ÁGOSTON Hugó
Bukarest mint provincia
 
Akik ezt a hátsó bejárathoz/kijárathoz közeli rovatot olvassák – vagy legalábbis néhányan közülük –, tudhatják, hogy a román fővárosról nemrég megjelent egy könyvem is; Bukaresti élet, képek a címe, ’96 és ’99 között írt történeteket meg eszmefuttatásokat tartalmaz, arról nevezetes, hogy tizenegy előszava van (a szerző bevezetőjével tizenkettő), különböző városokból kiváló szellemek mondják el – hogy csak a külföldieket említsem: Párizsból Fejtő Ferenc (François Fejto), Londonból (Wimbledonból) Határ Győző, Wuppertalból Benedek István, Budapestről Csiki László –, hogy milyen is ez az egész fővárosiság, mitől érezheti magát az ember magyarnak vagy vidékinek, de akár fővárosinak is itt vagy ott. Több előszavamban vannak igen jó sztorik is, most ezek egyikét fel is idézném. Egyed Péter, akivel bevallása szerint rokon lelkek vagyunk abban, hogy milyen kérdések foglalkoztatnak értelmileg (olyanok például, hogy miért szárad gyorsabban Bukarestben a zeller lapija, mint a petrezselyemé) – ó, ha én tizedannyira lennék filozófus, negyedannyira költő és legalább feleannyira prózaíró, mint ő! –, tehát Péterünk egy olyan kedves történettel lepett meg, amelynek bízvást előkelő helye lett volna a Dilema kóklerséggel foglalkozó számában (Şmecheria la români). Ide tartozóan – halasztva a mesét – el kell azért még mondani, mennyire megkínozza az embert szinte kimeríthetetlen jelentéstartalmával a „şmecher” szó; amikor fordítanivaló szövegben elém kerül, csak veszem elő az előkészített (egyre bővülő) listát, és – akkor sem vagyok elégedett a legodaillőbb szóval sem: agyafúrt? élelmes? furfangos? leleményes? ravasz-di? kópé? gazember? lókötő? csalafinta? szélhámos? csibész? körmönfont? svihák? szédelgő? csaló? – mi a smekker? Nyilván együtt az összes. Ha valaki azt hinné, hogy mindez nem tartozik ide, hogy Bukarest (mint provincia) nem szemantikai kérdés, nagyon téved. Mert mit csinál a smekker? Gatyás vidékinek, baleknek, frájernek nézve az egész világot: becsap, rászed, felültet, elhitet, beugrat, befon, elbolondít, hazudik, kohol. És ezek által és mind eközben javít a helyzetén, megold, túlél.

Sokáig azt hittem, s bevallom, most sem idegen tőlem a gondolat, hogy aki egy ilyen nagy embertömörülésben, mint Buki fenn akar maradni, el kell sajátítania a kóklerségnek legalább az alapjait, ha nem is azért, hogy ő csapjon be másokat, de legalább hogy ne az ő kezében robbanjon fel a pástétom. Egyedi barátom ezt túlélési játszmának nevezi. Következzék hát a története.

Még zöld útlevéllel utazgatám Kolozsvár és Róma között, amikor egy alkalommal, immár vissza, Zágráb felé, bekopogott a magyar hálókocsi-kalauz, dörzsölt, egykori Balt-Orient Expresszes, azzal, hogy mivel én mégiscsak román vagyok, próbáljak meg szót érteni egy taggal, akivel ők nem tudnak zöldágra vergődni. Szelíden be is lökte hozzám a figurát, aki aztán eldadogta – a boszniai háború idejében voltunk, Horvátországban gyakorlatilag szükségállapot –, hogy „uram, leszállása előtt két jugoszláv férfi ezt az objektumot nyomta a kezembe azzal, hogy ez egy kibiztosított valamilyen gránát”. Szorongatta is kegyetlenül a piros pástétomos konzervre emlékeztető micsodát, szorongatta, hogy csak úgy fénylett a pofalemeze a nagy reszketéstől. Nincs mit tenni – mondtam –, leszállunk Zágrábban, és intézkedünk. Úgy is lőn. Leszálltunk Zágráb állomásán, odamentünk a katonai rendőrjárőrhöz, s vázoltam a helyzetet (német nyelven). Ők rezzenéstelen arccal végighallgatták mondanivalómat – csak később gondoltam arra: hátha nem értettek semmit –, majd a tiszt rámreccsent: ha azonnal vissza nem takarodunk a vonatra, letartóztatnak, vagy még rosszabbat tesznek velünk. (Én már voltam sorba ültetve a zágrábi váróban, nem jó!) Ezért hát gyorsan visszamásztunk a waggonba, aztán én is ellökdöstem az emberemet. Tíz perc múlva visszaállított, cinkos pofával, gránát nélkül. – Hát mit tett vele? – Odaadtam két moldvainak… – Miért, maga hova valósi? – Én? Bukaresti vagyok, uram!

Kíváncsi volnék, hogy azóta a moldvaiak visszaadták-e valamilyen formában az ajándékot. Mindenesetre, akik nem éltek harminc évet a fővárosban, mint jómagam, el sem tudják képzelni, hány hasonló esetnek tud tanúja, ha nem éppen kárvallottja lenni az ember. Elmondok én is egy kalandot.

A csalfa százezresek esete
Ideje megszabadulnom a szégyentől, ami évek óta mar, s nincs más mód rá, mint bevallani. Igen, smenárok áldozata lettem. Tudom, hogy az ember értelmi lehetőségei végesek, nem is hiszem, hogy ezt az újabb kifejezést képes leszek elmagyarázni, annyira nincs megfelelője; a „şmecher”-től, „şmecherie”-től eltérően a „şmen”és a „şmenar” nemhogy a román—magyar szótárban, de még a román nyelv értelmező szótárában sem szerepel. (Nem kizárt egyébként, hogy a „smekker” és a „smenár” valahol rokonok, erre vallhat a szókezdeti „sme-”.) De talán az alábbi történet rávilágít, hogy mit is akarok szegényes szavaimmal kifejezni.

Itthon járt Búpestről a nagyobbik fiam, elhatároztuk, veszünk valamit a kétszáz márkájából. Tudtam, hogy a pénzt a valutaváltóba magammal vinnem kockázatos, ezért taxival hoztam haza a pénzügyi szakembert, akire annak a rém európai jótulajdonságomnak köszönhetően találtam rá, hogy nincsenek faji előítéleteim. A tranzakciót az előszobában bonyolítottuk le, ő a hivatalos árfolyamnál jóval többet ígért. Ide is adott egy köteg pénzt, megszámoltatta velem, aztán ő is átvette a nyugati valutát. Korántsem volt azonban ugyan annyira megelégedve, mint jómagam: „Nem hamis ez a lóvé – kérdezte gyanakodva –, tudja, milyenek ezek a nyugatiak”. Felháborodott tiltakozásom ellenére visszakérte befőttesüveg-gumival átfogott lejkötegét, és távozni akart. Nehezen győztem csak meg, hogy nézze meg jobban azt az echte német pénzt. Végül mégis belement a cserébe, a fényhez tartva átvizsgálta a százmárkásokat, visszaadta a lejköteget, s nagy fejcsóválva elment. Mire észrevettem, hogy az egy másik köteg volt – csak legalul és legfölül Nicolae Grigorescu képével –, már késő volt.

Szegény fiammal ismét felfedeztük a zsíros kenyér romantikáját, amihez az is hozzásegített, hogy nem sokkal azelőtt maradék kis pénzemet is megfújták a buszon, a Szabad Sajtó Házába menet.

No, szóval az az ügyes és bátor előszobai ember, az volt a smenár. Ha rajta nem is, a közlekedési eszközök elvetemült zsebmetszőin azonban később kíméletlen – bár személytelen – bosszút álltam. Ne feledjük ugyanis történetem epikai fonalát: volt ugye egy csomó pénzpapír méretű, kiváló minőségű papírdarabom. Először arra gondoltam, hogy mindenféle okos gondolatokat jegyzek fel rájuk, de csakhamar kiderült, hogy nincs elég okos gondolatom maradéktalan hasznosításukhoz. Ezért elkezdtem magammal hordani a szűz lapokból álló köteget (természetesen gumi nélkül). És kitartásom meghozta gyümölcsét: egy szép napon, ugyanazon a buszon, a hátsó zsebemből eltűnt a csalással tulajdonomba került szajré.



Ma is elfog a nevetés, ha arra gondolok, milyen pofát vághatott az a fickó, amikor a buszról leszállva meglátta, mit lopott. Ezt nevezem én átejtésnek!

Forditotta:
2000.11.11.

a cikk *.pdf formátumban