoldani. A cél itt az, hogy a plurális társadalom lehető legtöbb szegmensét bevonják ebbe az együttműködésbe.

Nyilvánvaló, hogy a konszociációs demokrácia – a politikai rendszerek klasszikus, Gabriel Almond-féle tipológiáját követve – nem az angol-amerikai, hanem az ún. kontinentális európai típusba tartozik. Az angol-amerikai típusba tartozó országok politikai kultúrája homogén (ami nem ugyanaz, mint a kommunista vagy posztkommunista homogenitás, de mégis csak homogenitás), míg a kontinentális típusba tartozóké többnyire egymással alig kommunikáló ideológiai szekértáborokra oszlik.

Ilyen helyzetben a politikai és társadalmi stabilitás kulcsa nem lehet a politikai kultúra egyöntetűsége, hanem feltétlenül szükség van egy plusz stabilitási tényezőre. Pontosan ezt a célt szolgálja a különböző csoportok, illetve társadalmi szegmensek vezetői közötti együttműködés, amely áthidalja a tömegek szintjén működő szegmentális vagy szubkulturális törésvonalakat.

Tömegszinten gyakran és számos országban érvényesülnek ún. primordiális (elsőrendű) lojalitások, olyan szubnacionális kötődések, amelyeket többnyire az angolszász típusú politikai rendszerek logikájának megfelelően próbálnak meg feloldani. Huntington például egyik korai, 1968-as művében a politikai modernizáció legfőbb formájának még a nemzeti integrálódást tekintette, amely – mint mondotta – „a különböző tradicionális vallási, családi és etnikai politikai autoritásokat egyetlen – világi – nemzeti politikai autoritással váltja fel”.

Lijphart már a hetvenes években világosan látta azt, ami azóta nyilvánvalóvá vált: hogy ti. a nyugatiak, különösen az angolszászok túlságosan készpénznek veszik a társadalmi homogenitást, és meg vannak döbbenve, amikor kiderül, hogy az ún. plurális társadalmakban ez egyáltalán nem magától értetődő. Mi több, ha ilyen felépítésű társadalmakban lép fel valamely politikus vagy politikai erő a politikai homogenizáció programjával, akár száz százalékosan angolszász terminológiát használva, az rendkívül veszélyes lehet, és súlyos – gyakran véres – konfliktusokhoz vezethet.
A lényeg az, hogy a szegmentális lojalitásoknak egy feltételezetten közös nemzeti lojalitással való helyettesítése a plurális társadalmakban nem követhető és nem követendő, hanem sokkal inkább elkerülendő politika, mert a nemzeti kohézió megteremtése helyett inkább feszültséget generál az egyes társadalmi szegmensek között.

2.
Óriási szakirodalma van mindannak, ahogyan a konszociációs demokráciát annak „szülőhelyén”, a nyugat-európai kis államokban (Svájcban, Ausztriában, Belgiumban és Hollandiában) a hatvanas-hetvenes években alkalmazták, mind pedig annak, ahogy Nigériától Indonéziáig a harmadik világ számos országában megpróbálták alkalmazni.
Különösnek tartom, hogy eddig senkinek sem jutott eszébe, hogy a Lijphart által felvázolt konszociációs modellt a tipikusan plurális jellegű, ún. Kelet-Európa-fragmentumokra alkalmazza. Vajdaságra, Erdélyre, Kárpátaljára, Bukovinára és Galiciára gondolok. Ezek közül a történelmi Közép-Európa részét alkotó tartományok közül, amelyek politikailag az intézményesült Nyugat határain kívül rekedt kelet-európai államokhoz tartoznak, véleményen szerint kettő – a Vajdaság és Erdély – van abban a helyzetben, hogy a konszociációs demokrácia valamilyen formáját megvalósíthassa.

Mindkettőben jelentős magyar nemzeti közösség él, de egyértelmű kisebbséget alkotva a helyi szerb, illetve román többséggel szemben. Döntően ezektől a helyi többséget alkotó közösségektől, a vajdasági szerbektől és az erdélyi románoktól függ tehát, hogy ez a két tartomány felszínen tud-e maradni. Minden azon múlik, vajon a többségükben kelet-, illetve délkelet-európai jellegű román és szerb nép közép-európai jellegű kisebbségeiként, ezek az erdélyi és vajdasági helyi többséget alkotó román és szerb közösségek kikerülhetnek-e abból a civilizációs zsákutcából, amely saját népük többségét láthatóan fogva tartja.

Hipotézisem szerint Erdély olyan plurális társadalom, amelynek négy meghatározó szegmense van: 1. a transzszilvanista magyar, 2. a transzszilvanista, vagyis az erdélyiséget identitása meghatározó részének tekintő román, 3. az unitarista, antitranszszilvanista román, és 4. az antitranszszilvanista, azaz nemcsak kulturális és gazdasági, hanem politikai értelemben is Magyaror szág felé tekintő magyar.
Az elmúlt tíz év alatt mind a transzszilvanista, mind pedig az antitranszszilvanista magyar szegmens kialakult, de az utóbbi – a Magyarok Világszövetségének köszönhetően – csak most kezd szervezeti értelemben is láthatóvá válni. Az antitranszszilvanista román szegmens szintén megjelent a színen, de társadalmi és politikai szerepe – akárcsak antitranszszilvanista magyar párjáé – marginális. A transzszilvanista román szegmens még nem alakult ki, vagy legalábbis nem vált politikai értelemben is láthatóvá.

Amennyiben a transzszilvanista román szegmens képes lesz politikai értelemben is megszerveződni, meggyőződésem, hogy a transzszilvanista magyar szegmenssel – politikai értelemben: az RMDSZ-szel – együtt Erdélyben biztos többséget fog alkotni. Ezt a többséget csak még jobban kiemeli az a szerencsés körülmény, hogy az antitranszszilvanista román és az antitranszszilvanista magyar szegmensek közötti ellentét vélhetően mindig nagyobb lesz a transzszilvanista és antitranszszilvanista román, illetve a transzszilvanista és antitranszszilvanista magyar szegmensek közötti belső ellentétnél.

A működőképes és hatékony, valóban politikai stabilitást generáló konszociációs demokráciának négy nélkülözhetetlen eleme van: 1. nagykoaliciós kormány, amely a plurális társadalom valamennyi fontos szegmensének politikai vezetőit egyesíti, 2. kölcsönös vétójog a létfontosságú kisebbségi érdekek védelmében, 3. arányosság a politikai képviselet, a köztisztviselők megoszlása és a közpénzek elosztása terén, és végül 4. valamennyi társadalmi szegmens magas fokú autonómiája saját belső ügyeinek intézése tekintetében.

Egy olyan transz-szegmentális, transznacionális politikai és társadalmi intézményrendszerről van tehát szó, amely maximálisan biztosítja az egyes szegmensek autonóm életét, fennmaradásuk és fejlődésük feltételeit.

Messze vagyunk ettől. De a politika, mit a politika, a történelem mindig sok meglepetést tartogat számunkra. Az Európai Naplóban, 1978-ban idéztem először Edgar Morinnek a 68-as diáklázadás 10 éves évfordulóján leírt szavait: „L’inattendu nous attend”. A váratlan vár reánk.

Legyünk tehát készenlétben, ha a váratlan elénkbe toppan. Az erdélyi románságot mint az erdélyi társadalom politikailag is artikulálódó szegmensét mi magyarok nyilván nem fogjuk tudni életre varázsolni. Egy erdélyi, a helyi románság által elfogadott és megbecsült regionális pártot mi nem hozhatunk létre. De a két legfontosabb szegmens elitjei közötti együttműködést elkezdhetjük.

A Provincia szerény kísérlet erre. De több is ennél: virtuális politika. A románság felé azt az üzenetet hordozza, hogy a helyzetükkel való pusztán érzelmi elégedetlenség nem elég: érzületi radikalizmusukat a politikai decentralizáció cselekvőképes intézményekben megtestesülő alternatívájának keresése és nyílt felvállalása kell kövesse. A magyarság, az erdélyi magyar politikusok, vezető értelmiségiek, közéleti személyiségek felé pedig azt, hogy tudatosítsák: tetteik és megnyilatkozásaik nemcsak maguk között, „magunk között” értelmezhetőek és értelmezendőek. Ha tudatosítjuk, hogy minden szavunk a másik – számunkra – létfontosságú szegmenshez, az erdélyiséget identitásuk meghatározó elemének tekintő románsághoz is szól, még akkor is, ha szavainkat nem közvetlenül hozzá intézzük, már megtettük a döntő lépést a politikai elitek kooperációja felé.

* Elhangzott a Magyar műveltség Erdélyben 2000 című tanácskozáson, Sepsiszentgyörgyön, 2000. október 6-án.

** A szerző Európai Napló c. írása 1979–80-ban jelent meg, Biró Péter álnéven, két részletben a Kende Péter által szerkesztett Magyar Füzetek párizsi folyóiratban, amely a magyar demokratikus ellenzék folyóirata volt. A Napló részletei – Mihnea Berindei bevezetőjével – francia fordításban is megjelentek a La Nouvelle Alternativ c. folyóiratban.

2000.09.27.

a cikk *.pdf formátumban